Rainer Maria Rilkéről (III/3)
Halmai Tamás beszélgetése Báthori Csabával*
*Báthori Csaba és Halmai Tamás folytatólagos dialógusa Rainer Maria Rilke költészetére derít értelmező fényeket – s egy beszélgetőkönyv ígéretét hordozza.
3.
„Segít világosabban élni”
HALMAI TAMÁS: Ősbizalom és türelem, reménység és igenlés: efféle kulcsszavakat adnak a kezünkbe esszéid, hogy hathatósabban nyithassuk föl a Rilke-titkot. Példaképpen néhány közlésed: „Az említett adottságok ellenére mérhetetlen ősbizalom élt benne a világ dolgai iránt, és soha nem vonta kétségbe, hogy van az életfolyamatnak egy olyan döntő tartalma, amely minden türelemnek értelmet ad.” (A peregrinus magánya…) – „Csak a bölcsek tudnak megrendülés után boldogok lenni. Rilke kései költészete – ez az e világi boldogságot hangoztató jóhír – a kudarcok árán szerzett tökély, a tagadás tagadásának tanúsága. Felfogását ugyan azelőtt is jellemezte ez a reménység parancsát hirdető vonás, de korábbi műveinek olvasója erőfeszítésre kényszerül, ha a színleges negativitás háttérhangjait is meg szeretné hallani.” (Hatszor Rilkéről. Szív, égbolt, éjszaka…) – „Rilke igenlése azonban, ne feledjük, nem valamiféle szociális boldogítás eszméjének visszfénye, hanem inkább egyfajta törvényszerűség, transzcendens viszonylatrendszer vagy szférikus Összhang iránti sóvárgás jele.” (Fent és lent…) Elmellőzhetetlen észrevételek, Csaba. Azért is, mert kivezetnek az irodalmi gondolkodás teréből – úgyszólván eszmélettörténeti tágasságokba. Szellemmel van dolgunk, amikor szöveggel; ez általános élmény. De Rilke-olvasóként? Nemde profán szentiratnak hat a költő nem egy verse?…
BÁTHORI CSABA: Igen, ahogy haladunk az időben, kialakul a tónus orákulumszerű komolysága, a közlés nagy világtörvények jelzetévé sűrűsödik, mintha még értelmezést sem viselne el, mert az már beavatkozás, kimozdítás, elemelés. Tudjuk, ez a művészet közvetve és közvetlenül elég nagy adagokban utal szenvedésre, gyötrelemre, távollétre, túlélésre, kibírásra stb. (maga az a tény, hogy az uralkodó Rilke-igék nagy része überrel kezdődik, azzal az igekötővel, amely valami túljutásra, kiküzdésre utal, takarja a belül felgyülemlett erők készletét, a magányban felhalmozott ellensúlyok vitaminjait). A költő a fájdalmakat szétterítő Malte-„regényről” azt mondta: nem szőrmentén kell olvasni, hanem „gegen den Strich” („sodrással szemben”), azaz: Malte kínjait épp azért mintázza oly megrázóan, hogy átsegítse az élet folytatható oldalára az olvasót. Patience, patience, patience dans l’azur… Gedulden, Gedulden, Gedulden… Ez igazi Rilke-akarat, igaz, Valéry fogalmazta meg versben. Rilke maga, úgy emlékszem, viszonylag ritkán használja a türelem (Geduld) szót, de összes rokon kifejezése és képzete ezt a centrális állapotot isteníti, hívja, tölti meg résztartalmakkal. Már elég korán megjelenik nála például a Hirt (pásztor) képzete, ami azt jelenti: a dolgok körül olyan személy áll őrt, aki mozdulatlan gonddal, néma figyelemmel felügyeli mintegy a világ rendjének alakulását. Amikor aztán Dél-Spanyolországban, Ronda környékén valódi pásztorokat lát, a képzet elemi erővel terjed szét a versekben, és ez a pásztorolási alapeszme valami egyetemes felelősségi szintre emelődik. Rilke maga is mondja: csak azokat a dolgokat és embereket közelítheti meg, alakíthatja, akiket szeretete összes képességével körül tud venni. Úgy adja elő ezt a parancsot, mintha Malte maga bízná meg a dolgok felkarolásával. Lehetséges lett volna, hogy mélyen a dolgok bizalmába hatoljon, ha Párizsban lett volna szeretője vagy barátja? Ó, nem! Mert ezek a dolgok azt kérdezik Maltétól: szabad vagy? Kész vagy arra, hogy egész szeretetedet nekem szenteld? De óvatlan, mindent feláldozó imádattal, mint ahogy azt – már említettem, de Rilke is többször használja példaként – Ispotályos Szent Julián tette (aki odafeküdt a leprás mellé, és vérével melegítette)? A türelem itt inkább áldozatot jelent, a dolgok lényegével való azonosulást, szívünkbe ültetést, meggyökereztetést. A dolgok csillagszerű állhatatossággal, fixációval néznek le ránk (sternhafte Stetigkeit), de hosszútűrő odaadásunkra számítanak, és hamar elfordulnak tőlünk, ha észlelik, hogy mással (is) vagyunk elfoglalva. Rilkét megbabonázta a nagy egyoldalú, csak munkájuknak élő mesterek dolgokat átröntgenező, döfésszerű figyelme, az az eltökélt hódítási gyakorlat, amely közben műveik tökéletesedtek. Cezanne, mondja Rilke, mindjobban kizárta életéből azokat a körülményeket, amelyek „megakaszthatták” volna a művel történő azonosulásban. Említettem az imént: saját anyja temetésére se ment el a munka lázában… Amikor a költő ezt a történetet meghallja, az „tüzes nyílként” szúrja át a szívét, de úgy, hogy a világosság tűzvészét gyújtja meg benne. Rilke meg volt győződve arról, hogy ez a kizárólagos, türelemmel, kitartással, sőt makacssággal elegy, lassan kicsikart összpontosulás segít kizárni az alkotásból azt, ami véletlen, és állandóan fenyegeti a művészt. Mert az semmi más, mint a törvény tanulékony és ügyes majma (der nichts ist als der gelehrige und geschickte Affe des Gesetzes). Eszünkbe jut, persze, azonnal József Attila gyönyörű sora: Csak a törvény a tiszta beszéd… Koncentráció, magány, kapcsolatszűkítés, „lélekásás” vagy lelkiismereti ügyeleti munka: a türelem szerzetesi tökéletesítésének művészet mögötti mozzanatai. Nem való mindenkinek, és nem kérhető mindenkitől. Rilke életműve itt is segít egyenesebben járni. Világosabban élni.
