Szepes Erika: Vallomás az írás hatalmáról
•
Gazdag nyelv a magyar. Ha élünk bő lehetőségeivel, akkor egy nagy formátumú alkotás minősítésénél két szót is használhatunk: teljes és tökéletes. Pedig a kettő nem azonos: a teljesség a mű tartalmi gazdagságát jelzi, a tökéletesség a kivitelezés minőségét. Sebők Éva posztumusz publikált regényénél nem kétséges: mindkettőt használhatjuk, sőt kell is használnunk. Mert ennek a műnek a teljessége egész világunk teljessége, térben és időben egyaránt kiterjesztve, méghozzá úgy, hogy semmiféle fogódzót nem ad a szerző arra nézve, hogy mikor és hol játszódik ez a nagyregény. Mert a műfaja kétségtelenül regény: van főhőse – több is, erről később –, vannak a jelenben előre haladó eseményei, amelyeknek okait a múltban véli feltalálni, és vannak még meg nem valósult, de sejthető jövőbeli következményei, amelyekre a múlt és a jelen egyaránt figyelmeztet. Ha erre az időbeli teljességre figyelek, azt mondhatom: a regény egyik főszereplője az IDŐ, amely mindnyájunk legfőbb és legyőzhetetlen ellensége. Az egyik legracionálisabban gondolkodó ógörög filozófus, Hérakleitosz, ezt a bölcs tételt állította: „Legbölcsebb az idő, mert mindent feltár.” Arisztotelész, akit szokás a legnagyobbnak tartani, Platónra hivatkozva, ellentmond neki: „Az idő nemcsak feltárja a dolgokat, hanem feledteti is.” Számomra – és Sebők Éva számára – Hérakleitosz felfogása a rokonszenvesebb, mert a megőrzés, ráemlékezés és hagyományozás folyamatából az ember, az emberiség nemcsak gazdagabb, de bölcsebb is lesz. Platón szerint mi csak idő-kópiákat ismerhetünk, mint ahogy mindennek csak a kópiáit ismerhetjük, hiszen az eredeti, az idea, rejtve marad.
Hogy miért merülök le ebben a fejtegetésben egészen az ókorig? Mert Sebők Éva tudja, hogy az emlékezés és felejtés folyamatairól folytatott vita ma is él a magas szintű elméletben is. Nem véletlenül kerülnek bele világa ellenszenves tudományának képviselői közé az amnéziánusok, akik felejtetik a múltat: értékeit, műalkotásait újabb, értéktelenebb hordalékokkal takarják el az utódok tekintete elől. Sebők értékmentés-küldetése lényegét tekintve Hérakleitoszra megy vissza.
És az értékmentés, emlékezés, rá- és felismerés, álmodás mind megannyi eszköz arra, hogy megőrizze műve – és a világ – számára az IDŐT. Pedig érzi ennek reménytelenségét, hiszen a regény a VÉG szóval kezdődik. Egy mű, amelynek első szava a VÉGE. Mint egy önfarkába visszatérő Uroborosz-kígyó, az IDŐ egyiptomi szimbóluma. A mű cselekménye azért – tartva magát a regény szabályaihoz – a valódi vég felé halad, vége a szereplők világának, és vége a főszereplő látásának – tehát értelmes életének. Mert amit láthatna, az annak a világnak a vége. Hiába fohászkodik utolsó szavaival a főhős: „Világ, könyörülj rajtam!…” – az Idő azt a világot már felemésztette.
De nemcsak az absztrakt és a vele ellentétes tulajdonságú megélt idő a főszereplője ennek a regénynek, hanem mindazok, akik az idő jelen szeletében benne élnek, akik emlékeznek az átélt múltra, és tervezik a jövőjüket – a regény utolsó mondata értelmében hiába.
