Győri László: Szemközt a tengerrel (Levélfa, 72.)
•
Győri László költeménye Petőfi Sándor János vitézének folytatása, továbbírása. Méghozzá nem is akármilyen, hiszen a hang, a tónus, miközben összetéveszthetetlenül Győrié, ugyanígy Petőfié is. A versezet egyetlen hibája, hogy töredékben maradt. Kiadásra váró levelezéskötetünk alábbi pár levele éppen ennek rejtelmeit járja körül. Mi tagadás, szerettem volna Laci remek sorait-versszakait tovább olvasni. Ma is ez a benyomásom. Legföljebb az olvasónak szóló vallomással toldhatom meg – az egykori „kritika” biztatás akart lenni, a remény hangján szólt: hátha kötélnek áll a költő, s veszi a fáradságot. Még az is eszembe jutott, hogy ha ő nem, hát jómagam. Aztán beláttam, hogy e vers üdeségét, harmatos frissességét nehéz lenne továbbvinnem. Meg van ez írva, s most, a kétszázadik Petőfi-évben csupán az öröm, hogy közzétételével másnak is örömöt szerezhetek.
Suhai Pál, szerkesztő
2016. szeptember 17.
Kedves Palikám! Hogy lásd, min dolgoztam a nyáron.
Ölel Laci
2016. szeptember 19.
Lacikám! Merőben szokatlan dolgot műveltél. Zavarba is hoztál vele. Pusztán a János király címet látva [akkor még ez állt a vers élén] valamilyen történelmi drámára gondoltam (à la Shakespeare vagy a mi Szapolyainkról). Aztán látom ám, hogy János vitéz a tündérek honában. Azt is (látom), hogy az idilli képet fested tovább. De mit lehet kezdeni vele? A tökéletes harmóniával. Semmit – föltámad az élet utáni vágy. (Az idill szövedéke is mindig fölfeslik valahol.) János király pedig kővé válik. Lacikám, engem nem elégít ki ez a „megoldás”. (Hacsak meg nem írod, milyen újabb kalandok várnak a hősre, aki boldogságát immár az életbe akarja átültetni.) Epikát várok tehát, mesét. A folytatást ebben a naiv modorban. S persze mesei befejezéssel – a földi boldogságéval. Most jól föladtam a leckét – bocsásd meg nekem. (Csak akkor írd meg, ha már kész az új lakás.) Baráti öleléssel: Pali
2016. szeptember 21.
Kedves Palikám! Petőfi versének a címe János vitéz, a folytatás címe akkor János király. Lehetne A tündérkirály, lehetne János, a tündérkirály, de ez már olyan magyarázgatós. De a cím egyébként mindegy, már az első sorból kiderül, hogy János vitézről van szó, aki Tündérország királya lett. Pontos, amit írsz: „De mit lehet kezdeni vele? A tökéletes harmóniával. Semmit – föltámad az élet utáni vágy. (Az idill szövedéke is mindig fölfeslik valahol.) János király pedig kővé válik.” Igen, ezt akartam megírni, és eszerint maga a lényeg kiderül. Az olvasó mesét, a mese folytatását kívánná, újabb kalandokat „ebben a naiv modorban”. Én csak egy nap meséjét írom le, nem nagy mese. Visszakanyarodom Petőfihez, újra elmondom, amit már ő is leírt, hogy Iluska életre támad, János király lett, visszaöltök, aztán megyek tovább egészen addig, amíg János vitéznek, a királynak vége nem lesz ebben a nagy boldogságban. Ezt a boldogságot nem lehet elviselni, nem tud egészen tündérré válni, és ezzel az eredeti mese ellen fordulok.
Tehát vissza kellene kerülnie az emberi, földi életbe, és abban találnia meg a boldogságot? Át lehetne gondolni, és vissza lehetne juttatni Iluskával együtt a faluvégre, mindent vissza lehetne gombolyítani, de akkor visszatérnék a XIX. századba, Petőfihez. Hagyjuk csak János királyt, János vitézt, Kukoricza Jancsit a kőszálon, a hegy tetején állva, aki talán kővé válik a kövek közt, és nincs jövője.
