Szvétek Gábor: Utolsó apokrif (két vers)
Utolsó apokrif
A bőség, mibe rejtőztél, új hajnalnak vetkőzik:
abban voltunk boldogok – neki lettünk bolondok.
Krisztus oson a kertek alatt, szökik
törvénytől, tanítástól, keresztfától.
Tíz mondást vés ki a kőtáblákról
s a puszta utána kiált;
megszárad kenyere, bora ecetes.
Újraszületését kutyák ugatják.
Nem épül bennünk közösséggé, mit lerombolt –
belefullad e pofátlan önzésbe.
Szégyenünk az igazság. Nincs rendje a világban.
Veremben
Hideg, ablaktalan falhoz kuporodom,
fázom és félek,
büntetésem végét várom
az ellenem elkövetettekért –
hogy a nevemen szólítsanak.
Az én nevem Légió,
mert sokan vagyok.
El nem hált házasság:
üres és áradó,
szúrós, szurkos káprázat,
émelyítő ragyogás,
bimbózás, burjánzás, lombhullás.
Félreértettem az ígéreteket,
egyenesen a napba néztem.
Mérgezett földön térdel a fölperzselt ég.
Nincsen hol otthon lenni.
Terítetlen az asztal.
Elhasználtam tartalékaim
– nem haladni, helyben megmaradni -;
csak ma élek, és ezt a napot
az örökkévalóságra zúdítom,
mint megáradt vizelettócsát,
mint zsíros fülbe nyalást,
mint befejezetlen kikaparást,
hogy átverjem és bosszút állhasson.
Az, amit veled teszek,
ugyanaz, amit velem teszel:
árulás és mészárlás,
megbocsájtás és önfeláldozás.
Nincsen szó a fontosra.
Meztelen vagyok.
Szvétek Gábor a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Mosaïque de la Chapelle du château des Avenières
Ezek is érdekelhetik!
Németh István Péter: BALATONI HEXAMETEREK – édesapám emlékének →
Dancs Szabolcs: Határvonalak (versek) →
Kállay Krisztina Ágnes: Szemközt a halállal* →