H. T.: A dolgok (avagy tárgyak) és a növények (azaz a nem-emberi létezés hallgatag szószólói) felé kimunkált érzékenységgel fordul a Rilke-œuvre. Két köteted egy-egy szöveghelyével példázom: „Köztudomású, hogy Rainer Maria Rilke kezdettől fogva mindvégig kitartott a dolgok mellett, sőt: a dolgokkal tartott. Leveleiben nem győzi hangsúlyozni, hogy »távolabb áll az emberektől, mint a dolgoktól«, hogy »távol az emberektől, a dolgok oltalma alá helyezte magát«; »megvan az a szerencsém, hogy a dolgok által élek«.” (Hatszor Rilkéről. Perem és közép, in: A nyíl és a húr) – „…arra a helyre kell figyelnünk, ahol vagyunk, és csak akkor lehetünk önmagunkkal azonosak, ha ritkán fordítunk hátat örökölt helyünknek. Rilke számtalan formában hangsúlyozza ezt a lét-parancsot, kései verseiben a helyelhagyásra képtelen növényi világ eszményítéseként.” (Fenn a szakadékban. Szijj Ferenc: A kórház tetején, in: Egyszer a földön) A tárgyversek és a tárgyias líra összefüggéseit is szabatosabban értjük talán, ha számba vesszük, hogy az objektív líra fogalmát és gyakorlatát – részben Babits nyomdokain – legmaradandóbb mozdulatokkal Nemes Nagy Ágnes illesztette későmodernségünk kánonjába. (Hangsúlyaiddal szólva: „…Nemes Nagy Ágnes az első olyan Rilke-fordítónk volt, aki nemcsak egy-egy darab átültetésével kísérletezett, hanem általában a rilkei tónus kikeverésével. Teljesen azonosulni tudott Rilke szemléletével, és egyetemessé próbálta tenni a magyar költői beszédet.” – Nemes Nagy Ágnes Rilke-képe. Egy külföldi rokon választásának természetrajza, in: Ő is vagyok…) Nemes Nagy tehát a magyar irodalmi hagyományból hiányzó gondolati-metafizikai költészetet objektív lírai keretek közt igyekezett megteremteni; s ebben az emberentúliság élő és élettelen létszíntereit is fölmérte. Önálló tanulmány vethetne számot a nála és Pilinszkynél megjelenő állati és növényi képzetek hasonlóságaival-elkülönbözéseivel. Annál is inkább, minthogy ami Rilkénél transzcendencia tiszta ígérete, az Nemes Nagy becsületes agnoszticizmusában legalábbis kitapogathatatlan dimenzió; míg Pilinszky részvétteli figyelme minden földi jelenlétet (lett légyen bádogkanál vagy virágcsokor) evangéliumi versmértékkel sugaraz át. Végkövetkeztetéseikben ellentétet mutat a három költő? Jobban esik azt gondolnom: kiegészítik egymás teljességeit…
B. Cs.: Ha most kiragadom a kérdéskötegből az „objektív” elemet, tehát, mondjuk, a „dologi-tárgyi” vonulatot, azt mondhatom: csakugyan mindhárom költőnél döntő a „dolgok” iránti érzékenységük. A nagy különbség szerintem, az, hogy Rilkénél a „Ding”, majd (a Rodinnel, Cezanne-nal való ismerkedés után és következtében) a „Kunst-Ding” fogalma egész ideológiai hátországot rajzol költészete mögé. Nála (verseit, leveleit tekintve) részletezett és hosszú évekre érvényes (voltaképp mindvégig működő) felfogásrend épül a dolog fogalma köré, ő hasonló akar lenni a dolgokhoz. Számtalan módon visszahangozza dolograjongását, dologi tájékozódását, a dolgok nevelő erejét, a külvilág mintateremtő varázslatát. Nincs mód itt ennek összes aspektusát még csak érinteni sem. Csupán kiemelek egy gyönyörű metaforát: a kései években megerősödő Schwerkraft-képzet (gravitáció, nehézkedései erő) is többek közt azt sejteti: a dolgok esésükben, a gravitációs erő következtében, mintegy odaadják magukat a sorsnak, ezzel az engedékenységgel belesimulnak sorsukba, mintegy beleilleszkednek az egész világ meghitt összefüggésrendszerébe. A „Kunst-Ding”-ek pedig – a kiragadás, feldolgozás, formálás folytán – mintegy önálló igazságként jelennek meg, örökülnek meg az időben. Ha alkotok, akkor vagyok igaz, mondja valahol Rilke (Wo ich schaffe, bin ich wahr). Őt kezdettől fogva elbűvölték a tárgyak, elsősorban a régi tárgyak, de amikor (főleg művészetének középső szakaszában) a látás-nézés (Das Schauen) általi percepciót és az alkotás mozzanatát akarja leírni, a külső villanás és a belső felizzás párhuzamát, hajszálpontosan részletezi a Ding-Gedicht létrejöttének természetét. Kifelé fordítjuk tekintetünket, mondja, de épp e külső szemlélés csúcspontján hirtelen (Rilke sokszor használja ezeket az időhatározó szócskákat: s akkor, hirtelen, most – mindig bizonyos fordulat jelzésére) olyan események zajlanak le bennünk, amelyek sóvárogva vártak a megnemfigyeltségnek erre a pillanatára, s miközben a belső elmozdulás lejátszódik belül, érintetlenül és furcsa névtelenségben, nélkülünk, – addig a kinti tárgy jelentősége megnő, s valami erős, lenyűgöző, egyedül őt jellemző elnevezésre találunk, amelyben boldogan és megrendülten felismerjük a bennünk végbement eseményt anélkül, hogy elérkeznénk ehhez a külső tárgyhoz, s