Szili István: A szolokmai erdőben
*
Úgy esett tehát, hogy visszafelé megálltunk az erdő szélén, pontosabban egy befelé vezető út mellett.
A keréknyomok elárulták, hogy valaki behajtott, majd vissza is jött, ezért mi is behajtottunk. Nem árt az effajta óvatosság, mert a barátom elmondása szerint már megesett, hogy behajtani lehetett, de megfordulni nem. Úgy kellett visszatolatnia majd egy kilométert. Feltűnt, hogy az északias oldalakon bükk- és gyertyánfák nőttek, velük szemben pedig bükkelegyes tölgyes virított. Ez azt jelentette, hogy még nem igazán vagyunk a bükkös régióban, vagyis nem lehetünk 500 méternél magasabban. Azt is észrevettük, hogy nagyon sok az idős fa, a fiatalabbak csak ott fordultak elő, ahol valamelyik öreg példány kidőlt. Vagyis meglehetősen őserdőnek tekinthettük, amibe ritkán téved fejszés ember. A nagyon öreg fákból álló ritkás elegyes erdő még jóval Trianon előtt volt csemetekorú, és a régi szép időkre emlékeztetett.
A bükkös alján még egybeálló hó fehérlett, ebből kandikált ki a keresett növény, a kakasmandikó. A másik oldalon már csak hófoltok voltak, hóvirággal és erdélyi májvirággal. Ez utóbbinak a levelei a hármas tagolódást a levélszéleken is folytatják, vagyis ott is hármas tagolódásúak. Másrészt korábban virágzik, mint a hazai úgynevezett ’nemes’ májvirágok. Nagyon elmélyültünk a virágok fotózásában, és egyszer csak észrevettük, hogy a nap már lenyugodott. Nemrég múlt a tavaszi napéjegyenlőség ideje, és a májvirágok erdélyi neve, a ’kékmárcius’ is arra intett bennünket, hogy aludjunk inkább itt, a márciusi erdőben, mert jobbat úgysem találnánk. Így is tettünk.
Persze, ha besötétedik, és egy erdőben másra nem is lehet számítani, az ember még nem feltétlenül álmos. Jól betakarózva, csendben üldögéltünk hát az autó széltől védett árnyékában. A télvégi erdő csendes neszeit hallgattuk: egér „moszatolását”, magasban elhúzó repülőgép zúgását, bagolyhuhogást. Az utóbbit nem csak hallottuk, de már láttuk is. Hatalmas bagoly suhant el a fejünk felett, csendesen, de a holdas égboltra nézve jelentős méretű árnyképpel.
– Ez csak egy uhu lehetett! – szólaltam meg.
A fejünk fölött röpködött a sápadt hold fényében, és igen mély hangon huhogott. Olyan nagy volt, mintha egy kotlós röpködött volna! Mivel mindez a Sóvidéken történt, el tudtuk képzelni nagyra nőtt madarunkat, amint nappal valahol egy sósziklán üldögélve alszik. Persze, valamelyik öreg fa odva is befogadhatta a fészkét, ahol a nősténye már javában kotlott, várta a tojások kelését. Akárhogy is volt, az uhu megjelenése régi vadászatokat, „uhuzásokat” idézett fel. Amikor a vadászok még úgy gondolták, hogy a hollók, varjak, szarkák, kányák, karvalyok és héják felesleges, kártékony madarak. Mert ezeket a madarakat az uhu puszta megpillantása is felhergeli és támadásra ösztönzi. Hogy miért? Hát, mert kölcsön kenyér visszajár! Éjszaka éppenséggel ő, az uhu ritkítja őket. A leshelyen megbúvó vadász ilyenkor könnyen „leszedheti” a gyanútlanokat. Márpedig az igazság az, hogy egyetlen madár sem hasznos, vagy káros. Ez a vélekedés nagyon önző, emberközpontú nézet, ami mögött jó adag féltékenység bújik meg: a vadászok a nyulakat és fácánokat féltik. Méghozzá azoktól, akiket az uhus vadászatokon elejtenek. Ma már nincs uhuzás, és uhu se nagyon. Ezért is hálás vagyok, hogy láthattam egyet, hogy találkozhattam „Bubó doktorral”.
