Varga Imre: Üzenetrögzítődre
•
Visszatérünk. Tóparti táj leszel megint:
Vilmosfenyér, Csaplárárok, és madarak
a könyveid, köröznek a tó fölött,
Nap és Hold közt elcikáznak, s csak akik
a jelet értik, mert nincsen dolguk egyéb,
csak ők olvassák-látják
szárnycsapásról szárnycsapásra,
ahogy a fényözönben fölsejlik Momi lába
vagy a szóőrlő konyhamalom. Egy-egy mag
mondatainkból. Szélnek, cinkének, verébnek,
ahogy a színek jelentik tájainkat. A piros a hajnal
nyílása, a narancsszín vízmély és a kék átmenet
a csendbe. Oda- s visszajárunk.
Sorsunkkal teltebb a völgy és az erdei
ösvény. Halott csecsemők a tóban,
és a tékozló napok, ahogy áll némán
hetekig, alig-rezdülve az olajfűz.
Adódunk. Aki arra jár és éber is,
megtalál. „Ami volt, tűnődik, nem múlhat el.”
Majd pár lépéssel már mögéje hatol.
„Csak ami volt, az múlhat el.”
Mi történünk örökké.
Mindig másként adjuk a formát.
Névtelenként találunk nevet.
Hó szakad. Nap süti, szél tarolja;
lehetőség. Mint a káosz sötét szakadéka.
Illusztráció: W. Turner-akvarellrészlet, 1842
Ezek is érdekelhetik!
A 2026-os Cédrus-pályázat verseiből (Gréczi Imola, Nemes Máté, Sz. Kárpáthy Kata) →
Vitéz Ferenc: Szavak és Kavicsok →
Németh Erzsébet: Ö T S Z Ö R Ö K →