csupán csöndben, egészen távolról fogjuk fel értelmét, egy imént még idegen s a következő pillanatban már megint elidegenedett dolog csillagzata alatt. Nemes Nagy ugyancsak azt mondja: Az én szívemben boldogok a tárgyak, és nem győzi ecsetelni az „objektív líra” technikáit, de mondom, nála nem épül hálószerűen egy egész eszméleti aura a beszéd köré, ezer mellékjelentéssel és elmozduló értelemmel és kifogyhatatlan árnyalatokban. Mellesleg utóbb megerősödött bennem az a gyanú, hogy objektív líra nincs. Objektív ábrázolás van a matematikai képletvilágban, a laboratóriumok lombikjai közt, bárhol máshol, de nem a költészetben. Igaz, Babitsék is (a Kosztolányi–Juhász–Babits-levelezés is ezt igazolja) már nagyon fiatalon forgatják az „objektív” kifejezést, de már a korai Babits líráját sem tudjuk tiszta objektivitásnak tekinteni… annyira sokféle elemből összetapadó ihlet- és szóamalgám az, hogy külön-külön ki lehet hántani bőrük alól az érzelmi rostokat. És ami Nemes Nagyot illeti: éppen az utóbbi években közreadott „füzetei” cáfolják „objektív lírai” krédóját… Ma már valahogy úgy tűnik: az objektivitás sulykolása közben olyan erős és érvényes szubjektív korpusz hámlott le tolláról, hogy tekinthetném akármilyen „szubjektív” költőnek is. Annyi, persze, igaz, hogy ő is szerette a tárgyakat, imádta megtapintani a külvilágot, megcsodálta a tűpárnát vagy a galambok csőre elé szórt magvakat (tanúja voltam ennek nemegyszer Királyhágó utcai lakásán), a nagy egész halmazából kikerített apró tárgycsodákat, a legparányibb teremtményeket, állatokat, növényeket stb. De például a „Kunst-Ding”-teória hiányzik elméleteiből. Pilinszky, szó se róla, ugyancsak a dolgok rajongója volt: mágikus erővel tudott akár csak ismételgetni néhány tárgy-szót, jelzőt, még úgy is, hogy teljesen eltakarta jelentésüket. Már a Francia fogolyban látjuk ezt a tárgyi összpontosulást: ahogy a rab rágja a „nyers marharépát”, az „édes ételt”, „csupa bőr és csupa csont kezé”-t… de látjuk a tárgyi találást, a fixáció lázát a Négysorosban (Alvó szegek a jéghideg homokban), vagy „fegyencfej”-et, a „világvégi üres kutyaól”-at, vagy a „kerti szék”-et, a „kinnfeledt nyugágy”-at. De életművének utolsó darabjaiban is újra felerősödik ez a tárgyi delejezés, a tárgyak mintha önmagukban kezdenének beszélni, és ugyanolyan állhatatosan és nyugalomra eltökélten állomásoznak helyükön, mint akár Rilke pásztora. Kitartanak az időben, s miközben valami időtlen higgadtságot árasztanak, megtelnek érinthetetlen boldogsággal, közölhetetlen üzenetekkel, és pásztorolnak bennünket valami rejtelmes üdvözülés szférái felé. A három költő közül, semmi kétség, Rilke a legösszetettebb eszmélet, de a másik kettő is győzi mélységgel, megrendült indulattal, evangéliumi hitellel és hűséggel. Amit Rilke a költőnek a dolgok mondása közbeni hivatottságáról mond, azt Pilinszkynél ugyanolyan erővel érzékeljük. Ez a pásztoroló funkció (Hirtenamt), a költőnek az egész világgal szembeni felelőssége benne ugyanolyan evidenciát teremt, mint Rilke szemléletében. Amikor Pilinszky azt mondja: én a vietnami háborúért is felelősnek érzem magam, akkor éppen ez a rilkei, egyetemes Panasz (és dicséret) csendül szavaiban. Az angyalnak az egész világot kell elmesélni (még akkor is, ha az ember ott újonc). Igaz, a két magyar költőnek nem adatott meg (már csupán a mostoha korszak anomáliái miatt sem), hogy szemmel belássák a tágabb világot… De hiszen Rilke is azt ismételgeti: nincsen más világ, csak belül. És ezt a belső univerzumot, ezt Nemes Nagy is, Pilinszky is kibontotta, tükrözte, ápolta, hozzáillesztette a külső végtelenhez.
H. T.: Az emberlét mint hivatás a szabadság és elköteleződés egyensúlyos vállalásában teljesíthető be – sugalmazod Rilke (és József Attila) nyomán. A nyíl és a húrból citálom: „A munka pontosságáról, pontos helyünkről a világban – egyetemes összefüggések láncolatában – írt József Attila is (»Dolgozni csak pontosan, szépen…«). Mindkét költői életmű azt sugallja: mély emberi és írói pontosság csak földi és földöntúli szükség és szabadság egyidejű felismerése révén lehetséges.” (Hatszor Rilkéről. Rilke egyik szaváról: „pontos”) Ez az összegzés pedig az Egyszer a földön lapjairól való: „A példákat szaporíthatnám, és mind azt igazolná: a legfontosabb etikai parancs, hogy az ember a nagy világtörvényekhez igazodva, a csillagképek mértékeivel teljesítse be hivatását, így adjon a létnek értelmet.” (Orfeusz másvilága…) A rilkei versszólam sűrűn fogalmaz meg egyenes létparancsot, mégsem érezni ki okító erőszakot ebből az eltökéltségből. Mi siet ilyenkor a szavak segítségére felhajtóerővel, hogy a didaxis poétikává emelkedjék?
