Szűcs Ákos: Fejezetek a betegségek és az orvoslás történetéből (2. rész )
A szerző kutatási eredményei és kifejtése nem feltétlenül azonos a szerkesztőség ismereteivel és véleményével, de az írások érdekessége, inspiratív tartalma és adatbázisa indokolja, hogy Cédrus-műhelyünk online felülete örömmel közli őket, teret engedve akár az olvasói vitának is.
Mit gyógyít a csirke feneke?
(A középkor)
A fokhagyma, mint diagnosztikai eszköz érdekes karriert futott be, hiszen nemcsak a görögöknél, hanem a vikingeknél is nagy szerepet játszott. Ha egy viking harcost hasba szúrtak, akkor fokhagymával dúsan megspékelt zabkását erőltettek bele, majd egy kicsit vártak, míg az emésztés elkezdődik. Kellő idő után megszagolták a nyílt sebet: ha nem éreztek fokhagymaszagot, a sebet bevarrták, lehet, hogy életben marad, ha viszont éreztek, az azt jelentette, hogy a belek átfúródtak, így nem érdemes vele vacakolni, szegény Olafot várja a Walhalla.
A középkorban kevesen ismerték a római, pláne a görög orvostudomány eredményeit, így különösen falun a nagyi ósdi módszereit alkalmazták. Ótvar esetén, ami elég gyakori volt akkoriban, egy gyerek vizeletével kellett hajat mosni, attól állítólag elmúlik. Ha fekélye volt valakinek, akkor egy élő csirke farát leborotválták, és szerencsétlen mit sem sejtő szárnyast csupasz fenékkel egyszerűen a fekélyre kötözték. Másnaposság ellen pedig a legjobb módszernek azt tartották, ha az ember levett kalappal ivott, így a fejfájást okozó kártékony gőzök – szerintük – el tudnak párologni. (Na, mondjuk, azért ez tényleg egy méretes marhaság.) Ha valakinek pedig memóriazavarai voltak, Cavinton híján gyömbért kellett ennie. (Egyébként ez viszont tényleg nagyon jó! Én is kipróbáltam. Talán. Mintha úgy emlékeznék… legalábbis dereng valami…) Ha pedig az időseknek rendült meg az egészségük, akkor diétás, kímélő menüre fogták őket: nincs más ital, csak a bor, nincs más étel, mint a hús, nincs más élvezet, csak az asszony. A feleség tehát a diétás koszt része volt? Nahát, ezek a középkori öregek!
A betegségeket azonban nemcsak az átvágott belek szagolgatásával próbálták kideríteni, hanem már olyan sokkal fejlettebb módszerekkel is, mint a pulzus tapintása és a vizeletvizsgálat. Persze, laboratórium még nem állt rendelkezésre, így színét, habját és az üledékét vizsgálták elsősorban, de ezt használták a házasság előtti szüzességi próba és a korai terhesség megállapítására is. Azt tartották ugyanis, hogy a szüzek, mivel nagyon rendesek, így a vizeletük is hegyi patak tisztaságú, áttetsző, világos és sáfrány színű. A terheseké már jóval zavarosabb, a romlott nőké pedig, hát, pfuj, az már bezzeg nagyon ronda! A középkor orvosának azonban nem csak olyan ambíciói voltak, hogy vizeletvizsgálattal állapítsa meg a tisztességet. Ő elsősorban föltalálni akart, mégpedig igen szerényen elsősorban egy minden betegséget meggyógyító életelixírt, ami lehetőleg örök életet is biztosítson. De ha az valamilyen gikszer miatt nem sikerül, hát legalább örök fiatalságot!