Hogy az átélt-megélt világ teljes lehessen, a benne élőknek az emberiség legalább két alapvető típusát kell megtestesíteniük, hogy a világot vezérlő két alapvető erő, a dichotómia (kétosztatúság) képviselve legyen. (A biológiai, természeti stb. dichotómiákról itt most ne essék szó.) Ha az emberiség első emlékeiben keressük az emberi-szociális-társadalmi kétosztatúságot, számtalan példa akad rá az Ótestamentumban vagy az antik mitológiákban. Ez a primér dichotómia jelentkezhetik jó és rossz ellentétében (Káin és Ábel, Dávid és Góliát), jelentkezhetik képességbeli különbségekben, mint a görög mítoszban az előrelátó Prométheusz és a későn eszmélő Epimétheusz, a furfangos Odüsszeusz és a csak testi erővel rendelkező, „átverhető” harcosok, de ott van a kettőződés a római mitológia születésénél, a kezdeményező Romulus és az utánzó Remus ikerpárosánál (a magyar mitológia testvérpárjai ismertek: Hunor és Magor, Attila és Buda). Nem ritka egyébként az egy személyben jó és bosszuló istenalak sem: a fényes Apolló, a Múzsavezető és a dögvész ura az Iliászban. A múltra emlékezés-megőrzés-átadás a görögök óta él, és máig él az írókban – a nagyon jó írókban – az a késztetés, hogy szerzett tapasztalataikat, tudásukat, amit előttük feltárt az idő, megosszák feltételezett olvasóikkal.
Mert Sebők Éva világa dichotomizált, a kül- és belvilág okozta szembeszegülések és – főként – az elkülönülten élők eltérő lakóhelyeinek adottságai szerint különböző életformák közt élők kétféle világa (nyilván egy fölöslegesen aprólékos felsorolásban számtalan különféle világ létezhet) az a terep, ahol Sebők a két archaikus-örökölt alapformát teremti újjá: a realista, a világ törvényszerűségei szerint jól tájékozódó életet élő kézműiparos-gyárigazgató Imrét, illetve az álmodozásra, transzcendenciára, a mítoszban lebegésre hajlamos művész típusát, a zenész Rafaelt. Nem véletlen, hogy e két típus két különféle településszerkezetben lakik, a realista, e világi Imre a Gócban, aminek jellegzetességei a fővárosnak felelnek meg, a művész Rafael a Városban, ami inkább egy kisváros, vidék sajátosságait mutatja.
Imre és Rafael világa lényegileg különbözik: Imre, a realista, valós betegségben szenved (szemidegsorvadás), aminek reális végkifejlete a megvakulás; Rafaelnek, a művésznek lelki betegségei vannak: önértékelési zavarok, félelmek, kisebbrendűségi komplexusok, önhibájából bekövetkezett szerelmi csalódások, boldogsága pedig egy mítosz: amikor a nagyzenekar tagja lehettem, majd elszálltam. Mindkét főszereplőhöz tartozik család, igen népes, családfájuk követhetetlen ágbogaival, de a sors, az IDŐ vezérelte jövővonalak mindkét családnál egyfelé vezetnek: a pusztulásba.
Hiába rejti a mű a mítosz jótékony fátyolába a kort, amelyben a szereplők vergődnek, évszám nélkül is pontosan meg tudjuk határozni, mikor és hol járunk. A regény kezdő motívuma a végig ismeretlenül maradó eltávozott – és továbbra is mindvégig távol maradt – Tamás telefonhívása: elutazott és nem tud visszajönni. Ez nem a szabadság korszaka. A szereplők mindkét oldalon információhiányban szenvednek, mert az egyetlen napilap is megszűnt, az egyetlen, előfizetéses hetilap is, a híreket az utcán a Fronthatalompárt alkalmazottai megafonokon keresztül árasztják. Kijárási tilalmat hirdetnek. A gyerekeket elválasztják szüleiktől, és zárt közösségekben „nevelik” őket. Az így közösségbe kényszerített gyerekek egyik jó „programja”, hogy kivégzésre vannak kirendelve. Hogy mind beleőszülnek? A nevelés hatásosságát bizonyítja.
Tamás nem jöhet haza – egy későbbi eljárási fokozatban már nem is telefonálhat –, munkahelyét elveszíti, vissza sosem veszik. Nővérének, Sacinak ki kell adnia a lakrészét, de nem is ez éri nagy bajként, hanem, hogy letartóztatják és le is kell ülnie valamennyit. Miért? A bűnös ne kérdezzen.