Viszonylag népies hangon akartam megírni, de minden népies szó, kiszólás nélkül, talán egy szó igazán népies, az „oldalvást”, a szótár tájnyelvinek mondja, ezt az egyet meghagytam, nem találom túl népiesnek. Egy helyen átlépek a mába a protézissel, elviselhetőnek találtam, egy kis szándékosság van benne. A rímekben Petőfit próbáltam követni, rímei szellemét. Nem kell túl pontos rímhasználat, se pontos, se túl henye.
A kísérlet nem sikerült. Írhatok én róla bármit, belátom, hogy elfogadhatatlan, nem lehet vele mit kezdeni.
A lakás még sokára lesz kész, új polcokat kell még vennünk, addig a könyvek zsákokban hevernek szanaszét.
Juhász Gyulát olvastam versről versre a nyáron, még nem is jutottam a végére. És egy nagyszerű könyvet: Tolnai Vilmosnak a nyelvújításról szóló monográfiáját. 1929-ben jelent meg, már maga a nyelvezete is élvezetes. Nincs a piacon, csak könyvtárakban van meg, én egy másolatot kaptam kölcsön.
Ölel Laci
2016. szeptember 27.
Lacikám, ne haragudj, amiért csak most válaszolok. Mindenfélék közbejöttek, de leginkább könyvleadás. (Ennél jobb – lehet – a könyveladás – de idáig én még soha nem jutottam.) Ennél a könyv zsákolása is jobb. Ezek szerint már beköltöztetek – remélem, sikerült munkák közé. János királyodat nem vetném el, annak ellenére sem, hogy érveidet el tudom fogadni. Ugyanoda visszajutni, ahonnan elindult az ember, nem lehet valami felemelő élmény. Mit lehet kezdeni egy ilyen vak körben a boldogsággal? Még szerencse, hogy közben minden megváltozott – fölteszem, nem éppen az előnyére. Talán ezt kellene megírni, a visszatérés lehetetlenségét, egy új Bolond Istókot. De ki képes erre? – a mai rohanó világban. Tolnai Vilmos. Miket nem olvasol? Én kötelező penzumokat nyögök. (A tanítás kisebb teher volt, mint az „irodalom”. Már tudom.) Neked baráti üdvözletek: Pali
***
SZEMKÖZT A TENGERREL
——-Boldog Tündérország! Nincsen történelme,
amit egy krónikás papírra vethetne.
Mozzanatlan világ, moccanatlan idő,
egy tömbbe áll össze a múlt meg a jövő,
a ma is mozdulatlan, olyan anyagú,
mint a másik kettő, egyforma koszorú.
Itt János vitéznek nincs sorsa, kalandja,
nincs munkája, gondja, tüske nem szaggatja.
Nem szíthatok neki új meg új kalandot,
de van, ami hangra készteti a lantot.
Az, hogy az örökös boldogság kövérjén
mi lappang legbelül, ugye elmesélném?
——-Örökös hajnalnak játszik pirossága,
nem tüzes nap süt le a juhászbojtárra,
a nap nem izzasztja, nincsen félelmére,
hogy a juhai most szertelegelésznek.
Nem subán heverész, de virágnyoszolyán,
arca pirossága sohasem halovány.
Oldalvást Iluska pihegése hallik,
hajnal a hajnalban mindjobban hajnallik.
Kukorica Jancsi, azaz János vitéz,
alighogy fölébred, Iluskájára néz,
Iluskára, a szép tündérkirálynőre,
mert eme világban az lett őbelőle.
János vitéz pedig a virágnyoszolyán
János király most már, látni a koronán,
amely hevertében félrebillent róla,
de amint fölserken, homlokára tolja.
Könnyű koronáját helyére billenti,
aztán gondol egyet, a földnek ereszti,
eszébe jut róla a francia király:
– Te is király, én is, a kis juhászbojtár,
úgy parolázz velem drága, jó királyom,
ha még találkozunk egyszer a világon.
Gőgös volna? Dehogy! A gőg, a dölyf messze
Jánosnak lelkéből szélnek van eresztve.
Elröppentenie korántsem szükséges,
ami nem ül benne, röpülni sem képes.