Ezek után különös, de voltak olyan orvosok is, akik nem babonák és tovaszálló álmok foglyai voltak, hanem tényleg megpróbáltak gyógyítani. Ilyenek voltak a borbélyok, a fogászok és a sebészek. A borbély üzlete előtt – mestersége címereként – egy tálban friss vér állt, ez volt a reklám, a „fogyasztási vágy” felkeltése, ezzel csalogatta be klienseit. A borbély ugyanis hajvágás közben gyógyított is, vagy ha úgy tetszik, gyógyítás közben hajat is vágott. Ő végezte az érvágást – erre utal a tál vér a kirakatban –, de kisebb műtéteket is végrehajtott: hályogmetszést, köpölyözést (vércsapolás a hátból), heremetszést, sérvmetszést és egyebeket. A vándorfogászok viszont általában vásárokra látogattak el, és futószalagszerűen húzták ki bumfordi fogóikkal a begyulladt, fájós, letört fogakat. Ez sem volt egy nagyon vidám dolog, úgyhogy a fogászok gyakran bohócokat alkalmaztak, akik a bolondozásaikkal hívták fel a mesterre a figyelmet, illetve próbálták elterelni a fájdalomról az áldozat gondolatait. A fájdalom ugyanis kulcsszerepet játszott a kor borzalmasan leromlott egészségügyi helyzetében, s ennek leginkább a sebészek itták meg a levét.
Nagyobb beavatkozást ugyanis a borbély nem vállalt, így az emberek a sebészhez voltak kénytelenek fordulni. Vele pedig két baj volt. Az egyik azt, hogy elég sok pénzt kért a beavatkozásért, a másik, hogy ez általában irtózatosan fájt. E fájdalomcsillapítók előtti korban elképzelhetjük a páciens rémületét, amikor pl. üszkös lábfeje felé közelít a sebész egy irdatlan fűrésszel. Ezért, ha nem volt muszáj, nem fordultak hozzá, így viszont az állapotuk egyre romlott. A fenti okokból tehát általában már csak akkor szánták már rá magukat a drasztikus beavatkozásra, mikor elviselhetetlen fájdalmak gyötörték őket és a betegség végső stádiumába ért. Ez viszont szegény sebész sikeres műtéti statisztikáit rontotta le durván, s ehhez járult még a fertőtlenítés legelemibb ismereteinek hiányából következő halálesetek sora. Bizony, nem sok ember került ki élve egy műtét után a sebész kezéből, akik igen, nagyrészt a seb elfertőződésébe haltak meg, nem sokkal később. A rándulások, ficamok, törések esetén általában nem is a sebészt hívták ki. Volt még egy ember ugyanis, aki szakmájából adódóan rendelkezett bizonyos anatómiai ismeretekkel: ez a hóhér volt. Ő pedig két kerékbe törés között – másodállásban – helyreállította a kificamodott végtagot, sínbe tette a törött lábat. (Jaj, kisfiam, kificamodott a vállad? Hívom a hóhért!)
A szülészet-nőgyógyászat viszont továbbra is elég vacak helyzetben volt. A bábák tudatlanok voltak ugyan a női szervezet felépítését illetően, viszont elég tapasztaltak, a férfi orvosok viszont rendelkeztek a kor anatómiai tudásával, de nekik meg tapasztalatuk volt kevés. A szülés ugyanis akkor is nagyon személyes, bizalmi viszonyt jelentett, így a szülő nők szívesebben vették, ha női bábák segédkeznek nekik, nem férfi orvosok. Őket már csak akkor hívták, ha nagy baj volt, így általában későn, s gyakran már csak a halott magzat eltávolításában jutott nekik szerep. De általában jobbnak látták a középkorban ezt az egész kérdéskört agyonhallgatni a gyermekgyógyászattal együtt. Arra ugyanis, hogy a gyerekek egészségi állapota is igényelhetne intézményes figyelmet, még csak nem is gondoltak ekkoriban. Csoda-e, hogy minden második csecsemő meghalt 2-3 éves kora előtt? A gyermekre egy esetben irányult kiemelt figyelem: az egyház engedélyezte, hogy ha az anya szülés közben meghal, akkor a már halott anyán végrehajthassák a császármetszést. Egy ilyet túlélni ekkor még egyetlen nőnek sem volt esélye.