B. Cs.: Nem érzem úgy, hogy Rilke „sűrű fogalmazna meg” valami olyan kötelező erejű parancsot, amelynek hanyagolása megütődést okozhatna az emberben. Du mußt dein Leben ändern (Meg kell változtatnod életedet): az Archaikus Apolló-torzó utolsó sora csakugyan felszólításnak hat, én mégis azt hiszem, ez költői kijelentés. A költő művészetét alkalmasint elemezték már olyan céllal, hogy „tanulságot”, konkrét „létfilozófiát” nyerjenek ki belőle, tehát Rilkét mint holmi bölcset vagy tanítót fogják fel (és szó mi szó, írt például három Buddha-verset… de hát lehet őt ennélfogva buddhista mesternek tekinteni?). De ilyen felszólítást azért mégiscsak ritkán találunk verseiben. Ugyanakkor kétségtelen, hogy beszédmódja néha emlékeztet valamely orákulum gesztusaira: lappang a mélyén valami lehrhaft (tanító jellegű) mellékíz, akár üzenet. De annyira távol áll (már a versben, úgy értem!) minden erélyes hibáztatástól, számonkéréstől vagy fölénytől, hogy szellemi tényállásrögzítései egyáltalán nem hatnak tanításnak. Nem is taníthatna, aki ennyire kész gyötörni magát saját a művészetért, magányért, függetlenségért. Fogalmazásának maximaszerű szigorát már az is kizárja, hogy kijelentését sokszor önmagára vonatkoztatja, és jelzi, hogy még messze van a megvalósulástól. Maga a szellemi tartalom szűkíti annak lehetőségét, hogy a kijelentést másban (netán az olvasóban) teljesítés követhesse. Ha versét olvasod, lépten-nyomon fel-feldereng ennek a betonmagányban időző embernek hihetetlen mértékű belső szorongása, önfenyítettsége. Mozdítsd el a kijelentést, és rögtön Rilke életének, még nyitott kérdéseinek centrumában vagy. Um Gott zu finden, muß man glücklich sein (Hogy Istent megtaláljuk, boldognak kell lenni). Mi takar ez? Hogy még nem találta meg Istent, még nem boldog, még sok mußnak kell eleget tennie. Nemes Nagy Ágnes ellenben, Rilke már kissé tanárosabb követője, néha meg-megsuhogtatja tanári pálcáját. Tanulni kell. Mondd a nehezen mondhatót. Igen, ez parancs. Azonban… hadd fűzzem hozzá, hogy én magam nem szégyellek tanulni. Örömmel tanulok. Rajongva olvastam régi időkben Alain könyvét: Kötelességünk boldognak lenni. Miért ne tanulhatnánk meg akár a költészet ujjmutatásaiból helyesen élni? Honnan vegyünk mértéket, hogy ne valljon kudarcot az életünk? Miért ne tanulnánk meg Rilkétől, hogyan kell patriótának lennünk az egész világ üdve érdekében? Én ezt (is) tőle tanultam, és ha őt nem ismerem meg elmélyülten, talán ma sem látok túl a hegyeken. Az ő költői hazája mi volt (és egy művésznek ez a legfontosabb hazája)? A jóság, a szépség, a magasság, a messzeség, a mesterségbeli tökély. Ez a haza nincsen országhatárokhoz kötve, ott veszi minden költő, ahol megtalálja. (Ő teremti meg, akárcsak önnönmagát.) És azt hiszem, hálánk végtelen lehet: mert megtanított (és ez nem szégyen) arra, hogy kerüljük a bárgyú előítéleteket, a korlátolt nézeteket, és tisztítsuk tudásunk, életünk, de még vallásunk is… Én örülök, ha tanultam tőle. Már régen nem elégszem meg a költészet fogyasztása közben azzal, hogy „igazságot” találok; szeretném, hogy a verseknek életem számára is jelentősége legyen.
H. T.: Ritka esemény, hogy egyetlen eszmefuttatás két alkotó irodalomtörténeti helyét egyszerre árnyalja új színekkel. Az Ellenmérgekben (2012) erre is kísérletet teszel. Vonatkozó dolgozatod már címével tetemes kíváncsiságot ébreszt: Párhuzamok Rainer Maria Rilke és József Attila költészetében. A világképi és versnyelvi magatartás közös vonásait keresed kettejüknél. Három részletet idézek: „József Attila szökellő mozgással haladó, egymástól távoli látomásdarabokat összekötő kifejezésmódja Rainer Maria Rilke távlatos, magaslatot és mélységet egymásra villantó alkotásmódját idézi. Ha a két költő témavilágát, megszólalásuk képi nyersanyagát vesszük szemügyre, szinte kimeríthetetlen rokonságokra bukkanunk. […] József Attila is, Rainer Maria Rilke is igyekezett kötelező erőt beletitkolni a műalkotásba: eszméletük nem csak mellesleg történő kiteregetése egy benső bizonyosságnak, hanem egyfajta művészi formában taglalt etikai sulykolás. […] Első pillantásra azt gondolhatnánk: igen, igen, de… de Rilke individualista, mindenféle közösséget kerülő, semmiféle társas felelősséget nem hangsúlyozó költő, ellenben József Attila, ő bizony a részvét, a társadalmi feladatvállalás, a szocializmus viharmadara. Van ebben a szembeállításban némi igazság, kétségtelen. Mégis azt kell mondanom: ami a magyar költőnél embertársi hivatástudat, az Rilkénél az egész teremtéssel szembeni részvét fogalmaiban nyilvánul meg.” József Attila alighanem mostanság is kiváltságosan népszerű szerző. Olvassa, de legalábbis ismeri – valamelyes fokon – az is, akinek nem napi elfoglaltsága a költészeti alakulatok számontartása. Mit gondolsz, helyes olvasati zarándoklatra biztatjuk a nem-irodalmár befogadót, ha fölvetjük: érdemes – és lehetséges! – Rilkéhez a magyar költő művészete felől (is) közelebb óvakodnia?