A két családon kívüli külső világban dúl az atrocitás: tömegtüntetések, az évszázadok óta méltósággal ünnepelt Halottak Napja helyett beiktatják az Élet Napját, amit össze kell kötni a választásokkal. A tömegrendezvények a stadionok környezetében zajlanak, éltetik Dánt, a Fronthatalompárt vezérét. Ez a párt oly hatalmas, hogy még működő intézményeken belül is területeket különítenek el maguknak: így könnyebben és jobban lehet megfigyelni és ellenőrizni. Emberek állását szüntetik meg, félelemben tartanak mindenkit. Intézményeket olvasztanak egymásba, folyik a központosítás. De persze tömeget mindenhová lehet szervezni, a tömeg pedig élteti Dánt.
A két külön világ, a Góc és a Város kezd összefonódni, azonos szörnyűségek mennek végbe velük és bennük: fallal zárják körül a városokat, robbanások történnek, amelyek következtében repedések támadnak, majd omlani kezdenek a falak, végül egész házak dőlnek össze. A két család és az általuk képviselt teljes világ egyformán tart a katasztrófa felé, és ugyanide vezetnek a személyes emberi sorsok is: a Rafael–Auréliusz barátság kihűlése, Saci horrorisztikus elbutulása és elhízása, Achilla néni halálra készülése a Matróna ünnepen egy káprázatosan nagyszerű szertartással, majd a fő tragédia is bekövetkezik: a realista világ főhőse, Imre megvakul. Ő kiált segítségért a kötet végén, és vakon is látja, hogy segítség – nincsen.
Sebők Éva világa nyilvánvalóan a mi világunk, még ha szóhasználatával mágikus ködbe borítja is az eseményeket – nehogy véletlenül ráismerjünk! –, de ez a mágikus köd átlátszó mítoszképzés: ez a mítosz a mi jelenünk, helyszíneinek szereplői mi vagyunk. Az idő és a tér teljessége áll előttünk.
De beszélnünk kell még a másik minősítésről, a tökéletességről is. Sebők Éva ezt a különös, disztopikus regényt – hogy rossz érzésünket csökkentse, vagy talán épphogy ellenpontozza? – a szépség keltésére alkalmas írói-költői eszközökkel díszítette fel. Az első, a legfeltűnőbb jelenség az a szeretet, ahogyan szereplőit életre hívja. A korántsem Adónisz külsejű, félvak Imre józan, ügyes és érzelmekkel teli lény, aki nem győzi – kicsit butuska, de kedves, gügyögő, gömbölydeden nőies – feleségét becézgetni. És erre van egy rendkívül érdekes, egyedülálló, Homéroszig visszautaló megoldása: Imi állandó jelzőkkel (epitheton ornansokkal) halmozza el a feleségét. De nem csak úgy fantáziátlanul, mindig ugyanazzal a jelzővel! Nem! Imre hangulatának megfelelően váltogatja ezeket a minősítéseket: „Iru, aki nekem törzskönyvezett, hites feleségem”, „Iru, aki állandó státusban a hitvesem”, „Iru, úgy is mint a hétköznapok gyöngye” stb. Hasonló jelzősort kap kettejük közös gyermeke, Lurkó, akinek már a beceneve is a családi mítosz része. Lurkó tipikus elkényeztetett gyerek, akinek gyermeknyelvi humorát Sebők tökéletesen imitálja: „Követelem, hogy nem kell vacsi.” Éjszakai hisztériáit a család mitikus meséivel lehet csak lecsillapítani; ezek a mesék olykor véletlenül kiejtett szavakból szövődnek történetté (Suriburi hercegnő meséje). A női nyelvet dajkanyelvként alakítja Sebők: Iru és Dodó mama is az ép érzésű olvasó számára nevetségesen gügyögnek. De ez a gügyögés tökéletesen illik Iru gömbölyűségeihez és repkedő szőke fürtjeihez.