A nőgyógyászathoz és a csecsemőgondozáshoz hasonló ügyefogyottsággal álltak hozzá a lelki eredetű és a látható ok nélküli testi betegségekhez. A középkor emberének misztikára hajló lelke az ördög működését vélte felfedezni minden ilyesmiben. Ördögi rontást sejtettek a hisztéria, a nimfománia, a frigiditás, az impotencia, az angolkór, a vízfejűség és a meddőség esetében is. De hasonlóan ördögi tevékenységnek tulajdonították a 11-12. század különös hisztériás tömegpszichózisát, a vitustánc jelenségét is. Ez a teljesen ma sem tisztázott őrület emberek százait-ezreit kényszerítette olyan táncra, amit nem tudtak abbahagyni. Egy-egy táncoló csoport végigtáncolt a falu vagy város utcáin, terein, körtáncot jártak a temetőkben, és helységről helységre járva újabb százakat ragadtak magukkal. Leírások szerint a táncolók nagy része nő volt, akik gyakran ruhájukat letépve csatlakoztak az őrjöngő csapathoz. (Úgy látszik Éva anyánk a gonosszal szembeni paradicsombeli megingása kései unokáira is jellemző volt!) A téboly olykor halálos áldozatokkal is járt, hiszen többen egyszerűen képtelenek voltak abbahagyni a táncolást addig, míg össze nem estek. Nem csoda, hogy a kor nem tudott mit kezdeni ezzel a jelenséggel, hiszen ma sem tudjuk pontosan, mi is lehetett ez.
Hát bizony úgy tűnik, az ókorhoz képest túl nagy előrelépés nem történt a gyógyászatban. Érdekes például, hogy a pulzust tapintják, vizsgálják folyton, de a vérkeringést nem fedezik föl. A gyógyszerhatásról pedig azt gondolják, hogy a csillagok járása szerint változik, akár óráról órára. Úgy tartják, hogy az érvágás például akkor a legjobb, ha a Hold a Rák jegyében áll, viszont, ha ugyanakkor a Szaturnusz is a Rákba lépett, akkor tilos! És milyen igazuk volt, hiszen ma már tényleg senki nem vágat senki eret ilyen bolygóállásnál, ebben biztos vagyok.
Agyafúrt őseink
( A magyar középkor )
Mikor a nyugat-európai krónikások először találkoztak őseinkkel, sok, számukra különös szokást leírtak róluk. Észrevették például, hogy nagydarab húsokat tettek a ló nyerge alá. Nahát, ezek nyereg alatt puhítják a húst! – rikkantotta el magát az egyik, s ebből származott egy több évszázados félreértés. A húst ugyanis nem étkezési, hanem gyógyítási céllal tették a nyereg alá. Hosszabb utakon előfordult, hogy a ló hátát feltörte a nyereg, s ezt a sebet gyógyították a nyers hússal. Őseink tehát nemcsak az emberek, hanem az állatok gyógyításában is magas színvonalon álltak, egyik harcos hátasa sem volt tehát egy állatorvosi ló.
Az emberek gyógyításának a központjai pedig a kolostorok, rendházak melletti kórházak, ispotályok voltak. A szerzeteseknek a vérrel vagy égetéssel járó műtétek meg voltak tiltva, így elsősorban a belgyógyászati és a természetgyógyászati tudásukra voltak utalva. A krónikák, a legendák csodálatos gyógyulások soráról számolnak be, ami azonnal érthető lesz, ha megtudjuk, hogy ezek a kórházak gyógyvizek, hőforrások, patakok mellé települtek. E korai wellness–fitnesz központokban pedig tényleg gyakran megtörtént a gyógyulás. Ennek két oka volt: általában e kolostorok rendelkeztek valamilyen csodatevő ereklyével, melyben a hívők mélyen hittek, s az agykontrollal foglalkozók azóta bebizonyították, hogy az agy micsoda elképesztő öngyógyítási folyamatot képes beindítani. A másik tényező a gyógyvizekben levő tényleges gyógyhatás mellett az volt, hogy a forrásvíz, amit ittak, szennyezetlen, bakteriológiailag tiszta volt, s aki hetekig azt itta, megszabadulhatott attól a betegségtől, amit a szennyezett víz okozott. De, persze az is lehet, hogy egy harmadik oka volt a gyógyulásnak, és tényleg csoda történt.
