Borbély András: A TENGER IDEÁJA
Paul Valéry: Tengerparti temető
Egy mellékes részlet
– egy tető galambokkal –,
amint beékelődik a tengerparti temető látványába,
megnyitja a tenger ideáját:
ez az elrugaszkodási pont.
A harmadik sorban már a tiszta történés
mitizált nevét mondja: dél,
majd utána némiképp részletezi.
Az idea, mely teremt (tűzből a tengert),
az elemek egymást kioltó ellentétét egymásba fojtja,
s ennek feltárulása a kitartó gondolkodás jutalma:
a tiszta esemény,
az idea öntükröző játéka,
idő mint fény,
mely egyszerre dünamisza és nyugalma az isteneknek,
tudás mint rejtélyes érintkezés
a mozdulatlan keletkezéssel,
mű és cselekvés egysége, stb.
Miként eshet meg ez a részesülés,
a szubjektum érintkezése a keletkezés ideájával?
A bekebelezés, fölétetés, levegővétel analógiája:
önnön jövőjeként (halálként?)
nyeli magába a föltárult ideát.
A változó a szubjektum neve,
mely visszatükrözi az idea öntükrözését,
a habokon csillogó fény narcisztikus játékát,
de – meghasonlásba taszítva azt.
Közbeékeli, tagadást visz bele.
Ennek következtében a szubjektum is kénytelen
megmutatkozni önmagának,
mint változó lét, mint elkülönült,
melynek gyöngéd erőszakja
fölsebzi az epifánia szinte anyagtalan eseményét.
Szerkezetbe vonja a szemléletet
(„a kósza nép a gyökérszövevényben”).
A szubjektum halál, az igazi féreg, mély negativitás,
sőt vágy és halál egységében
a tiszta történés igazságát önmagában is létrehozza.
S miután a lét többé nem egy, hanem mindig kettő,
én és a lét,
Zénón nyila, mely Ámoré is,
örök álltában halálra sebez.
Ez a második egy, a szubjektum, még nem a vége,
nem lesz belőle a szubjektum hipertrófiája:
a tenger önazonos különbözése és az írás,
mely megkarcolja a tenger ideájának párducbőrét,
saját maga elveszejtését is akarja.
A fantázia elnyugvása és a papírlapokat szétszóró szél
csak könnyed-apollóni előjele
a tenger ideájából feltörő örök rombolásnak.
A tenger művei a sírkövek,
melyekről megpróbál tanúságot tenni
a tenger ideáját elsajátító költő.
Álom a repülőtéren
Orbán Balázs romantikus leírása szerint Gyergyóremete „regényesen fekszik”. Milyen jó lenne ettől a településtől – sok egyéb mellett, amiről még lesz szó – megtanulni regényesen feküdni. Mint egy pihegő juhnyáj vagy kérődző tehéncsorda. Elterülni, szétszóródni, osztódni valamely térbeli sokaság formáját öltve. Tömeggé válni. Vagy mint a népdalban, folyóvízzé. Milyen különös fantázia a folyóvá válás.
Na de mindez már a múlt, hagyjuk a népieskedő romantikát.
Valamire való remetei manapság inkább arról fantáziál, hogy repülőtérré változik. Ha Remete regényesen, akkor a remetei repülőtér ultraregényesen fekszik. Afféle mise en abyme ez, regény a regényben, Kicsibükk és Eszenyő, a két Remetéhez tartozó szórványfalvacska között. Több kilométeres szögesdrót veszi körül a két-három éve még kaszálónak vagy legelőnek számító, lebetonozott kifutópályát. Vele átellenben az egyik hegy aljában, de magasan a falu fölé emelkedve, úgy, hogy annak szinte minden pontjáról látható, épül egy hatalmas szállodakomplexum. Ugyanazok a nagytőkések építik.
S úgy nő a falu fölé, mint egy romantikus kastély egy Walter Scott-regényből. Hivalkodóan elkülönül, felülről néz le ránk. A régi uradalmi világot idézi ez az elhelyezkedés, ahol nem a kastély tartozik a faluhoz, hanem a falu a kastélyhoz. A falu csak afféle melléklet, csatolmány a presztízsépület lábainál, ahonnan össze lehet szedni a kiszolgáló személyzetet, s más alapanyagokat, ha a repülővel érkező miniszteri vendégek, „ispánok”, nagytőkés politikai-gazdasági üzletfelek tárgyalni, netán bálozni akarnának az irtó regényes fekvésű szállodában.
S nagy élmény ám a falusi pórnépnek, ha felszolgálhatja az uraknak, Szíjjártónak, Tiborcznak és társainak a legszebb helyi hízók sonkáját, ha úgy adódnék. Márpedig adódik. „Jóban vannak Orbánékkal”, mondják ott lent – hisz mostantól a falu, bármilyen regényesen fekszik is, már lent van ahhoz képest, ami ott fent készül. És onnan fentről, az urak asztaláról lecsorog ez-az, amitől aztán mindenki el is van rendesen ájulva.
„Na végre, fejlődünk most már.” Érdekes ez a személyragozás. Hogy a látványos, térben is megjelölt elkülönülés és aszimmetria ellenére „mi” fejlődünk, nem „ők”. Ők mi vagyunk már, a falut szimbolikusan is bekebelezte a tőke. Büszkék vagyunk, ha magánrepülővel „ők” röpködnek fölöttünk, mert az olyan, mintha „mi” röpködnénk. Büszkék, ha falunkba… fenét a falunkba, a falun kívüli uradalomba látogat valamely orbánfi, mert az már olyan, mintha hozzánk térne be, oly közvetlenül üdvözölve disznainkat, mintha közülük való lenne: „Helló, röfik!”
„Akinek ennyi pénze van, az biztos tud valamit”, mondják a falubeli gazdag emberről, aki most hazalapátolja a vagyonát. De hogy mit tud, azt nem tudjuk. A tőke útjai kifürkészhetetlenek. De errefelé ezeket az utakat senki nem is kutatja. A vagyon önkéntelen tiszteletet vált ki. Hát nem lenyűgöző ez a rengeteg építkezés?! Köpni, nyelni se tudunk. S különben is, úgynevezett évszázados elhagyatottságunkban bárkinek örülünk, aki lehajol hozzánk. Vagy fölöttünk röpköd.
Ám ha az épülő kapitalizmus állapotát fürkésszük a faluban, nemcsak a romantikába és regényességbe burkolt feudális viszony tűnhet fel, hanem a kapitalista realizmus is.
Illusztráció: Le cimetière marin, Roissard, 1954
Ezek is érdekelhetik!
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
