Dávid Adél: Exitálás (két vers)
Exitálás
bőröm fekete vászon
vérrel telítődött pocsolyába
arcom sűrűsödő pókháló
múltnak nehezéke
szemüregeimből öntözve a jelent
évek munkáján löttyen a hústömeg
csillogó nő vagyok vagy talán férfi
barátom végtelen akár a fűszál
mi tömegekkel ring, kaszálódik
ez talán a harmadik telihold
titkok közé burkolódzva
ábrázatom lefelé nyúz
a felület megkérdi, hogy vagyok
vérem adtam
ma csak a légy döngi korvonalaim
majd tovaszáll mint bűzlő fénysugár
nincs már hús, se csont
csak feltekert sikoly
Préda
könyvet lapozva
ívek lesik ujjaim
megtisztulásuk útján várják
az áldozati szertartást
a lámpa pislákolásán dühöngve
elmém a megoldáskeresés
különböző szintjein ugrál
feldühít a modernitás
gyors mozdulatomban
gyűrt ívek nyomán
vérem adom a gyertyáért
egy kiéhezett héja
nézi a történést
nem értve pazarló életem
Dávid Adél a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott alkotója
Illusztráció: M. di Giovanni-részlet
Ezek is érdekelhetik!
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