De vajon milyen volt honfoglaló őseik egészségi állapota, és milyen gyógymódokat alkalmaztak a többi betegség leküzdésére? Az ezer évvel ezelőtti magyarok gyakran kaptak vérszemet. Így nevezték ugyanis a kötőhártya-gyulladást, ami valószínűleg a sok füsttől alakult ki, mely a jurtákban gyakran folyamatosan égő tűz miatt terjengett. Ezért a sok krónikus gyulladás következtében a szempilla gyakran befelé fordult, további jelentékeny kínokat okozva ezáltal. Ezeket a befelé fordult szempillákat „vadszőrszedő specialisták” húzták ki valamilyen csipesz segítségével. Innen ered az a magyarázat nélkül kevéssé érthető mondás, hogy „kiszedik a szeme szőrét.” Ha viszont idegen test esett a szembe, egy egészen egyszerű, ám zseniális megoldást alkalmaztak. Mi az emberi test egyetlen olyan szerve, mely elég puha ahhoz, hogy ne okozzon sérülést a kötőhártyán, de elég izmos is ahhoz, hogy a szennyeződést el tudja távolítani? Hát a nyelv! Őseink azt a módszert alkalmazták, hogy egy tapasztalt felnőtt a nyelvével kereste meg és távolította el a szembe esett idegen testet. (Innen származik talán az a kissé durva szólás is, hogy: Nyald ki a szemem!)
Őseink fogazata is viszonylag jó állapotban volt, bár gyulladásos betegségek előfordultak, a fogszuvasodást csak a csontvázak 3-4 %-ánál tapasztaltak. Ennek az volt az oka, hogy ezer évvel ezelőtt a gabonát sokkal durvábbra őrölték, mint ma, így a nagyobb szemcsék jobban letisztították a fogon képződő lepedéket. A másik ok az, hogy a szuvas fogat igen szakszerűen kihúzták, s így nem okozott nagyobb bajt. Érdekes, hogy a nők esetében a fogszú is és a fogvesztés is nagyobb arányú volt, ami valószínűleg a terhességgel állt összefüggésben. De van jó néhány olyan koponya is, ahol kimutatható a sipoly, a tályogüreg, a fogmederi sorvadás a fogszú mellett. Az ő leheletüket valószínűleg a besenyő foglyok vallatására használták.
A csont és mozgásszervi betegségek előfordulása a mai helyzetnek felelt meg. Ritka volt az angolkór, a krónikus ízületi megbetegedés, ami feltűnően egészséges életmódra és száraz, meleg szállásra utal. A későbbi századokban „divatba jött” köszvény okozói a télen kifűtetlen, rémisztően hideg lovagvárak voltak, a köszvényt ezért joggal nevezhetjük a középkor úri betegségének. (Nem véletlen, hogy ezek a nemes urak, ahogy megtehették, tömegesen költöztek a 18–19. században a kényelmesebb palotákba, udvarházakba.) A csonttörések gyógyításában viszont őseink Európa legjobbjai voltak. A honfoglalás kori sírokban nagyon sok traumás csonttörés maradványait találjuk, ezek oka feltehetőleg a lóról való gyakori leesés (különösen gyerekeknél) lehetett. A tökéletes gyógyulás aránya viszont 100 %!!! A csontokban nincs rövidülés, nincs álízület, nincs tengelyeltérés, mint Európa más országaiban! Mind e mögött nagyon komoly tudást és nagyon komoly gyógyító apparátust kell sejtenünk.