A díszítő jelzőkön kívül mással is tud varázsolni Sebők: szinonimahalmozással, amelynek a célja, hogy fátyol mögé rejtse az igazi szót. Szómágiát végez. „Tamás elutazott, eltűnt, letűnt, felszívódott, átszökött az Elérhetetlen Birodalomba.” Ezek az eufemisztikus elnevezések is a mítoszképzés eszközei, felsorolhatatlanul sok van belőlük, érdekesek, megmosolyogtatók, a dolgok fájó élét tompítják.
A világ tökéletességének megalkotásához – az eddigiek alapján – hozzátartozik a korábbi kultúrák beépítése, a megőrzés, átadás szándékával. Az intertextualitásoknak ezek a rejtett fajtái szinte belesimulnak a saját szövegbe, így a Dino Buzzatti Hét emelet című novellájára való utalást csak az értékelheti, aki az eredeti művet olvasta. A Lorgnette Lak kórház – Imre még látó életének utolsó stációja – a novellában szereplő szanatórium felépítését idézi. „A hatalmas szemügyi komplexum emeletei, részlegei ugyanis súlyossági rangsorolás szerint oszlanak meg. Akár a pokol bugyrai.” Örültem ennek az analógiának, mert Buzzattit érdemes felfedezni, ha egyre inkább halad az irodalom a disztópiák felé.
Sok szépség van még az emlékek felidézésének tárgyaiban: fiókok, gyermekszobák, fényképek, könyvek – mind-mind a múlt darabjai, amelyeket meg kell őrizni a házomlások, a bombázások, a tűzvész közepette is, mert belőlük vagyunk. Ennek a gondolatnak szép megvalósítása még a Memoriál-múzeum leírása.
Az emlékek és az álmok keveredhetnek, sőt ebben a mágikus világban személyről személyre öröklődhetnek. Rafael és Hermin szerelme idején Hermin kihajolt a korláton, hogy imádottja után nézzen. Rafael és Hermin – a lírai világ. És a mítosszá vált kép átszármazik Imrére is, ahogyan kezd ő is kicsöppenni a realitások világából. Ő így éli meg ezt a jelenést: „Hermin lenézett rá a korlátról, kerek holdarca volt, és feljött az égre.” Gyönyörű lélektani pillanat: az érzelmek hasonlósága azonos mitikus képet generál.
A teljes világ tökéletes szépségéből nem hiányozhatnak a szép tájak, tájleírások sem. Ezek némelyike vetekszik a legszebb tájleíró költeményekkel. Rafael, a művész e mesébe illő tájaknak a látója, ő képes észlelni azt, ami mellett más elmegy. Amikor ködöt lát a folyóparton, belső monológban így gondolkodik: „…itt van valahol a világ közepe. A misztikus part. Létezik ilyen a világegyetemben?” – holott Sebők tudja, hogy a görögök szerint a Delphoiban lévő Omphalosz a világ köldöke. Nem véletlenül van ilyen látomása Rafaelnek: előkészítése ez Imre teljes megvakulásának. A vakok tudják, hogy nem azonos vaknak születni vagy vakká válni. Utóbbinak van fogalma színekről, formákról, arcokról. És ismét érkezik egy vigasztaló múltidézés: az ókori jósok feláldozták a szemüket, hogy ne vakítsa el őket a jelen látása, hogy csak a jövőbe tudjanak látni.
Ennek a regénynek a végkicsengése nem afelé mutat, hogy belelátunk a jövőbe. Imre betegsége, megvakulása nem áldozat a jövőbelátás oltárán. Csak pusztulás. Amiként pusztul Sebők Éva egész teljes és tökéletes világa. Pedig oly szeretetre méltó hősök lakják be, oly sok emléket és tudást lennének képesek továbbadni. Talán éppen a szeretetmegnyilvánulások és a szép képek segítenek majd megőrizni mindazt, amit ez a regény hozott nekünk.
Sebők Éva: Egészen sötét (Napkút, Bp., 2024)
Illusztráció: Kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Kerényi Mari: Magyarul – az Angyalok nyelvén (egy nyelvi lektor elfogult vallomása) →
Széplaki György: Csipke finomságú pillanatképek →
Turai Kamil: Nagyvonalúan, csendben (Parcsami Gábor szíven ütő végverseskötete) →
