Szili István: Körvasút rigókkal
*
A Székely Körvasút megépítését még a Monarchia idején gondolták ki, és még azokban az időkben el is készült. Igaz, nem lett teljes, mert például Udvarhely kimaradt belőle. Nem is erről kívánok beszámolót tartani, hiszen jómagam csak kisebb részleteit láttam. De amit láttam, felemelőnek, fantáziát mozgatónak bizonyult.
Valahol Marosfő után Csíkszereda felé tartva megláttunk egy hófoltos rétet, kis hóvíz patak csordogált rajta, alighanem már az Olt irányába. Fölöttünk pedig, oldalirányban, jó magasan egy vonatot, amint éppen eltűnt egy alagútban. A hófoltokon csak állati lábnyomok látszottak, a vízfolyást végig fűzfák szegélyezték, a vasút felé eső domboldalon pedig mogyoróbokrok nőttek. Imitt-amott néha feltünedeztek a párákból kibontakozó magasabb görgényi hegycsúcsok is. Erősen esteledett, ezért úgy döntöttünk, a hófoltos rétecskén megalszunk a fűzfák oltalmában. Úgy is lett. Ekkor még nem figyeltem a rigókra, pedig esti hangversenyüket fél füllel azért hallottam. Másnap párás hajnal virradt ránk (odahaza még az igazak álmát aludtuk volna), csak a mogyoróbokrok legteteje látszott, és itt-ott a fenyők csúcsai. Mi tagadás, hideg volt éjszaka, vagy inkább párás a levegő: a kocsi ablakán addig ki sem lehetett látni, amíg le nem töröltük. Hálózsákjaink nyirkossá váltak, nem bizonyult túlzottan felemelő élménynek a kikászálódás. Pedig az óra már hetet mutatott volna, ha lett volna nálunk olyan. A rigók azonban rázendítettek, lelkesen fújták tavaszi himnuszukat, nem egyen-ketten, hanem tízesével-húszasával. Ilyesféle zengedezést eddig még nem hallottam! Otthon mindig a fülemüle vitte el a pálmát, de az énekesrigók bizony megrendítették eddigi felfogásomat! Tom ugyancsak elámult a reggeli koncerten. „Úgy látom, szép napunk lesz, ha a nóta ennyire kikívánkozik belőlük!”
Hogy a füttyögetés másként is kiegészüljön, mielőtt az alagútba bejutott volna, először a fent robogó vonat eresztett meg egy sípolásszerű hangot. Villanyos mozdony húzta a szerelvényt, de nem dudált, mint nálunk szokás, hanem sípolt. Aztán a bokrok is ébredezni kezdtek: egyre inkább kibontakoztak a páratakaróból, és ennek arányában az ott bujkáló cinegenép is megszólalt, hangosan dicsérve az új napot. Hamarosan feketerigók is csatlakoztak hozzájuk: ők magasan, a fenyők csúcsán ülve zengedeztek. Lám, mindjárt véget ér a március, talán odahaza már áprilist írnak, de itt, a hegyek között szigorúbb, zordabb az élet. Talán emiatt fuvoláznak ily szívhez szólón a madarak.
Később, más alkalommal még többször szemlélhettem a vasút Maros-menti merész pályavezetését abban a nagy kanyarban, ami Ratosnya és Andrenyásza között található. Máskor meg egy lezárt csíkszentdomonkos környéki sorompó előtt hosszasan álldogálva elgyönyörködhettem a Nagy Hagymás mészkőszirtjeiben. Mennyi látvány, mennyi szép emlék!
Illusztráció: Vasút énekes rigóval
Ezek is érdekelhetik!
Tárnok Attila: El Camino – a klasszikus zarándokút →
Vörös István: Mintha a jövő egy tükör lenne… →
Hegyi Botos Attila: A Kék története. A Méz szigete (líragaléria) →