A magas csecsemőhalálozással és a kisgyerekek fertőző betegségeivel azonban őseink sem tudtak túl sokat kezdeni. A 10-12. századi temetőkben a terhesen vagy szülés után közvetlenül meghalt asszonyt gyermekével együtt temették el, és bizony nagyon sok ilyet találtak a régészek. Ebben az időben a temetőkben talált sírok 40 %-a gyermeksír volt, persze azt tudnunk kell, hogy akkoriban sokkal több gyereke született egy nőnek, mint ma. Az elsőszülöttet – már elnézést, de – valagmegnyitónak hívták, amely szó ekkoriban egyáltalán nem hordozott semmilyen durva jelentésárnyalatot, hiszen ezt egy jámbor szerzetes vetette papírra egy kódexben. (Kódexekben több ilyen, ma már trágárnak számító, intim testrészt megjelölő szó található, ami arra utal, hogy ezek a szavak komoly stilisztikai változáson estek át azóta. Az egyik legősibb gyermekrémisztgető formula például ez volt: „nem félsz, hogy elvisz a rézf…ú bagoly?) Volt azonban egy olyan gyermekbetegség is, amely szinte teljesen hiányzott őseinknél: a csípőficam. Az anyák, talán ösztönös megérzésből, gyakran hátukra kötve hordták csecsemőiket, amely olyan tökéletes módszere volt a megelőzésnek, hogy 400 év sírjaiból összesen három veleszületett csípőficamos embert találtak.
Az eddigiekből kitűnik, hogy a magyar orvosok (a táltosok) olyan dolgokat tudtak, mint a korabeli Európában senki. A sebészet viszont nemcsak a kor színvonalát haladta meg messze, de sok tény előtt a mai orvostudomány is döbbenten áll. A legjobb példa erre a koponyalékelés. Azt tudjuk, hogyan csinálták: egy késhez vagy vésőhöz hasonló eszközzel átszúrták a koponyacsontot, majd az óramutató járásával egyező irányba elkezdték vágni azt. Azt is tudjuk, kik csinálták: férfiak, valószínűleg táltosok, hiszen ehhez nemcsak komoly szakértelem, de fizikai erő is kellett. Az viszont meglepő, és a csontvisszanövésből egyértelműen megállapítható, hogy a kezeltek 70 %-a (!) túlélte ezt a kor viszonyai között a halálos ítélettel felérő beavatkozást. De vajon hogy oldották meg a vérzéscsillapítást, ami nélkül nem lehet látni semmit? Hogy oldották meg a fájdalomcsillapítást, ami nélkül lehetetlen egy ilyet végigcsinálni? (Aki verte már be a fejét erősen valahova, az tudja, miről beszélek. Na, azt a fájdalmat kell megszorozni tízzel.) Mit használtak fertőzés ellen, hogy ennyien túlélték? És végül a legmegdöbbentőbb tény: a koponya középvonala alatt egy nagy véna húzódik, amit a mai sebészek is a sokszor halálos vérzés miatt elkerülnek. De az ezer évvel ezelőtti koponyáknál több helyen pont ott van a lyuk! Hogy ezt hogy csinálták? A mai sebészek sem tudják elképzelni! És vajon miért csinálták? Epilepszia ellen? Hogy kiengedjék a lelket, a gonosz démont, a betegséget okozó izét? Lehet, de akkor miért fedi be az egyik koponyán a lyukat egy 8x6x4 cm-es vékony ezüstlemez? Miért lettek agyafúrtak őseink? A legvalószínűbb magyarázat az, hogy az agytumor ellen alkalmazták ezt a módszert, hiszen az a jóindulatú daganat az, mely irritálja belülről a koponyacsontot, s a koponyalékeléssel az agynyomás csökkenni tudott.
