Petrics Rozália: „Az egész Agni fáj”*
*Borut Kraševec: Agni (Napkút, 2023)
„Hadd legyen a kis nőstény a tiéd. Válassz neki egy olyan nevet, amely A betűvel kezdődik.
– Miért A-val? – kérdezte.
– Azért, mert idén az A ketrec ki fog ürülni. Ada bevégezte a feladatát.
Mása elgondolkodott: Alica? Túl gyerekes. Alja, Ana? Nem, valami szokatlanabb kellene.
– Talán Agnes, Agni? – kérdezte hangosan, inkább magától, mint apától.
– Agni? – vágott közbe apa. – Lehet. Agnink még úgysem volt.”
Agni, a szlovén kisregény történetét röviden és velősen az alábbi jól ismert közmondás parafrázissal lehetne összefoglalni: ’Amit szabad a nyúlnak, nem szabad a kisembernek’, (mert nyúlként végezheti, kinyúlhat…) Egy kisregény a rácson innen és azon túl. József Attila ember-állat küzdelme jól nyomon követhető benne: „Én állat volnék és szégyentelen … Ember vagyok, így vagyok nevetséges.”
Műfaját tekintve nagyon sokszínű a kisregény, megtalálhatók benne az idillikus falusi élet elemei és a szerelem motívumai egyaránt, a vad ösztönök világa, a horror és a borzalmak, valamint a krimi nyomai is. A magyar olvasót talán kimondhatatlanul is egy megíratlan „József Attila-i regényre” emlékeztetheti, amelyben a ketrec rácsai között Agni (vagy bárki) képzelhet egy kis szabadságot magának, és ahol az elme tudomásul veszi az ösztönöket idebent. És épp e kettő (az ösztönök és szabadság) a regény mozgatórugói.
Az ember nagy kísértése, hogy az (etető) rácsain belüli szabad állati ösztönélet lenne számára az igazi, a képzelt kis szabadság a valódi, az őrült, heves szerelem az élet boldogsága. Ha pedig az ösztönök eluralkodnak rajta, akkor ’az egész Agni fáj’, hogy ezzel Csehov Platonovjára utaljak, (akinek a Sirály című színdarabjából vett számos idézete is átszővi a művet). A regényen végigvonul valami József Attila-i fájdalom, a ’belenehezültem a sárba’ kínos érzése: „Az ember az elmúlt napokban ritkán jött, de amikor megérkezett, idegesen, élesen szaglászott, mintha rothadt iszapba süllyedt volna. Ez az eleven iszap nyilvánvalóan magába szippantotta.” Valamint a fájdalomtól való szabadulás vágya, hogy ’csillagoknak fordul kihányni hangjait, egünkre, hol kínok ragyognak’: „Csak hányja-hányja a tüzet, megint, akár egy fakír, csakhogy a fakírral ellentétben tüze nem alszik ki azonnal, hanem lávaként ömlik szét a földön. Valószínűleg minden távozott belőle. … A tüzet kihányta, ám az nem hűtötte le. Ki tudja, miért – talán mert mindent szeretne helyrehozni, mindent visszaállítani az eredeti állapotába…” Itt jegyezném meg, hogy Agni a tűz istennője, ez a tűz élteti a szerelmet is, amely ha túlhevül, akkor haraggá válik vagy gyűlöletbe csap át, ha pedig kihűl, akkor megszűnik. Brina a Visszafogott Tűz hasonlatát tanítja unokahúgának Másának: „Tanuld meg megszelídíteni és irányítani, különben a károdra válhat. Nem lesz könnyű, de ha képes leszel rá, a feje tetejére fordíthatod a világot.”
Az állat pedig a rácsok másik túloldalán keresi álmai valóságát, szabadságát. Egyfajta buddhista világszemlélet jellemzi. Ezzel kapcsolatosan két lírai idézetet emelnék ki a regényből: „mintha a pajta ajtaján át látott illuzórikus túlvilágból arra a szilárd meggyőződésre jutottak volna, hogy az a világ teljesen valóságos, hogy valóban létezik egy másik, igazi élet, ahol a színek nevetgélnek, az illatok énekelnek, az ízek meg a fogakon visonganak. És egyszer oda biztosan ki fognak jutni – előbb-utóbb az ember mindegyiküket kiviszi, az almafa alá, ahol egy új élet kezdődhet számukra. – A Sziget (2005) filmre emlékeztet ez a jelenet, ahová sorsolás útján lehetett a szerencsés nyerteseknek eljutni, de a néző tudhatta, hogy valójába mi is vár majd ott rájuk. A másik áhított szabadság átélése pedig már a pajtán, a rácsokon kívül a szabadban zajlik: „A fűben fekve rácsodálkozott az új, földöntúli világra, amelyben találta magát. Minden olyan fura volt, annyira más, mint amit megszokott, hogy sokáig csak nézte és várta, hogy mi fog történni, és vajon nem fog-e majd hirtelen eltűnni ez a világ, akár egy álom. De nem tűnt el, nem álom volt: a füvet figyelte, mely közelről hatalmasnak tűnt. És milyen egy illata van, orrát a növények közé dugta, majd vett egy mély levegőt. Igen, ez a szag, a valóság szaga. Most vette észre: egész előző élete egy álom volt, árnyéka annak a valódi életnek, amelyet csak most érzett át, hasonlóan ahhoz, ahogy a széna ennek az illatos zöld fűnek csupán csak az árnyéka. Széna, szellem, szendergés – de hiszen világos.”
A regény egyik stilisztikai szépsége, hogy a szerző olykor nagyon ügyesen eltünteti az ember és állat közötti különbséget, a kettejüket elválasztó rácsot, annyira, hogy néha már teljesen össze is keverednek, fel is cserélődnek, nem lehet pontosan tudni, kiről is lehet szó. De éppen ez a keveredés lesz a problémák fő oka és a szereplőknek el kell jutniuk a felismerésre: „Emberek, nem vadak – elmék vagyunk!”
Ám ha az ember mégis tévedne, akkor vállalni lesz kénytelen a hibás döntéseinek a következményeit! Amikor például Agni olyan növényt kap eledelül, és itt nem az a lényeg, hogy mit, hanem hogy melyik időpontban, akkor majdnem belepusztul, mert Mása nem figyelt oda, egy aprócska figyelmetlenséggel és a nemtudásával a vesztét okozta. „Helyre lehet ezt hozni valahogyan?” – Teszi fel Mása apának a kérdést, ami a regény vezérmotívumi kérdése is lehetne. Az állat, ha kikerül a maga természetes környezetébe, akkor képes megtalálni azt az eledelt, (gyógy)füvet, amellyel megmentheti magát. Vajon képes lesz erre az ember is? Az ember nem hivatkozhat az ösztöneire, a nemtudására és a gyengeségeire. A felismerés maga lehet fájdalmas, de már egyben gyógyító is: „hogy történhetett ez… erősebb lehetett nála”. A felismerés segít meglátni a fényt és ebben a regényben többször előfordul az alagút élmény: „… sötétség, sötétség, sötétség… mindenhol? Nem, ott valami fénylik. A fény felé lépett.”
Ám a legfontosabb felismerés, a felébredés maga, meglátni magát a rácsot, hogy a nagy szabadtéri börtönben bár rácsok vesznek körül minket, de ezek a rácsok fénylenek: „S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Stancsics Erzsébet: Kaiser László születésnapi verseskötetéről* →
Erdélyi Z. János: A barna szavak tündére* →
Végh Tamás: „Hogyan érzi magát a lélek mostanában?”* →