Mindhiába király, ami nem csekélység,
felfuvalkodottság, dagadó kevélység
hiányzik belőle, mert Tündérországban
a rossz lelkületből örökös hiány van.
Egy krajcárt sem érne, hogyha volna pénzük,
de a tündéreknek arra nincs szükségük.
Hírét sem hallani semmi pénzneműnek,
minden ilyesfélét messze elkerülnek.
Kincseskamrája sincs a tündérkirálynak,
de csengő derűből marokkal szolgálhat.
——-De hogy visszatérjek, szavam ne felejtsem,
hátravan, hogyan lett mindjárt a kezdetben
tündérek elsője a királyi trónon,
milyenféleképpen, milyenféle módon.
Azt ütik királlyá, aki legboldogabb,
János pedig volt a legeslegboldogabb.
Hogyne lett volna az, mikor Iluskáját
föltámadni látta mint világ csodáját.
Kikelt a habokból, a nap tündökölt rá,
vált a rózsaszálból eleven rózsává.
És hogy így esett, a tündérek nemigen
ámuldoztak rajta, persze, hogy eleven
rózsa lett, az a víz életre csináló
erővel megáldott valódi varázstó.
Csoda arrafelé olyan természetes,
hogy a tündérkaréj úgyszólván rá se les.
Csak Jánosnak csoda, hogy a legboldogabb
kapja a koronát, kap rangot meg jogart,
hogy helyben, egyszerre a fejébe nyomják
viselni ezután boldogsága ormát.
Tehát János vitézt királyukká tették,
mellé Iluskát mint örökös királynét.
Most feslett ki aztán a rózsa igazán,
a keble, csípője, jósága mindahány!
Vigyázott is János, hogy le ne taszítsák,
szívében buzgott a csöppentett boldogság,
nem kellett hozzá nagyon szorgoskodnia,
volt a tündéreknek legboldogabbika.
Legeslegboldogabb a tündérek között,
hisz emberként kínban sokat törülközött,
ráragadt a szennye a sok szenvedésnek,
nem volt, aki róla lemosná szegénynek.
Nem túltengve soha, nem túlcsordulásig
igaz boldog, aki dehogyis azt játszik.
Az örökös címre, örökös királyi
címére, rangjára nagyon be tud válni.
Mint a kukorica levelét ha hányja,
útját mind előrébb azonképpen hágja,
nő, nődögél, buzog, mindegyre nyúlánkabb,
szára hegyén egy nap szőke címer támad,
szárának közepén kiserken a cső, és
magvasodik, eljön a szép kitelődés,
így telt be János is királyi címére,
nem volt híja annak, amint megígérte.
——-Amint híja sem volt a nap fölkeltének,
ha ugyan sugara estére elszéledt,
mert hiszen le se ment, ilyen módon aztán
örökös hajnal volt a tündéri pusztán.
Nem lehetne persze pusztának nevezni,
ahol fű, fa, virág nő, buzog ezernyi.
Elég annyi hozzá, hogy fölserkent János,
látja, hogy a világ korántsem hiányos,
mellette Iluska, még szendergőfélben,
mint a rózsa, dereng a hajnali fényben.
Minden moccanása durván felköltené,
mintha kőzuhatag robajlana felé.
Ha sziromra lépne, már azt is robajnak
hallaná Iluska, vagy közeli bajnak.
Érzékeny, telt lelke érzi a jövendőt,
minden kicsi neszben minden eredendőt.
Érzékenyen félénk, egyre félti Jánost,
féli a fényeset, féli a homályost.
Kényesen átfordul másik oldalára,
puha szirmok alól kicsusszan a lába,
nézi János, nézi, gyönyörködik benne,
övé, ez itt övé reggel, délben, este,
simogatná, mégse, kezét visszahúzza:
– Majd máskor, majd ébren, aludj csak, Iluska!
Lélegzetvisszafojtva legöngyölödik,
a szirmos paplan alól kihömbölyödik,
alszik körülötte, míg napfény csepereg,
a nyugalmas szívű, lelkű tündérsereg.
Ha ugyan seregnek lehetne mondható,
hisz egy se vérontó, családot alkotó
békés tündérek ők, örökös békében
élnek éjjel-nappal tündérek képében.