Úgy tűnik tehát, nem mágikus–szellemi okai voltak a beavatkozásnak. Persze azt, hogy milyen lelki betegségek gyötörték a honfoglaló magyarokat, nagyon nehéz megmondani. Azt tartották, hogy az érzelmek középpontja a szív, és ott lakik a lélek is, de azt nem tudjuk, ismerték-e a depressziót, szenvedtek-e skizofréniában, voltak-e közöttük autisták. Elég valószínű, hogy igen. Egy dolgot azonban biztosan állíthatunk. Átolvashatunk akárhány kódexet, krónikát, verset, legendát, népmesét, mondát, hosszú–hosszú évszázadokig nem bukkan fel semmi utalás arra, hogy bárki is öngyilkos lett volna! Ami természetes a rómaiaknál, Európa több országában és a 19–20. század Magyarországán, annak az Árpád-korban és még sokáig semmi nyoma! A jelenkori magyarok riasztó öngyilkossági statisztikái mögött tehát nem egy hibás gén, nem a turáni átok áll, hanem az elmúlt néhány száz év megpróbáltatásai. Tehát mikor őseink bejöttek az új hazába, testi–lelki egészség tekintetében jócskán felülmúlták a korabeli Európa viszonyait, a sebészetben pedig olyan szintre jutottak el, hogy még ma is csak hüledezünk láttán.
És akkor még feszítsük tovább a húrt. A honfoglalás kori sírok legkülönlegesebb leletei azok a bronzból, ezüstből, aranyból készült kis kerekded érmék, melyeket több halott szemgödrében is megtaláltak. Persze, rituális cél, szem-érem, túlvilági utazás, görögöknél is van, lásd még Kharón ladikját. A bökkenő csak az, hogy ezeken az érméken különböző nagyságú és sűrűségű lyukak vannak! Mégpedig hasonlóképpen elhelyezve, ahogyan a mai szemészet bizonyos ágai a szemtengelyferdülést és a rövidlátást próbálják gyógyítani. Lehet, hogy azért került rájuk, mert életükben is használták, és azt akarták, hogy míg a túlvilágra érnek addig is jól lássanak? Lehet, hogy Árpád vezér a Vereckei–hágó tetejéről aranyszemüveggel nézte Európába tóduló népét? Jó lenne egyszer megtudni.
Az első tömegpusztító fegyver
(A nagy járványok)
A puskapor feltalálása igen nagy megdöbbenést okozott a lovagok körében. Mi ez? Jön egy paraszt és száz méterről egyszerűen lelő? Mikor a géppuskát föltalálták, már minden lovas- és gyalogosroham vérbe fulladt. Az atom- és hidrogénbomba pedig már a védekezés teljes képtelenségét is bebizonyította. Volt azonban a középkorban és az újkorban egy olyan szörnyű biológiai fegyver, mely minden későbbi gyilkos eszköz hatását fölülmúlta: az európai ember teste.
Az emberi civilizáció évezredekkel ezelőtt a föld mediterrán területein született meg. Európa és Ázsia ilyen vidékein az ember együtt élt a háziasított állatok tömegével. Mindenféle szőrös, sertés, gyapjas, tollas, nagytestű és kistestű, ragadozó és emlősállat élt az ember közvetlen környezetében. Ekkor még persze nem volt kutyasampon meg bolhanyakörv a cicusnak, így ezeken az állatokon élő paraziták és mikroorganizmusok gond nélkül átsétálhattak az emberre is. Az állatoktól elkapott fertőzésbe kezdetben belehaltak, majd szép lassan kitermelődtek az ember vérében a szükséges ellenanyagok. Ez olyan sikeres volt, hogy az európai ember vére százféle ellenanyag rendkívül hatásos koktéljává vált, ami megóvta őt minden fertőzéstől. Igen ám, de a más civilizációban élő emberekben ez nem, vagy nem ennyire, nem így fejlődött ki, úgyhogy az ő érintkezésük az európai civilizációval olykor katasztrófába torkollott. Az ószövetségi zsidóság nem tudott semmiféle baktériumról meg immunrendszerről, de azt érzékelték, hogyha egy nem hasonló állattenyésztő néppel kerültek kapcsolatba, ott bajok lehetnek. Mózes törvényei között találunk például olyat, melyben kifejezetten megtiltja – halálos büntetés terhe mellett -, hogy népének bármely tagja szexuális kapcsolatba lépjen egy bizonyos nép bármely tagjával. Az így elkapott fertőzés ugyanis végzetes lehetett az egész közösség számára.
