Radnai István: jób huszonegy
barbár korunk a technika
és az aljasság kora
a társadalom rágja belülről
a nem létező lelket
az emberi szellem távoli köd
amire képes volt amire képes
amikor szellemóriásokat
vetett felszínre a kor
amikor a puszták felől
áradtak büszke harcosok
amikor még ácsoltak keresztet
megváltott a hiábavaló
isten szégyelli önmagát
a test a jelenben elkárhozott
csak a bolondoké
a virág illata a felhőjáték
a ráncos bolygó végtelenje
önmagába visszatér
képes-e újra a teremtő szó
váljanak el a szárazulatok
és vizek legyen világosság
a féregtől az agyagemberig
képes-e teremteni a gonosz
ha féreggé lett az ember
a tudósok a halál angyalai
az erény kifordított kesztyű
várunk-e még mielőtt a kárpit
leereszkedik végleg
s apró fehérjék programozzák
a hitetlen öncélú fajt
az aljasság erőszak a semmi
terror és gyilkosság kora hallgass meg
a világot az éjjel fényei
a nappalok áradó melege helyett
a rideg öncélú pénzvilág
csápjai bábként mozgatják
ez a nihil végtelen vajon
vagy terem a csalódott anyag
helyette új világot
fehér lapot a rovott múlt helyett
amelyben felébred a halott isten
akit megöltek a filozófusok
az elme lázálmai
a meghibásodott agygép
ez már nem a termő barbárok kora
a nomádok éltető áldozata
Illusztráció: Jób (W. Orpen)
Ezek is érdekelhetik!
Bánfai Zsolt: Távolodás, Összekoccan →
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