Lassacskán megvirradt, és vacogtató hidegre ébredtünk. Semmi kedvet nem éreztünk, hogy kikászálódjunk a jó meleg hálózsákból. Amint azonban egy hókupacra pillantottam, észrevettem, hogy ott valami mozgolódik. Egér is lehetett volna, de sárgás színe más állatra utalt. Így aztán, hideg ide vagy oda, gyorsan kimásztam a zsákból, majd az autóból is, fényképezőgéppel a kezemben. Alig akartam elhinni, hogy mit látok! Egy fekete-sárga színben ragyogó szalamandrát, amint valósággal evickélve kúszott lefelé a hókupacról, egyenesen annak az aljára, ahol jókora befagyott olvadékvíz-tócsa terpeszkedett. Szerencsére, mert a felnőtt szalamandra könnyen a vízbe fulladhatott volna. Csak a lárvái lélegeznek kopoltyúval. Az a tény, hogy az öreg erdőben szalamandrák is élnek, csak megerősítette a nézetünket, hogy jó helyen járunk. Úgy látszik, az időjárás napról napra melegebbé vált, ez csalta elő búvóhelyükről az állatokat.
Nappal másféle megvilágításban még jó néhány felvételt készítettünk, majd megreggeliztünk, amikor motorzúgást hallottunk. Csakhamar egy ARO-dzsip áll mellénk, kiszállt belőle két egyenruhás férfi, és egy fiatal, csinosnak mondható nő. Szintén egyenruhában. Már látták messzebbről, hogy kik lehetünk, ezért az egyik férfi magyarul köszöntött bennünket. Azt kérdezte szinte minden átmenet nélkül, hogy hol van a teherautónk, amit ő kamionnak nevezett. Nem hangzott túl barátságosan a kérdés, az biztos. Értetlenkedésünkre a másik férfi is megszólalt, ő is magyarul, de a nő csak románul. Elmondták, hogy ők valamennyien erdészek, és, hogy egy kamiont keresnek. Olyan kamiont, amit frissen felszedett növényeket szállít Hollandiába, amit aztán jó pénzért adnak tovább, vagy esetleg megpróbálják szaporítani. Így hát megmutattuk a kocsi belsejét, és magyaráztuk, hogy mi csak fényképezni jöttünk, nem a növényeket kiásni. A nő, mindvégig románul, egy kiselőadást tartott az erdőket fosztogatókról, akik csekély fizetségért ilyen cselekedetre vetemednek. Azt is elárultuk, hogy nyugdíjasok vagyunk, biológia tanárok, és soha nem tennénk ilyesmit. A két férfi elhitte, amit mondunk, de a nő továbbra is gyanakodott. Nem volt mit tenni, összeszedtük a holmikat, és elindultunk kifelé az erdőből. Csak később jutott eszünkbe egy lehetséges kérdés, mintegy válaszként is egyúttal:
„Melyik cselekedet rosszabb, bűnösebb: a virágokat kiszedni, vagy az egész erdőt (Erdélyt!) mindenestől elvenni?”
Tudtuk azonban, hogy ezt a kérdést a székely erdészek úgysem fordítanák le.
▶https://www.youtube.com/watch?v=QvdJSVmi404
Illusztráció: Bubo, Galanthus, Erythronium, Hepatica.
Ezek is érdekelhetik!
Tárnok Attila: El Camino – a klasszikus zarándokút →
Vörös István: Mintha a jövő egy tükör lenne… →
Hegyi Botos Attila: A Kék története. A Méz szigete (líragaléria) →