B. Cs.: Nemcsak óvakodnia, – hanem értettséget szerezni hozzá. Szédítő dolog József Attilát olvasni, és közben egyre inkább azt érezni: Rilke gondolatvidékén járunk. Hogy filológiai értelemben ismerte-e Attila az osztrákot, ezt nem tudjuk bizonyítani. De a párhuzamok meghökkentenek. Szinte a szókincs alapanyagáig ér az átfedés, rokonság. Én pár évvel ezelőtt az említett tanulmányban igyekeztem kimutatni e párhuzamos eszméleti pontokat, megfeleléseket, meghallható átcsendüléseket. És arra jutottam: itt két rokon szellemi alkatról van szó, két egymást tükröző – de nem konkrét ismereteken nyugvó – átfedés kereteiben. Azóta ez a benyomásom csak erősödött. És még ki tudnám egészíteni néhány meggyőző elemmel azt a régi kísérletet. Meghökkentő például mindkét költő „eltűnési” vágya, az eltűnésben remélt örökké válása (már ez az idea), a távollét forrásozó létezésének felfedezése. Bárhová nyúlok, tekerednek ujjamra a szálak… (Csak most értem meg…) című versében József Attila a távozástörténetnek szinte misztikus távlatot kölcsönöz. Azt értem meg, akkor értem meg, aki és amikor már nincs itt. Ez Rilke egyik alapeszméje. Az absence fogalmára célzok. Talán eltűnök hirtelen… Rilke Verschwinden-képzete sejlik fel itt, mi más is. Úgy érzem, Rilkét jobban értjük, ha pontosan ismerjük József Attila világát, és József Attilát is (főleg kései nagy, egzisztenciális jelentőségű műveit) jobban megragadhatjuk Rilke-ismeretekkel. Általánosságban is azt mondhatnám: jobban érthetnénk klasszikusainkat, ha együtt olvasnánk a világirodalom nagy életműveivel. Rilke sem, József Attila sem volt „hibátlan” életében. Műveiket sem tudjuk véglegesen felfejteni, mert új és új jelentést „izzadnak” az időben. De mindkettő óriási mértékben képes (pláne ha egymással összefüggésben szeretjük és olvassuk őket) formálni, képezni, teljesebbé tenni az embert. Őket valahogy még életük és gondolkodásuk szélsőséges, kevéssé meggyőző eszméiért is szeretem. Furcsa. Amikor Eckermann finnyásan megemlíti Goethének, hogy Byron műveiből nem mindig árad tisztán embert jobbító erő (reine Menschenbildung), akkor Goethe így felel: Ebben nem osztom véleményét. Byron merészsége, pimaszsága és grandiozitása: mindez talán nem formál, nem „képez” bennünket (bildet)? – Őrizkedjünk attól, hogy a tökéletesedést folyton a tiszta és az erkölcsös szférájában keressük. Minden, ami nagyszerű, formál bennünket, mihelyt tudomásunkra jut. (Alles Große bildet, sobald wir es gewahr werden.)
H. T.: Nem nyelvi-poétikai, inkább létbölcseleti vetületeket társít egy másik vállalkozásod: Rokon szellemi tényállások Rainer Maria Rilke és Hamvas Béla leveleiben (in: Ő is vagyok…). Megleped vele az olvasót, de mire gondolati íved végére érünk, evidenciává magasodik a különös. A létezést elviselő, tiszta élet ethosza, a magány normális embert érlelő alkímiája, az egyetlen mű a megváltás hamvasi programja valóban rilkei összefüggésekre is visszamutat. Amint „a világgal való szembenállás szentsége” vagy „az egész létezést igenlő, derűs ember” mint eszmény is. Azt írod: „mindkét géniusz főleg az élet negatív oldalainak igenlésében keresi a végtelen higgadtság hazáját” – s megtoldod világot jelentő tanulságokkal: „Nem az elérés, hanem az érintés számít, nem a kimerítés, hanem a meghiggadás, nem a megállás, hanem a belátás, nem a begyökerezés, hanem a megszabadulás.” Otthonokkal, otthonosságokkal csábít ez a – bizonyos értelemben Pilinszky különutas katolicizmusát is magába fogadó – eszméleti tartomány. Mégis: bár vannak a Hamvas-recepciónak fáradhatatlanjai (legújabban például Weiner Sennyey Tibor), életműve módszeresen máig nem épült be az intézményes kánonokba. (Sem irodalmi, sem filozófiai vagy vallásbölcseleti színtereken.) Írásod eredetileg konferencia-előadás volt. Lett utóélete? Keltett visszhangot? Tudsz mérhető hatásáról?
