Antonio Vivaldi: Tél
Csehy Zoltán
Nem szeretek rímes verset fordítani, a rímben erőszakot érzek, természetellenes energiák mesterkélt, manipulatív áramlását. Sokkal jobban szeretem az időmérték végtelen természetességét, mely olyan magától értetődő tud lenni, mint az, hogy az eleven embernek dobog a szíve, van pulzusa, lélegzik a tüdeje. Itt-ott mégis elképesztően tudok vágyakozni a rím manierizmusára, kivált, ha a zenéje a mámorossággal határos. Ezt a Vivaldi-szonettet játékból fordítottam, van már jó pár éve. Tetszett, hogy megszólal mögötte a Négy évszak télről szóló tétele, egyszerűen gombnyomásra beindul a fejemben, mintha egy beépített pszichoszomatikus CD-lejátszó lenne ott. A barokk háttérhangzás a viszonylag átlagos, a szonett vállfájára aggatott verset elképesztően meg tudja emelni: a sorok között pilinkélni kezd a hó, itt-ott megreped a jég, a külső hideget olvasztani kezdi a szív melege. Fordítói tevékenységem anomáliája ez a vers, ma délután, amikor rátaláltam, mégis természetes és autentikus „maszknak” tűnt, egyszerűen a szövegelő Vivaldi ráfért az arcomra.
Antonio Vivaldi
Tél
A rettentő szél rigolyáit tűrjük
a hóesésben kékre-zöldre fagyva,
futunk, tipródunk, testünket így fűtjük,
fogunk a fagy fogunkhoz koccantgatja.
A kandalló tövében ülni édes,
amíg esős vihar táncol veszetten,
a láb a jégen csusszadozva lépdes,
a jégeső nyakadba zúdul menten.
Elvágódsz könnyen, s újra talpra állva
támaszra lelsz, rohansz máskor sietve,
nehogy betörjön még a friss jéghártya.
Sirokkó tör rád, s Boréas kerít be,
az ég roppant vasajtaját kitárja,
a tél ez – ám kész, hogy szíved hevítse.
Illusztráció: fh. Carlo Antonio Tavella
Ezek is érdekelhetik!
Dazai Oszamu: Fuss, Melosz! (1940) →
Bryan Stevenson: A vakok látnak →
CHRISTINA ROSETTI VERSEI KÁNTÁS BALÁZS FORDÍTÁSÁBAN →
