Réder Ferenc: Két téli vers
Mondják
Ma megtudtuk, hogy semmi se számít, csak az uszályok elviselhetetlen lassúsága a szürke vízen, szögletek, élek, árnyalatok. Sokáig kell nézni. Aztán egy kéz jelzi a nap helyét.
Dudaszó, időnként. Égnek meredő kopasz szőlővessző, magához ütődve áll a téli szélben, én és a gazda bennem. A nap tesz majd férfivá. Hidegbe ugrom.
A nap nem tesz férfivá. Szél és víz tesz nővé, hogy elbújhassak egy pelyhes tarkón, tavasszal, teremni. Lesz eső, akkor is, ha nem hiszem el. Ezt mondják.
Ettem és etettem
Ettem és etettem, ittam és itattam, mielőtt lement a nap. De a pataktól, a galagonyák közül elindult a meztelen, márványlábú erdőkerülő, és újra kiköpött engem a ház.
Ismerem a kő fogását, és láttam már lágynak ezt a holdat, rózsaszínnek, könnyesnek, mint egy kutya orra. Ma tökéletes a két láb, boltozatos, fénylik és kemény. A barázda süpped.
Ő a fejemben megy, én mások földjén csúszom, hallja, ahogy hallom, ahogy a tavalyi leveleket beszopja a föld. Nekem lábam nincs, ő elhagyta a kezét, így szántjuk a mocskot minden éjjel.
Illusztráció: Téltáj
Ezek is érdekelhetik!
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
Varga-Göcz Nikolett: Sebezhetőség, Magnólia →
