Lajtos Nóra: Jégvirággal táncoló
*
Az ágak megreccsent könyökét hófehér gipszbe rakja a tél. Csak fagyna már rendesen, hogy le lehessen törni a lélekbe fúródó januári jégcsapokat. Szúrnak a téli fák. Metszőfogai vannak a télnek. Kimetszenek belőlem egy darabot. A jégvirágok Isten téli kertjében virágoznak. Illattalanok. A jégvirágok ablakra felfeszült ígéretek. Hogy majd szép lesz a holnap. A jégvirágok telekarcolják az üveget. Kinyílnak bennem, mint a tavirózsák. Ajkaimon havas réteg. Ha leolvad majd róluk, újra megszólalok. Addig csak nézem. A kifeszített almafákat a kertben, melyekre havat lapátolt az Isten. A jégvirágok néha olyanok, mint a vert csipkék. A téli csipkeverő fácskán fennakadnak az emlékek: nagyanyám égbe szaggatott pogácsái, a hájas tészta, melyből a forró lekvár kicsorog. Olyankor nagyokat nyelek, s elképzelem, hogy a szeretetnek szilvalekváríze van. A jégvirágok benövik az ablakot. Mint a borostyán a nyári lakot. Szépen indáznak felfelé, olyankor szárba szökken bennem is a kérdés: ki öntözi a jégvirágokat? A torontói téli ablakoknak – és a tavasziaknak is gyakran – ékei a jégvirágok. Mínusz harminc fokban a fürdőszobákban nyílik a legtöbbjük. A páradús levegőben először kristálycsírák jelennek meg. Odakarcolják magukat. Szépek azok, amik érdek nélkül tetszenek. Das Schöne bereitet uns vor, etwas, selbst die Natur, ohne Interesse zu lieben. A jégvirágok a kanti esztétika csúcsai. Olykor jégtündéreket is látni az ablakokon. De lehet, hogy angyalok. Táncuk könnyed, amint polkára hívnak egy-egy jégvirágot.
Aztán a jégvirágok is meghalnak egyszer. Mint mi mindannyian. A tavaszi virágok születésével halnak meg végképp. Lefolynak az üvegről, mint a könnyek. Talán sósak is, talán nem. Belül biztosan fájnak. Kívül, amint látom, hogy nem látom már őket, igencsak. A jégvirágoknak múltjuk van és jelenük. Jövőjüket elviszi sárga csőrében a Nap. Először a száraik úsznak tova a Léthe és a Mnémoszüné vizében, majd a kelyhek is. A jégvirágok még emlékeznek a télre, de majd felejtik is azt. Csöndben távoznak közülünk. Elfojtják vágyaikat, s közben azon veszik észre magukat, hogy szépségük mulandó. Fájdalmas ezzel szembesülni: a mulandóság halhatatlanságával. A jégvirágok haldoklása nem tart sokáig. Végignézem, amint tovafolynak, majd letörlöm az ablakon lecsorduló könnycseppjeimet. Hideg és nyirkos lesz az arcom, mint amikor lemegy a lázam egy langyos zuhany után. Elképzelem, hogy milyen lehet egy jégvirágtemető. Aztán rájövök, hogy mégsem akarom elképzelni. Párát lehelek az üvegre, majd telemázgálom a könyökömmel. Kinézek az ablakon, s látom, amint a tavasztündérek Bach menüettjeire táncolnak. Zene van bennük, rügypattanás az ágakon, s minden, ami bájos. Aztán jön valaki a távolból. Már messziről látszik, amint valamit fog a kezében. Egyenesen felém tart. Szakállán megcsillan a mennyország. A külső ablakpárkányra helyezi az utolsó, odaátról szedett jégvirágot. Mert elhozta nekem a túlvilági jégvirágtemetőből az utolsó szálat. Hogy higgyek benne. Mert ő az utolsó, jégvirággal táncoló.
Illusztráció: Jégvirágok
Ezek is érdekelhetik!
Novák Valentin: A Tunyát ne hagyjátok rám!* →
Dóczi Székely Gábor: ÚJABB SZENTENCIÁK →
Bene Zoltán: Vonatutak →