B. Cs.: Az írásnak ugyanúgy nem volt semmi visszhangja, mint ahogy Hamvas műveinek sincs – jelentőségének megfelelő – átépülése az utókorba. Korunk egyik botrányának tartom, hogy ez az egész kontinensnyi szellemi Amerikát teremtő géniusz a mai napig nem tudott méltó utódokat találni. Én még a hetvenes években kaptam meg – „xerox”-formában, akkor így nevezték a fű alatt terjesztett lényegirodalmat – néhány fontos esszéjét Reisinger Jánostól, aki akkor a Ménesi úti Irodalomtudományi Intézetben dolgozott, ha jól emlékszem, könyvtárosként. Aztán később, már Ausztriából haza-hazaruccanva vásároltam Dúl Antal köteteit, és a szövegek egészen különös intenzitása, a Karnevál varázslatos, tízezer bőrű intellektualitása valami szellemével megszégyenítő Marslakó delejével hatott rám. De láttam, hogy a „közeg” korifeusai – és részben épp azok vagy azok utódai, akik raktárakba száműzték – egyszerűen képtelenek olyan erényeket nevesíteni Hamvas irodalmában, amelyeknél fogva a legnagyobbak közé emelkedhetett volna. Valahogy a Hamvas-bizalomhoz is kell tehetség; ahhoz is kell érettség, hogy enyémnek tekintsek valakit, aki egészen más. Hogy hazát nyújtsak a Marslakónak. Legalább megnyissam a szívemet a műveinek. Aztán Balatonfüreden, a fordítóházban találkoztam a nagy szerb fordító-művésszel, Sava Babić-tyal, aki Hamvas összes művét szerbre ültette át. „Eeeeez kell nekem!” – ismételgette nemegyszer, ha egyik könyvéről beszélgetni kezdtünk a konyhában. Sava némely Hamvas-művet előbb ültetett át, mint hogy az megjelent volna magyar nyelven. Aztán, persze, bírálni kezdtük a Dúl-féle kiadást, előtérbe léptek a könyvészeti szempontok, a szöveghűség kérdése, a kiadott kötetek tagolásának problémája, egyszóval: a megbízhatóság szövevényes kérdései. Mi tűrés-tagadás: a Dúl-féle kiadás egyetlen fő erénye, hogy még valamely végpusztulás előtt tető alá hozta, a nyilvánosság számára megmentette e nagy gondolkodó és még nagyobb mesélő és stílusművész anyagait. Úgyhogy véget nem érő lelkesedéssel hallottam Palkovics Tibor új, filológiai szempontból úttörő kiadási terveiről. És persze, rögtön igent mondtam a felkérésre akkor, és elmondtam, részleteztem néhány – Rilke és Hamvas művei között látható – párhuzamos vonást. Örömömre szolgált, hogy Deréky Géza barátom is jelentkezett egy előadással. Ő már akkor is Kassnert fordította, de még nem jutott el a nagy Kassner-művek magyarításáig (például A tizenkilencedik század fordítása ma is várat magára). Valahogy Hamvas egy egész élménysort mozgósított bennem, tájélményeket, versemlékeket, Kassner-reminiszcenciákat. Mikor a mikrofon elé léptem, szinte a muzoti balkon magasában éreztem magam, ahol egykor Kassner is állt, és maga Rilke is a boltíves falnyílás előterében. Nemcsak szellemi, hanem szellemföldrajzi, időutazásos káprázatot is nyújtott az a délután. Úgy éreztem, mégsem morzsolódtam le másodlagos szerzők ideiglenesen érdekes vonzásainak silójában. Olyan érzésem támadt, sose halok meg. Aztán olyan: most már meghalhatok, nem halok meg ostobán, lényegről tájékozatlanul. Kifulladásig ellenszegültem annak, ami rossz. Már nem emlékszem a többi részérzésre. De olyan élmény volt ezt a két páratlan géniuszt összehasonlítani, mint amikor Rilkét és József Attilát mértem össze, nem eredménytelenül. Minden egyes nap nem lehet szép a földön. De az a néhány óra, amely két rokon változatban mutatta meg a rendkívülit, nem kétlem, életem legszebb napjai közé tartozik.
H. T.: Játék sötéttel című munkádban Romano Guardini könyvét is szemlézed. Írásod kitér a recenzió keretei közül, és az intézményes vallásosság Rilke-képéről tesz összegző megjegyzéseket: „Rilke radikálisan immanens, evilági teljességet hangsúlyozó, a teológiai beszédre emlékeztető gesztusrendje, a kereszténységre vonatkozó rabiátus kirohanásai, a Krisztus-alakra tett elutasító megjegyzései, a mítosz apokrif elemeit használó írói gyakorlata érthetően nyugtalanították a katolikus exegétákat. A katolikus teológus, Romano Guardini könyve is – noha a szerző olykor inti magát, hogy esztétikai alakzattal van dolga – őrzi ennek a titkos ellenszenvnek a nyomait.” (Szilánkos vizen. Romano Guardini: „Sehol világ, csak belül”) A hivatalos hitélet évszázadaiban gyakran az „eretnek” misztikák hoztak új tradíciót kezdeményező fordulatot. Eszünkbe süthet Pilinszky példája: a pap-költők kegyesebb tónusához szokott egykorú katolicitás bizonyos tanácstalansággal övezte alakját és írásait; a mai Krisztus-követők azonban már egyházi fórumokon is – joggal és hittel – szoktak igazolást kérni esztétikájától. Nem gondolhatjuk-e, hogy egy boldogabb valóságunkban a keresztény eszmélet megújulásához Rilke is tapintatos segítséget adagol majd?