Nagy messze megcsillan, nagy messze nyújtózik
az élet vize, onnan ellátni a tóig.
Ó, hogy áldja János örökkön-örökké,
eszébe nem jutna háború, török vér!
Kardjáról leszikkadt, régen leháramlott,
lehántotta János a királykisasszonyt,
a francia királylány emlékül is alig
dereng föl előtte, alig mutatkozik,
de a szablya, a kard, az a szabadító,
a királylány szívét gyorsan meghódító,
tova dehogy tűnt el, egy rózsafaágon
csüng az erdő mélyén, a sűrű homályon.
Óvakodik hozzá sötét rejtekébe,
leakasztja, veszi, markolja kezébe,
suhint óvatosan, vigyázva a gallyra,
minden kis levélre, nehogy megszabdalja.
Nagyot sóhajt akkor és visszafüggeszti,
virágokból csavart zsinórra csüggeszti.
Nem idevalósi szerszám az a szablya,
éle van, öl, vág, szúr, vinne csak a bajba.
Iluska elől is eltitkolja mélyen.
Ez az egy, amiről nem tud semmiképpen.
Minthogyha megcsalná, úgy érzi, furdalja
is keserű lelkiismeret miatta.
Iluskának nincs rejtegetnivalója.
Szörnyű, hogy miért van lélektakarója.
Ez az egy a leple, szívesen lerúgná,
de temetni mindent? Sehogy se képes rá.
A tündérek tiszta, emléketlen alvók,
nem voltak bojtárok, juhokat kihajtók,
embernek lenniük elképzelhetetlen,
az eper képe is örökre eperszem.
Álmuk se gomolyog, sose kóborolnak
tétova ködökbe, sohase omolnak.
Hiábavaló is álmodniuk nekik,
amit álmodnának, éberen megteszik,
mert minden egyben van örök életükben,
mint a Szentháromság a mi Istenünkben.
Nem három, nem kettő, egészen egyetlen
minden dolguk, létük abban a szigetben.
Az egy nagy szigetnek se hossza, se vége,
mintha rajzolódna a csillagos égre.
Már magamagában csillag minden tündér,
tulajdon fénye van, ékesebb a tűznél.
——-Árjaik a hajnal örökös hasadtán
most is úgy ragyognak a virágos padkán,
mintha éjjel volna, felhőtlen éjszaka,
a csillaglátásnak legszebb időszaka.
Ó, földi csillagok, ha elnézhetnélek
benneteket, én is köztetek lehetnék,
csillag égen-földön köztetek, tündérek,
érezném, hogy élni nem lehetetlenség.
Okosan, higgadtan, nem dúlt szenvedéllyel
terül el a hajnal minden zugra széjjel.
Nem kell tapogatni óvatosan lépve,
bele ne botoljon egy alvó tündérbe
annak, aki jókor, korábban náluknál
érthetetlen okból közülük kisétál.
Megy, megy, lépked János, maga se tudja, mért
hogy a megszokottról járatlan útra tért,
mi, hogy ilyen korán serkentette őt fel
valami tűnt erő végtelen erővel.
Lelkében megmozdult valami, valami,
de hogy mi, nem tudná ízre bevallani,
egy részét, egy ízét se tudná, hogy miért
tévedt rá egy bogár fölserkentőjeként.
– Hol vagyok? – kérdezi, ahogyan körbenéz
nehéz szempillákkal a volt János vitéz.
– Igaz-e mostani örök királyságom,
vagy csak álom jár-kel botor szempillámon?
Elindul, megindul, inogva botorkál,
mint aki térdében protézist recsegtet,
egyre nehezebben éri el a kőszál
legtetejét, de már viszi a tekintet,
viszi, viszi messze, a fényes horizont
nagy szemekkel néz rá, akár a telihold.
– Onnan jöttem, onnan az óriás bálvány
nyakában, túl, által a világ határán.
Szikla meredélyén pillant a tengerre.
Milyen tömérdek öl! Talán elrengetne!
Végeérhetetlen méri a végtelent,
ahogy nézi, sorsa előtte megjelent.
