Jahoda Sándor: Egy egész töredék
Jakab Zoltán (1990-2020): Pszaltérium. Versek és műfordítások
(Hungarovox Kiadó, Bp., 2021)
✷
✷
A sajnálatosan korán, tavaly, mindössze 30 évesen elhunyt fiatal költőnek, Jakab Zoltánnak első és egyben utolsó verseskötetét jelentette meg idén a Hungarovox Kiadó, Pszaltérium címmel.
Bevallom, szomorú dolog olyan elsőkötetes költőről írni, aki már nem érhette meg az első kötetét – sem. Ki tudja, milyen más irányokat vett volna a tehetsége? Bizonyosan szárnyakat kapott volna, tovább repült volna, talán messzebbre is, magasabbra, mélyebbre; hiszen nagyon szép lett a kötete. Az biztos, hogy Jakab Zoltán letette az obulus-t. Sőt, a kapott talentumát is megtöbbszörözte.
Különös dolog a vers. Mindig – legalábbis: jellemzően – jelen időben szólal meg, illetve szólít meg minket. A Mostban. Ezért lehet olyan érzésünk, mintha élő, egyenes adásban szólna hozzánk a költő. Lehet élő, vagy lehet 3000 éve halott költő, és lehet akár egy tavaly elhunyt költő is; jelesül Jakab Zoltán. Akárha most írta volna meg őket. És mintha most történne ez a vers-történés is: „(…) hív / egy láng nyelven írt panasz, angyali ének – / sóhaja mind oda száll, épp hol ablakom áll”. (28.) Ez a művészet, a költészet varázslata. Nem véletlenül adta Szabó Lőrinc az Örök barátaink címet két, vaskos kötetű versfordítás-gyűjteményének. Mert tényleg örök és tényleg barát minden költő. És akárhányszor csak kinyitunk egy verseskötetet – például a Pszaltérium címűt – és elkezdjük olvasni –, az a vers mindig most van!
Jakab Zoltán nem volt „régimódi” költő. Bár, sokan ezt olvashatnák ki soraiból. Mint a szerző fogalmazott: „(…) feladatomnak érzem visszahozni a jelen kortárs irodalmába is ezeket a témákat és versformákat. Bízom benne, hogy munkásságom egyszer majd sokaknak nyújt kellemes élményt és érdeklődésre, kutatásra ösztönzi őket az általam nagyra tartottak felé is. Hiszen annyi mindent még én sem fedeztem fel.” Eléggé hátborzongató, hogy ezeket a sorokat már egy elhunyt alkotó jelenti ki, üzeni nekünk.
„(…) mintha John Keats született volna újra 1990-ben.” – fogalmaz a költő gyászoló párja, Sidló Dorottya Judit, a kötet előszavában. Van benne valami. Keats 26 évig élt, tehát szintén nagyon hamar elhunyt. De annyiban igaza lehet a hölgynek, hogy érzékenységben és lelkesültségben rokonok lehetnek.
Jakab Zoltán elég bátor volt ahhoz, hogy valóban nagyon régi, mára már nem használt (vagy teljesen elfeledett) szavakkal tűzdelje tele verseinek jó részét – anélkül, hogy megmosolyogtatóvá vált volt ezzel. Mintha a romantika hajnalán élt volna. Tele tűzzel, lelkesedéssel, idealizmussal – és persze romantikával. Mintha a filológusoknak is feladta volna a leckét; Horatius? Vergilius? Vagy a nagy görögök egyike? Vagy a reneszánsz idejéből valók e versek? Esetleg a tizenkilencedik századból? „Elsárgult a levél, majd megkopaszodtak a fák mind, / s Daphne virul csak a kert egykori színeiben.” (43.)
Kevés mai költő tud ezekben a formákban írni. Eszembe jut Orbán János Dénes két rövid mondata, aki egy interjúban sok minden mellett ezt jelentette ki: Lázadó vagyok. Csakhogy én a múlttal lázadok. Véleményem szerint Jakab Zoltán is efféle típusú lázadó lehetett. Nem igen tetszhetett neki az a formátlan forma, az a szabad és nyelvezetben is ízlés híjával való művészet, ami mára már úgyszólván virágzásba borult, sőt, inkább túlburjánzásba. És talán az sem nyerhette el tetszését, hogy túlságosan prózai lett a versbeszéd.
Mert ő büszkén vállalta, hogy a görög-római mitológiából vette verseinek anyagát, és az archaikus versformákat kedvelte, művelte. Bár olvasmányai nagyobb terítésűek voltak. Ahogy ő maga írja: „Költői munkásságomra a görög mitológia mellett a legnagyobb hatással Lord Byron, John Keats, Dante Gabriel Rossetti, Charles Baudelaire, Johann Wolfgang Goethe, Edgar Allan Poe, Dylan Thomas, József Attila, Ady Endre, Ábrányi Emil és Szerb Antal voltak.” Remek kis névsor, annyi szent. De feltűnő, hogy kortárs író-költő egyetlen egy sincs köztük. El lehet játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha…
Ha mondjuk, több kortárs művet olvasott volna, kicsit modernebbeket, például a közelmúlt íróit-költőt, vagy ne adj’ isten, kortársakat – vajon hová jutott volna? De sajnos ezt már sohasem tudhatjuk meg.
Jakab Zoltán minden ízében merész volt, míg élt. Aki így, ilyen őszintén áll ki a maga ízlése, meggyőződése, tehetsége mellett, az előtt meg kell emelni a kalapot.
Harminc év jutott neki. Nem a mi reszortunk eldönteni, hogy ez vajon elegendő idő volt-e a számára, a költői kiteljesedésre. Ahogy Keats írta az egy helyütt: Add, hogy teljesítsem, mit saját lelkem szabott ki nekem!
Jakab Zoltán, költő, ezzel a kötettel máris teljesített.
A jövő, az utókor ítélőszéke pedig majd megmutatja, hol lesz az igazi helye az irodalomban.
Illusztráció: Egy egész töredék
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