B. Cs.: Rilke biblikus hátterű alkotásainak egy csoportja első pillantásra azt a látszatot kelti, hogy itt egy mélyen vallásos, templomlátogató hívőről van szó, aki éppen hitét kívánja átadni, részletezni, a művészet fényébe emelni. De már az imént is pedzettem, hogy e tárgyak befogadásakor ajánlatos mindig aggályosan szemügyre venni az egyes darabot, annak keletkezési körülményeit, időpontját, magának a költőnek esetleges kommentárjait stb. Rilke mélyen vallásos családba született, édesanyja valószínűleg utolsó leheletéig eleget tett a liturgikus elvárásoknak; például nagy lelkesedéssel hordta a muzoti Szent Anna-kápolnába az innen-onnan összeszedett kegytárgyakat, keresztet, Jézus-fejet és mást (hogy fia ápolhassa elvárt katolicitását). De itt rögtön említendő, hogy alkotásaiban és levélbeli nyilatkozataiban már igen korán lényegesen eltér a hagyomány vagy ortodoxia eszményeitől (a Stundenbuchhal kapcsolatos tétovaságunkról már tettem említést fentebb). Katolikus neveltetésének hála költészete gyakran ragad meg bibliai témákat, idéz meg figurákat, nem egyszer az egyházi értelmezéssel összhangban. Legkorábbi Mária-versei például mind ilyenek. Azonban ahogy haladunk az időben, a biblikus kontrafaktúra rendszerint kicsúszik a hagyományos értelmezési keretből, sőt néhol egyenesen az „eretnekség” árnya vetül rá. Az imént említett tékozló fiú-téma már efféle radikálisan egyéni jelentéstulajdonítás (főleg a Malte-regényben). De se vége-se hossza a különböző mértékű „elhajlásoknak”. A Der Ölbaum-Garten vers (Az Olajfák hegyén), úgy tűnik, nyíltan hitetlennek rajzolja Jézust (Ich finde Dich nicht mehr, Nem talállak), pedig az újszövetségi exegézis, úgy sejtem, nem vezet minket ilyen messzire. (Hogy a kereszten elhangzott sóhaj: Miért hagytál el engem?, pontosan mit jelent, azt könyvek garmadája feszegeti manapság). Az azt követő Pietà ugyancsak eltér a bibliai szövegtől, hiszen itt nem Szűz Mária veszi le a keresztről és siratja Jézust, hanem Magdalai Mária, a „bűnös”, aki szerette az Üdvözítőt, és tanítványául szegődött. A versben ő beszél a halott Jézushoz; tehát az, aki őt viszonzatlanul szerette. Folytathatnám a sort. Csupán jelzem, hogy Rilkének a kereszténységgel szembeni fenntartásai a tízes-húszas években erősödnek, és minden bibliai eredetű motívum részleteinek kitapintása közben okosabb az örökségtől elütő indulatot feltételezni. Ez nem azt jelenti, hogy Rilke hitének „rendszerét” (nem volt annak rendszere) hellyel-közzel nem illeszthetnénk gond nélkül a katolikus igényhez. Sőt ha az egyes darabokat önmagukban használjuk a hívek-olvasók áhítat-együtthatójának emelésére, akkor sem követünk el szarvashibát. Hogy Rilke „vallásos költő” lett volna? Szókratész suttog a hátam mögött: Nem tudom. Mindenesetre a világ szakrális vetületeihez nagyon-nagyon „köze van”, transzcendens képzeteit lehet a katolikus koordináta-rendszerben is feszegetni, és ahogy mondod: „tapintatos segítséget adagolhat” a „keresztény eszmélet megújulásához”. Eretnek beütései a fordításban eleve kissé ernyedtebb tónusban jelennek meg, és általános áhítatának aurája szinte törli a heterodox gyanakvást. Ki hibáztatná a költőt, hogy művéhez különféle jámbor népkönyveket, apokrif evangéliumokat vagy a Legenda aureát használta? Az apokrif Mária bemutatása a templomban nem biblikus történet, hanem két nagy itáliai festő (Tiziano és Tintoretto) műveinek utóhatása. Vannak dolgok, amelyeket lelkünkben hordozunk anélkül, hogy hinnénk bennük. Rilke szótárát – akaratától függetlenül – tartósan befolyásolja, vallásos nevelési emlékkel tölti meg saját gyermekkorának képzetvilága, mint ahogy ez minden művész esetén megfigyelhető, még azoknál is, akik amúgy, életrajzi síkon, akár szembe is fordulhattak az egyházi sugalmazásokkal. Ó, mennyi mindent látunk ott, ahol semmit se látunk. A művészet eleve egy másfajta eszmélkedés terepe, mint amit a vallásos vagy akár biblikus témakör kijelölne az alkotó halandónak. Mondhatnám úgy is: Rilke megtartja és használja életrajzi hozományának, rokon- és ellenszenveinek motívumsorát, sőt még vallásos tartalmú „hódításainak” némely eredményét is. Összességében tehát azt mondhatnám: Rilke művészetéből bárki meríthet a maga értelmében, és meghosszabbíthatja, vagy „átalkothatja” a művészetben kibomló érzelmi-lelki ösztönzéseket. Az ember csak akkor válik nyugtalanná, sőt ingerültté, ha azt sejti: olyan egyoldalú apologetikus kisajátítás történik, amely ennek a nagy művésznek komplexitását valahogy a hazugság felé közelíti. Az Egész soha nem téveszthet meg bennünket. Világháborús katonák, szegények, vihettek a hadszíntérre – ágyuk egyházi megáldása után – tarisznyájukban harcias Hölderlin- vagy Rilke-köteteket, – de ez nem vezethet oda, hogy e két nagy költő részlegesen felerősödő hangzatait valamely brutális ideológia propagandacélra használhassa. Igaz, megesik: szállsz, szállsz, emelkedsz fölfelé, a végtelen felé, és végül odafenn… szakadékra találsz. De akkor, javaslom, emlékezz arra, mi mindent érintettél-láttál-tapasztaltál útközben. Nincs magasság, mely ne mélységre nyílna. Végül a csillagos ég is csak két szem, amely az egész világot látja, és abban néha csak tendencia a jó vagy a rossz, és neked kell választanod. A művészet, azt hiszem, szükségszerűen méltányosságra inti az embert.
