Juhász Anikó: Elektron, Kölyökkutya, Tisza-tó, Nyakörv, Rovarok (versek)
•
Elektron
Gyufaszállal próbálkozik a
Nap már kora reggel,
az éjszaka hátán
keresi tűzhelyét,
lángot éget bele a
hajnali csendbe,
kátrány hull a kíváncsi
fákra, madarak veszik
tolluk alá a megégett
lombkoronát,
elektronsistergéstől
menekül a Hold,
arrébb löki őt a
száguldó
hullámvasút,
kerek létéből szakít ki
valamit, majd
dobja át a
nagy zuhanásba…
aztán mégis megállni látszik,
felvérző fénye kicsi
fénygolyókat
lök ki a csendbe,
s ekkor láthatóvá válik a
bújtatott táncrend:
elektronok
héj mögött fortyogó
tündéri egyvelege.
Kölyökkutya
Kutyát akart magának a
gyermek – bánattal
átkötözött éjekre
és vidám nappalokra.
A kutya kicsi volt,
még épp csak kinézett
kölyökkorából,
majd szagok vándora lett,
ám anyja nélkül ő sem volt
több egy kitett porontynál,
szőrébe varrt szorongás,
otthontalan.
Nézte az embert,
nézte, mennyire magas,
de szagában házat ő
még nem lelt magának,
s érezte, ez valami más,
ez számára új idegenség.
Majd futott a kertben a
pattogó labda után,
s úgy futott, igen,
oly nagy volt
benne az akarás,
hogy lábai különváltak, és
előre göndörödtek
a ködben.
A gyermek átölelte,
szorosan vonta magához,
álmában rátekerte
még a nevetésére is;
s hagyta, hogy a kutya,
ki álmai hű őrzője,
a messze reggelekig
ugasson át.
Tisza-tó
Szürke gém és kárókatona,
laktanyájuk a Tisza-tó,
itt nem ropog fegyver,
nem törik szárny,
és csőre sem roppan a
madaraknak,
itt valami érthető
dalt ejtenek le
a halaknak.
Nyakörv
A nyakörvben is ott a
lélekharang, ha rénszarvas
kongatja a havon át,
nyomában hiúz,
rozsomák;
kiennék a húst a
harang alól,
fehér madarak
keresnek maguknak
búvóhelyet
ebben az erdővel
megtűzdelt világban,
hallgatják a harang
hívó dalát,
s várják a napot,
amikor minden
összecseng.
Rovarok
Rovarok dünnyögnek körül,
arcuk, mint égi szörnyeké,
rejtve apró testek
záporába,
azt hitted, katica, s
most látod,
fekete héjon billeg a
szem, s megdermedt
vérdoboz egyensúlyoz
nyomában,
ma egyszerre nyílt tágra a
nap és csukódott aztán,
háború van, az utakat
fegyverek vigyázzák,
katonák teste fölött
kézi fényszórókban
megszédülnek az
elektronok,
katicák vérét
sikálná le magáról
egy asszony,
fától fáig megy,
keresi a béke útját,
de ideje véges,
roppan előtte az
utolsó fa is,
szoknyájából
kihull az elektronokról
még mit sem tudó
gyermek,
az erdő is üres tisztására
csendesül,
elvérzett fák gyökereire
nem ül rá a holnap,
egymásra találnak
az öldöklő, a hangtalan
fényzáporban
ég és föld háborús
szörnyei.
Illusztráció: D-Art
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: A TŰ FOKA (versek) →
Hegedűs Gyöngyi: lassan három →
Hegyi Botos Attila: SÉTÁLÓ APOLLÓN (lírai dolgozat Észak-Illyricumtól Kelet-Aegeicumig) →