Ugyanígy az európai ember is védtelen volt egy keleten már többé-kevésbé megszelídült járvánnyal, a pestissel szemben. 1347-ben tehát eljött a vég. Egy fekete-tengeri várost mongol csapatok ostromoltak, mikor az ostromlók körében kitört a pestis. A hadvezér pedig – dögöljön meg a szomszéd tehene is alapon – a pestises hullákat katapulttal belőtte a városba, majd mint aki jól végezte a dolgát, hazament seregével együtt. A városban lévő genovai kereskedők pedig jó keresztényhez illően eltemették a fertőzött tetemeket, majd hajóra szálltak, és meg sem álltak Itáliáig. Így kezdődött Európa törtéletének legborzalmasabb járványa. Az a pestisbaktérium, amely Ázsiában már úgy-ahogy megszelídült, a teljesen védtelen Európában tömegpusztító szörnyeteggé vált. A fekete halálnak volt egy különös és egy nagyon rémisztő vetülete. A kor embere számára hihetetlen volt, hogy ebben a kórban gazdagok is meghalnak, a földesurak, sőt a püspökök is. Az pedig, hogy olykor a királyokat is elviszi, már-már elképzelhetetlen volt! (Ilyen értelemben a pestist meglehetősen igazságos, mondhatni demokratikus betegségnek kell tartanunk.) A rémisztő pedig az a teljesen bénult tehetetlenség volt, mely erőt vett az embereken: hogy ez elől nincs menekvés, nem segít semmi. De hogy miért tört ki? A genovai gályák történetét senki sem ismerte, inkább isten büntetésére gyanakodtak. A franciák szerint az angolok terjesztették el a betegséget, a spanyolok szerint az arabok, sokak szerint a zsidók, de abban mindenki egyetértett az isteni büntetés mellett, hogy a leprások keze biztosan benne van a járvány terjedésében.
No de hogy lehet ellen védekezni? Kezdetben az emberek rémületükben vidékre menekültek. Ha valakin mutatkoztak a jelek, egész családjával együtt kívülről bezárták őket a házukba, beszögelték az ajtót–ablakot, valamint lezárták a városba vezető utakat.
Voltak olyanok is, akik Isten bocsánatáért esdekelve százas csoportokban jártak városról városra önmagukat ostorozva, de így a járványt is továbbhurcolva a szomszéd településre. Mikor a pestis elérte Angliát, a skótok, hogy úgy mondjam, nem estek mély depresszióba, hanem inkább megtámadták az angolokat, mondván, hogy most sokan meghaltak közülük, védekezésre képtelenek, így üstöllést bosszút lehet állni az évszázados sérelmekért. Aztán a skótok igencsak meglepődtek, mikor az ő soraikban is felütötte fejét a pestis. A sereg rémülten feloszlott, és hazahurcolta a baktériumot Skóciába, ahol így hasonló pusztítást végzett, mint a gyűlölt ellenfélnél. (Ez volt az első Anglia–Skócia mérkőzés, mely döntetlen lett, pontosabban a meccset a kaszás nyerte.)
Voltak olyanok is azonban, akik megkísérelték a lehetetlent is, felvették a küzdelmet a szörnyű kór ellen. Mivel a betegség nemcsak fekete duzzanatokkal járt, melyből vér és genny szivárgott, hanem erős szaggal is, így az első orvosi ötlet az volt, hogy a betegséget úgy kell meggyógyítani, hogy a járvány bűzös levegőjét elűzik. És vajon mivel lehet azt elűzni? Hát a pöcegödör még bűzösebb levegőjével. Úgyhogy szerencsétlen betegek órákig ültek nyakig a csatornában vagy egyéb szörnyű helyen, reménykedve a gyógyulásban. A jobb orvosok azért kezdték gyanítani, hogy ha a mérgezett levegő a járvány oka, akkor lehet máshogy is védekezni ellene. A hihetetlen bátorságú pestisdoktorok földig érő fekete ruhába bújtak, fejükre maszkot tettek, melyben elől egy csőrszerűségben gyógynövényeket füstöltek. A sokadik vizsgálatot általában már ők sem élték túl. Mondjuk, azért az meg a beteg számára sem lehetett egy túl megnyugtató érzés, mikor a félig önkívületben lévő, fájdalom gyötörte szerencsétlen egyszer csak meglátott az ágya előtt egy 180 cm magas füstölő csőrű, óriási, fekete madarat. Ha pedig ez a furcsa öltözetű orvos vizsgálatnál vért talált a vizeletben, összeszedte minden felszerelését, elköszönt a háziaktól, lévén az eset gyógyíthatatlan. De azután, mivel minden szörnyűség véget ér egyszer, a pestisjárvány is elmúlt, óvatos becslések szerint is 25 millió áldozatot hagyva maga után.