H. T.: A Gyümölcsöskertek (Vergers) Rilke négy francia nyelvű verseskötetének egyike, melyet külön is megjelentettél (2022-ben). Ennek utószava Az ismeretlen Rilke című esszéd. Zárlata olvasói eszméletünket nyílásra biztatja, ha nem fázunk életvezetési javallatot érteni ki belőle: „Ez a sokat barangoló, függőségtől függőségig tántorgó költő itt, életének utolsó kaptatóin talán mégis megérlelte magában azt a nyugalmat és bizonyosságot, amellyel igent tudott mondani az életre, és a panasz valóban a magasztalás angyali hangjait kérhette kölcsön.” (Korábbi megfogalmazásodban: „Később Rilke fogja majd egyazon lélegzettel ünnepelni a Klage és a Rühmung [a panasz és a dicséret] nagy testvérgesztusait, – nos, ennek a csodálatos emelkedettségnek egyik nagy előzményét látjuk Droste versében és alapállásában.” – A kincs, aki nincs. Annette von Droste-Hülshoff: Im Grase [A fűben], in: Egyszer a földön) Szerinted van földi esélyünk követni ezt a kettős útmutatást? És Rilke maga vajon példát vett-e saját verseiről?
B. Cs.: Rilkét sokan tartják az egzisztencialista filozófiai iskolák költői kútfejének, – és csakugyan, Heidegger azt mondta: az ő filozófiája Rilke művészetének gondolati átváltása. Rilkét, igen, foglalkoztatta Kierkegaard alakja, már igen korán olvassa műveit. És azt mondhatnám, egész költészetének legszélesebb medrét (kissé most egyszerűsítek) a szorongás-gondolat és annak különböző mellékalakzatai itatják át. De most szeretnék beszámolni valami különösről, egy alig látható másik főmederről, a Rühmung (dicséret), vagy még nyomatékosabban: a Heil (üdv, épség, egész-ség) állandó jelenlétéről, illetve ennek a fogalomnak erősödéséről, szinte rejtett ragyogásáról. (Ez a folyamat a húszas években válik döntővé, láthatóvá.) Kezdetben és sokáig azt hallottuk: Überstehen ist alles (Kibírni, ez minden)… Most azonban kiderül, ez nem Rilke végső szava. Most azt sejteti: ha az ember erőfeszítést tesz (a kegyelem tisztán megkínálja az „üdv”-vel, ez az a bizonyos „reingewährte Leistung”), akkor elérhet egy másik, boldogabb állapotba, és felfoghatja a világnak azt az üzenetét, gyönyörűségét, amelyet a szorongás elzárt előle. Egyik francia nyelvű verse így hangzik (első sorát már fentebb idéztem németül) : Pour trouver Dieu il faut être heureux / car ceux qui par détresse l’inventent / vont trop vite et cherchent trop peu / l’intimité de son absence ardente (Hogy megtaláljuk Istent, ahhoz boldognak kell lenni / mert azok, akik nyomorúságukban találják meg Őt / túl gyorsan járnak és túl kevéssé keresik égő távollétének intimitását). Rilke ezt a Heil-sein-állapotot immár nemcsak például a hegyi állatokra vagy a mennyboltra alkalmazza, hanem az emberre, az emberi szívre is. Dicséri das ferne Herz, das heil inmitten aller Dinge weilt (az emberi szívet, amely épségben, üdvösen időzik minden dolog centrumában). Másrészt ez az állapot nemcsak az emberi szívet töltheti be, hanem az isteni tökéletesség szféráját is. Rilke tétován ejti a szót, Isten, inkább isteneket emleget: ők az a hely, amely sértetlen, üdvös. Az istenek immár az a mérték, amely minden emberi mozzanatot meghatároz, minden igyekezetnek mértéket szab. Mindezt csak érintőlegesen említhetem itt, utalva arra, hogy Rilke költészete – épp a peremein, ifjúkorában, az oroszországi utak körül, valamint a bimbózó muzoti időszakban – a létnek ezt az apollói oldalát is átfogja, sőt gyönyörű lírai darabokban ábrázolja. Mondhatnám, a francia versekben ez a napfényes, hovatovább pogány elemekkel átszőtt tónus uralkodik, s általában a svájci táj látványa amúgy is delejezi valamiféle teremtéskori harmónia villanásaival, világosságával. Pilinszky találta ki az aranykori töredék jelzős szerkezetet, – és ez itt talán a legszebb megfelelője lehetne ennek az öregkori summás életérzésnek. De ezt igazolja számtalan más apróság, jelentékenynek rémlő mozzanat is. A haldokló költő rajongva fogadja Supervielle második verseskötetét 1926-ban, ismét oroszul búcsúzkodik Lou Andreas-Salométól, gyönyörű levelekben tesz vallomásokat a fiatal ápolószemélyzetnek, és általában is: utolsó heteinek levélhangneme nem a panasz szólamait rezzenti, hanem épp ellenkezőleg: a létigenlés megrendítő emléke. Olyan ez a teremtett világ, amely ritkán ért meg valamit szavak nélkül, és Rilke utolsó napjaiban is gyönyörű szavakkal beszél az elmondhatatlanról. Ezt próbálta egész életében. És végül kiderül: a mondhatatlan mégiscsak maga a káprázatos élet.
A beszélgetés további részeit – azaz a teljes dialógust – a Cédrus Művészeti Alapítványnál megjelenés előtt álló kötetben éri el a kedves Olvasó:
Halmai Tamás: Miért Rilke? (Beszélgetés Báthori Csabával)
Előző részek:
http://www.naputonline.hu/2024/01/12/rainer-maria-rilkerol-iii2/
http://www.naputonline.hu/2024/01/05/rainer-maria-rilkerol-iii1/
Ld. még → http://www.naputonline.hu/2023/12/20/ami-sulyos-az-nem-mindig-teher-halmai-tamas-beszelgetese-bathori-csabaval/
Illusztráció: Rilkéről
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →
Rainer Maria Rilkéről (III/2) →
