Virágh Bernadett: „Az elvesztés az én művészem” – Bánki Éva Útfél című verseskötetéről

Bánki Éva nem okoz csalódást az olvasóinak. Imponálóan hatalmas az a történelmi út, az a szemkápráztató kulturális tér, melyet bejár a verseiben. De hol van vajon az út fele? Ahonnan egyenlő távolságra látszik a maja birodalom, a görög mitológia történései, a magyar rendszerváltás és az európai középkor? Hol vagyunk most? Mit kezdjünk a saját jelenünkkel, saját testi valóságunkkal? Hiszen akárhova nézünk, akárhova megyünk, mi mindig a saját testünkbe vagyunk belezárva.

Talán innen érdemes megközelíteni, miért nem „Útfélen” a verseskötet címe. Az „útfél”, vagyis az út fele, meglehet, nem térképen rögzíthető pont (lehetne az is, hiszen a versek bejárják Görögországot, Mexikót, Dél-Franciaországot), hanem egyfajta időbeli meghatározottság – a mindenkori jelent állítja elénk: azt az „itt és most”-ot, melytől minden egyformán távol van. Az „útfél” az az állapot, amelyben nem feledkezhetünk el saját időbe vetettségünkről, korlátainkról. Valamifajta földhözragadtságot sugall, ezzel áll szemben Bánki költészetében a tér-idő-egzisztenciális korlátoktól való szabadulás: a repülés.

„Hogyan is haragudhatnék
a gyorsan sötétedő délutánra,
a nyakamba szakadó estére?
Én, aki ott fent lebegtem?”
(Kegyelem)

Az eloldódás vágya egyszerre lelki és intellektuális természetű. Az Országos Idegennyelvű Könyvtárban rendezett könyvbemutatón mélyenszántó és inspiratív beszélgetésben Bánki a kulturális kalandokat, a középkorba, antikvitásba vezető menekülőutakat csődnek nevezte. („Sohasem menekedhetünk meg önmagunktól”. „Nem oldódhatunk fel tökéletesen egy többes szám negyedik személyben”) Az utazó ugyanis kénytelen mindenhova elcipelni önmagát, mert enélkül semmiféle átélés sem lehetséges.

Az „éntől” való megtisztulásnak, a megkötöttségektől való szabadulásnak van egy gyötrelmesen hétköznapi módja is, a tárgyak és az emlékek széthajigálása. „Az elvesztés az én művészetem” fogalmaz a kötetzáró vers.

A szétszórás, a kidobálás, a tárgyaktól (és ami ezzel jár, az emlékektől) való szabadulás lehetősége mániákusan kísérti a költői ént. Hol tréfásan-irónikusan, hol elégikusan vagy éppen tragikusan:

„Először a jókedvemet hagytam el,
aztán ezeket a semmiségeket. Hajszálaim,
körömdarabkáim névtelen hotelek
lefolyóiban keringenek. Szétosztogattam
mindenem, hulladékká, felesleggé változtam –
meglehet, ez marad az életművem.
Itt egy gombot hagytam el, ott egy mosolyt,
amott egy nevetést, verset, hullámcsatot.”

(Lassan el)

Egyszerű versolvasóként (és Bánki Éva hajdani tanítványaként) már a könyvbemutatón is eltöprengtem, honnan is ered ez az olthatatlan vágyakozás a megsemmisülésre? Miért akar egy ennyire elragadóan személyes alkotó, egy ennyire művelt, ilyen sokféle életlehetőséget kipróbált, halálos betegségből is felgyógyult nő ilyen kétségbeesetten „szétszórni” mindent? Valami be nem vallott halálvágy munkál benne? De Bánki legtöbb költemény sugárzik az életszeretettől és a legjobb értelembe vett kíváncsiságtól. A szétszóródás, az én örökös felfejtése (levetkőztetése, megfosztása, az emlékezet „felparcellázása”, dekonstruálása) vágya mögött inkább a hazatalálás, megtisztulás vagy az otthonteremtés reménye húzódik meg. Ez magyarázza, hogy egy ennyire kulturálisan nagyívű, számos költői hagyományra utaló kötetben miért kapnak helyet egy egészen másfajta időélményt, a létezés áhított, természetesebb módját megjelenítő „állatos versek”.

„Az állatoknak kevesebb idő adatik.
Ezért rohannak el egymás halála mellett.
Nem gyűjtögetnek trófeákat, nem könnyeznek,
nem állítanak sírköveket. A fia halála, a heves gyász
az antilopanyát is csak egy pillanatra kényszeríti
megállásra. Aztán iramlik tovább, inaszakadatlan,
hisz amíg szalad, addig halhatatlan.”

(Fuss tovább!)

Bánki Éva harmadik (saját nevén kiadott második) kötete bizonyság rá, hogy a szerzőnek nemcsak regényíróként, hanem lírikusként is van helye a magyar irodalomban. Mindezt bizonyítja, hogy Bánki legutóbbi versei már nemcsak folyóiratokban, hanem rangos versválogatásokban is helyet kapnak. Az Útfélben nemcsak az Át című kötet, hanem néhány korábbi „Anna-vers” (Fekete Anna néven publikált költemény) is szerepel. De ezek a régebben publikált versek egészen új fényt kapnak az utazás és hazatérés motívumai köré csoportosítva.

Hol is van hát az „útfél”? Mindig a saját jelenidőnkben, egzisztenciális kiszolgáltatottságunkban.

(Bánki Éva: Útfél [ Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026])

A kötetről ld. még ⇒Csehy Zoltán Tengeren innen, tengeren túl c. méltatását az Új Szó portálján