Boldogh Dezső: Terápia és tanítás
(Hoppál-Kovács Edit: Majdnem elhittem – Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021.)
Részecskék nyüzsögnek mindenekben, hullámzanak, elegyednek, a semmiből előtünedezve lebeg a jelenidő, pulzál az univerzum, és lenyomatait, egy kozmikus ábécé betűivel valaki folyton újraírja… – többek között, kicsit az irodalmi áttételekre vonatkoztatva, talán ilyesmiket is sugalmazhat Carlo Rovelli, a híres olasz elméleti fizikus néhány mottója Hoppál-Kovács Edit könyvének elején.
A választás nem véletlen, hiszen a szerző egykori matek-fizika szakos tanár, aztán humán erőforrás szakember, fotós, szervezetfejlesztő és tanácsadó, vagyis az alkotáslélektan szinte minden szükséges vektorirányai felé járatos, mert bár mindössze néhány esztendeje ír, de máris komoly szakmai sikereket könyvelhet el a maga számára. Tudjuk, e „néhány esztendő” minősége nem határozható meg pontosan, hiszen Rovelli is „grammatikai alkalmatlanságokról” beszél a valóság időszerkezete kapcsán, mivel nyelvünkkel – objektív, egyetemes jelen hiányában – nehezen képezhetünk érvényes fogalmakat a világ sokrétű struktúráiról, legfeljebb, tehetnénk hozzá, egy kreatív szuperpozíció sajátos nyelvtani eseteit feltalálván, ideig-óráig helytálló módokon. Az alkotás minden pillanata egy újabb útelágazás kezdete, minden realitás egyszerre igazság és képtelenség – mert a valódi irodalom eleinte soha nem a közönségnek készül, hanem egy benső, játékos és bölcs sugalmazó diktál és alakítja a szöveget szeszélyei szerint.
Hoppál-Kovács Edit e néhány felkészülési év alatt mindent megtanult az írás mesterségéről és eddigi hivatásainak tapasztalataiból is meríteni tudott, készen arra, hogy a tanultakat, ha kell, elvesse vagy újraformálja. A szerző első kötetének tónusa, szövegritmusai, ha nem is teljesen ismeretlen sodrásúak, de az ezekből képzett hang saját. Találunk pörgős mondatokat, sűrítést, vívódásokat, lelki komplikációkat megfelelő mértékű női csacsogásokkal, rejtett ösvényeket a psziché térképein, expresszív történetleírásokat – azaz sokrétű stílus és témakezelési technikákat, amelyek izgalmassá teszik a Majdnem elhittem elbeszéléseit, s ennélfogva, akár olvasóbaráttá is. A sodró, egyszerre esztétikus és mondhatni, matematikailag is jól megkomponált szövegek világa nem nélkülözi a költészetet és a realitást, a Hoppál-Kovács-i jellegzetes valóság átiratokat: „fényesre hazudod a reggelt”… „…Most sem konvergálsz az átlaghoz, meghúzódsz csendben a Gauss-görbe szélén.” … „Várakozol tovább, a hátralévő időre addig is egy időkapszulába telepszel. Végre sikerül leárnyékolni magad, egyedül vagy a váróban.”
A történetek többsége a jelen, a közelmúlt, a napló-szerű kitárulkozások köré szövődik – melyek közé beférnek a retro hangulatú visszaemlékezések, a gyermekkor, a romániai forradalom időszaka –, sokszor egzisztenciális kérdésekkel, párkapcsolati problémákkal vegyítve, de a lényeg mindig az események mögötti léthelyzetek és az azokból való szabadulás, vagy megoldás vágyának művészi ábrázolása. A szerző, az időnként kifejezetten személyes, önboncoló leírásaiban is szinte terápiás segítséget sugall az olvasónak. Kiváló példája ennek pl. a Jerikó rózsái, ahol az elbeszélő, első személyben számol be egy olyan életkrízisről, amelynek feldolgozása emberi és írói szempontból is csúcsteljesítmény: „Emlékszel a végső dózisnál veled is ez volt, leállt a gép, besoroltak egy másik szobába, mert utolsó kezelést elhalasztani nem lehet. Vendégjátékosok a kispadra, visszhangzik a füledben a szellemeskedő asszisztens fiú hangja. Mi lett volna, ha minden kezelést ott kapsz, a végstádiumos kórházi betegekkel, a gondolattól is elfog az émelygés.” A Szabad a tánc, kicsit más eszközökkel, szintén hasonló témát jár körül. Mindkét írás megdöbbentő őszintesége, finoman reflektált vonalvezetése, nemcsak emlékezetessé, hanem szinte tanító jellegűvé is teszik ezeket a novellákat, miközben a továbblépés reményét is felmutatják: „Szorosan derekára kötötte a piros kendőt a tartállyal, és elkezdett életben maradni.”
Hoppál-Kovács Edit mindig valamiféle határhelyzetekben, sorsfordító események közé helyezi alakjait, kevés ecsetvonással, de érzékenyen jelenített hősei örökös kétségekkel szembesülnek. Sok szövegrész ihletett pillanatfelvételnek tűnik, melyeket a narráció ereje összetart és tovább élesít, a címadó elbeszélés egy mellőzött, saját családjában örökös lelki elnyomatásban élő fiú története, meglepő záró fordulattal. A Hűtlenek álmában egy felesége és kolleganője között lavírozó termékmenedzser csúcsvezető üzleti útjának szintén váratlan fordulatait kísérhetjük nyomon, máskor, a különben mindig valóság közeli szereplők tesznek olyan emlékezetkanyarokat egy elbeszélésen belül, amelyek miatt is felettébb érdemes lapozgatni a Majdnem elhittem kötetet.
Talán a rövidebb írásokban (Kék köpeny, Közvetett ok), kevésbé sikerült ez az írónőre jellemző feszültség fenntartás és pszichikailag strukturált, rétegzett leképezési módszer, ezért kicsit kilógnak a többiek közül. A befejezés, különösen a Csokimikulások és a Sósanya önmagukban is remekművek, az utóbbi, egy önéletrajzi elemeket tartalmazó darab, szintén bizonyíték arra, hogy mindig érdemes újrakezdeni az élet színpadán, ahol csak a díszletek cserélődnek, de ami valóban fontos, az sohasem. A Majdnem elhittem – szépírói erényei mellett példát mutat emberi bátorságból és küzdeni tudásból, valamint védjegye annak is, hogy ettől fogva a kiváló sámán-kutató és zenész körökben jól csengő Hoppál név, most már az irodalomban is fontos tényező lehet.
Illusztráció: könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