A szétszéledt juhok elé hömpölyödnek,
a szelíd hullámok taréján ömölnek.
Petrencés rúdját most gazdája elejti,
az az árnyék mintha meg tudná szeretni.
Gazdája árnyéka tűnt fel a tengeren,
megbékélt szívével hosszasan elmereng:
– Mégis jó volt hozzám… Csakhogy a juhai…!
Elszélesztette, hát joggal esett neki.
A petrencés rúdnak árnyéka sötétlik
távol a tengeren, szinte már az égig.
Sötétlik, felnyúlik, fölmered az égre,
valóságos rúd az, nem képzelődése.
Egy hajó hordozza. Dehogy petrencés rúd,
amely az óceán ködében elé nyúlt!
Kalózlobogó csüng a néma tákolmány
egekbe tülekvő, mogorva árbócán.
——-Iluska szemhéja hirtelen kipattan,
habár a gyorsaság afelé szokatlan.
János felé nyúlna, meg-megveregeti
virágos párnáját, de kezét nem leli,
karja hűlt helyén csak hűlt szirmot simogat.
Jaj, hogy így elhagyta! Még ilyen pillanat!
Egyedül ébredni! Csak egy pillanatra,
egyetlen egy percre magára hagyatva!
Körülötte ki-ki párjába oltódva,
de az ő gallyának hol a beoltója?
Nem így szokott lenni, ilyen még nem történt!
Talán elrabolták? Vagy talán megölték?
Így vágni a napnak, így nekisétálni
a kitódult napnak csillagtódulásig!
Keresi, kutatja, de sehol sem leli,
hol van az a lélek-, hol az a szívbeli?
Érte a patakban ruhát is mosna, ha
volna sulyok, szennyes, ha volna mostoha.
Szomorkodik, ahol a boldogtalanság
híre-hamva nélkül éli minden napját.
A tóra támolyog, majdnem belegázol,
nem hozna-e halált közelbe a távol?
A tó vize árad, majdnem kicsuszamlik
méltatlankodással egészen a partig.
Tündért rózsaszállá vissza nem változtat,
nem csinál sohase elevenből holtat.
Tódul egyet, habja simogatja lágyan,
újítja, éleszti, mint rózsakorában,
életét éleszti, lemossa bánatát,
derűvel tisztítja, frissíti át meg át
a legkedvesebbjét a kedvesek közül,
azután csendesen magában elmerül.
Iluska elvegyül a tündérek közé,
már nincs, ami a szívét megrepesztené.
——-Reped az ég alja, hajó repesztgeti,
a fekete bárka már olyan közeli,
hogy János már-már a két szeméhez kapna,
szemének bogarát nehogy kifakassza.
Kiütné a szemét, ha közelebb kelne,
és jön is már, jön is egyre közelebbre.
Úszik, úszik, jön, jön, mintha kapitánya
kedvező kikötő helyére találna.
János megdermedve nézi az idegen
jövevényt, hajó-e csakugyan, amit lát?
Nézi, hosszan nézi, vizslatja, amíg hát
csak hajónak látja igazi tengeren.
A hajót kikötik, de ki köti a parthoz?
Hol van a kapitány, merre van a matróz?
Ki küldte, mi hordta, miféle utakról
hozta ide kalóz, haramia, rabló?
Szemközt a hajóval a magas kőszálon
nem túl az életen, innen a halálon,
mely nem jön el soha örök életére,
hozzá van kötözve, úgy bele van téve,
hogy ez a hajó se vinné el a hátán,
amint idehozta az óriás bálvány!
Ó, ha mégis, mégis hajóra szökhetne
Iluskával együtt csak egyetlen percre,
egyetlen órára, egyetlen egy napra
liliomzúgással a jajba, a bajba!
Szemközt a hajóval, szemközt a tengerrel
fújja a szél, fújja, paskolja permettel,
sós esőben ázik a tengerrel szemközt
egyedül a szirten, kőtömb a kövek közt.
2023. április 15.
Illusztráció: A János vitéz-rajzfilm egy képkockájának felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Láncra vert eső* (Levélfa, 78.) →
Keresztúton (Levélfa, 77.)* →
Csokonai 250 (Levélfa, 76.) →