Na, de mi európaiak azért visszaadtuk a kölcsönt. Persze, nem annak, akitől kaptuk, ezt mi általában nem tartjuk helyesnek, hanem stílszerűen egy teljesen vétlen és teljesen kiszolgáltatott földrésznek. Természetesen egy nálunk már régóta megszelídült betegséggel. Az európai ember domesztikált járványa a himlő volt. Ez a középkorban úgy elterjedt, hogy szinte mindenki megkapta ezt a magas lázzal, fekete hólyagokkal, erős fájdalommal járó betegséget. De aztán túlélték, s csak a sebhelyek az arcukon emlékeztették őket az egykor szenvedésekre, viszont életük végéig tartó védettség alakult ki a szervezetükben. Ezek a himlőhelyes arcú spanyolok keltek át Kolumbusz után az Újvilágba. S a sors, mintha egy új, furcsa fintort vágott volna, az Európában megszelídült (ma már bárányszelídségű) himlőből lett őrjöngő fenevad Amerikában. Az aztékok például nem ismerték a járványos megbetegedéseket, utcáik ragyogtak a tisztaságból, nem volt szemét, nem volt hulladék, még koldusok sem voltak, az utcákon tömjén, balzsam és vaníliaillat terjengett. Egészen a spanyolok megérkezéséig. A Közép- és Dél-Amerika nagy birodalmainak demográfiai összeomlását nemcsak a spanyolok kardjai és puskái okozták, hanem a himlő, mely „mint az őrült, ki letépte láncát” vágtatott végig a kontinensen. Az áldozatok számát soha nem fogjuk megtudni, de hogy tízmilliós nagyságrendű volt, az biztos. Szerencsétlen indiánok szenvedését fokozta ez a frusztráció is: hogy lehet, hogy a spanyolok nem kapják el ezt a borzalmas járványt? Kik ők, istenek? Persze, nem voltak istenek, sőt! Kitalálták azt például, hogy hogyan lehet már tudatosan alkalmazni e bakteriológiai fegyvert: egy szép takarón meghempergettek egy himlős embert, majd a takarót eladták egy indián törzsnek. Így még a kisujjukat sem kellett mozdítaniuk a törzs teljes kipusztításához.
Persze, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Ebben a sajátos baktérium-játszmában az indiánoknak is volt egy adu ászuk, a náluk már régen szelíddé hunyászodott szifilisz. Erre viszont Európa nem volt fölkészülve, s az öreg kontinensen okozta százezrek – milliók halálát. Hogy ez honnan származik, azt az európaiak sem tudták, abban viszont minden ország megegyezett, hogy na, hát tőlük aztán biztosan nem! Sőt, azt is tudni vélték, honnan jöhetett: csakis az az ellenszenves szomszéd nép terjesztheti! Az olaszok és a németek a franciákra kenték, a franciák nápolyi betegségnek hívták, a lengyelek szerint természetesen csakis a németektől származhat, a hollandok és az angolok szerint kizárólag a spanyolok terjeszthették el, de még a perzsák is török betegségnek nevezték. Arra persze senki nem gondolt, hogy hány millió ember úszhatta volna meg, ha mindenki nyugton marad a fenekén a saját kontinensén.
Illusztráció: Medicina 2.
Ezek is érdekelhetik!
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
Csáji László Koppány: Agyagból születő, fénybe fonódó* →
Csáji László Koppány: Megfestett zene →
