Mezey László Miklós: BÉKEBELI IDŐK

Emlékképek egy szegedi tanszékről

Magányos sétáló kiért az alkonyati napfényben fürdő térre, elhaladt Rákóczi fejedelem lovasszobra mellett, elnézett a vízmedence felé, amely mellett, a kővel burkolt négyszögben négy-öt fiú focizott. Megvárta, amíg a megállóból kidöcög az 1-es villamos, utánanézett, aztán átvágott az úttesten, ellépdelt a Hősök kapuja alatt, és csak egy keresztutcányit kellett gyalogolnia, hogy célba érjen. Innen már látta a sárgás fénnyel hívogató bejáratot, és ahogy közelebb ért, megérezte a sütőolaj terjengő szagát, hallotta a zsúfolt helyiségből kiáradó zajokat, és arcába csapott a meleg ételpára és a biztató fröccsszag.

***

Az idő: az 1970-es évek közepe. A helyszín: Szeged, Április 4. sugárút és Partizán utca sarka[1]. Erről a járdaszögletről nyílt a Béke Bisztró bejárata, az íves előtető alatti üvegezett ajtó. Aki ezen belépett az alábbi látvány, hang- és illathatás fogadta. Az előtérben jobbra volt a kocsmapult és a bejárattal szemben a kassza, balra féloldalasan nyúlt el a hosszú terem sok asztallal, székkel, és ide szolgált a konyha a maga ételkiadó pultjával. A terem túlsó végéből nyílt a két mosdó. Ami a hangokat illeti, kétféle áradt ki az utcára a nyitott ajtón át: a vaslábú székek csikorgása a járólapokon, illetve a vendégek zsongása. Az illategyveleg viszont három összetevőből állt: a forró olaj nehéz szagából, a cigarettafüstből és a savanykás fröccsszagból. A mennyezetre szerelt lassú járású ventilátor inkább csak összekeverte a szagokat, semmint frissítette a levegőt. Ez volt hát a Béke Bisztró, a sugárút túloldalán méltóságteljesen terpeszkedő tanárképző főiskola[2] hallgatói által Béke Tanszéknek nevezett vendéglátóipari egység. Okkal, joggal tapadt a nevéhez a tanszék megjelölés, mert számos hallgató közel annyit időzött a Békében, mint a szakja szerinti tanszéken. A magam részéről a Magyar Irodalomtudományi, a Történettudományi, valamint a Béke Tanszék között osztottam meg az időmet.

Langymeleg időben a nyitott ajtóhoz közeledő vendég már érezhette az illatokat, hallhatta a hangokat, ezzel a Béke Tanszék otthonosságérzete már az utcán elébe ment az ide látogatónak. Aztán a két lépcsőfokon föllépve az illető bekerült a tanszék meghitt légkörébe, itt már rabul ejtette az illatok kavalkádja, az asztal fölött összehajoló vendégek látványa, orrát kitöltötte az étolaj, a dohány és a fröccs szaga, füle pedig befogadta az állandó háttérzajt, az asztalnál ülők duruzsolását. Megérkezett, szinte otthon volt.

Hogy nem nosztalgikus túlzás az otthonosság érzetének emlegetése, azt alább igyekszem bizonyítani. Mindjárt azzal, hogy a Béke csakugyan tanszék volt a szónak abban az értelmében, hogy törzsközönségét a főiskolások alkották, ennek megfelelően volt valami értelmiségikör-hangulata a helyiségnek. Gyakori látvány volt a kávé vagy kisfröccs mellett a jegyzeteit bújó fiatal. Sokan az Élet és Irodalom vagy a Tiszatáj folyóirat friss számait lapozgatták, mások szótáraztak. A legtöbben persze beszélgettek, vitatkoztak, érveltek és nevettek. Vagyis a Béke, ha minden áron kategorizálni akarunk, afféle értelmiségi kocsma volt. Itt amolyan elvárás volt, hogy az ember tudjon róla, mi jelent meg az irodalmi folyóiratokban[3], milyen neotomista vagy marxista filozófiai polémiákról lehetett olvasni itt-ott, és persze sok szó esett a kortárs filmekről. Olykor még a politika is szóba került, rendszerint mérsékelt ellenzéki pozícióból. Volt valami langymeleg diskurzuson alapuló értelmiségi feelingje a helynek.

Az otthonosság mellett a Béke másik vonzereje az volt, hogy a találkozások állandó helyszíneként funkcionált: a megbeszélt és a véletlen találkozásoké. Aki ide belépett, biztosan látott az asztaloknál egy ismerőst. Odaülhetett, szóba elegyedhettek, és a beszélgetés az ötödik mondat után már a szorgalmi vagy a vizsgaidőszak aktualitásaira, olvasmányokra, magvas gondolatokra terelődött. Voltunk úgy jó páran, hogy amikor egyedül éreztük magunkat, útba ejtettük a Békét, és máris volt, akivel szót váltsunk. Órákig el lehetett üldögélni egy kávé mellett, senki nem nézte ki innét a keveset fogyasztó, vékonypénzű vendéget.

Aztán különböző csoportok tagjainak gyülekezési helyéül is szolgált. Az amatőr színjátszók gyakran tartották itt megbeszéléseiket. A legkellemesebb összejöveteli forma az volt, amikor az ösztöndíjosztás napjának délutánján a tanulócsoport itt várta a csoportfelelőst, aki a főiskola pénztárában fölvette a társaság ösztöndíját, aztán a Békében osztotta ki. Amíg a csoportfelelős a pénzügyi adminisztrációt intézte a főiskola főépületében, a csoport számos tagja már evett, ivott – hozomra. Gyakran megesett, hogy a törzsvendégek a hónap végén hitelre ihattak meg egy-egy kávét, sört, fröccsöt. Ott ült a kasszában a kedves, idősebb pénztárosnő, aki az üres zsebű diákoknak hitelre is adott blokkot, szomjan ne haljanak. Egy-egy slejfni lapult a kassza fiókjában az adós nevével, és alatta sorakoztak az összegek. Aztán ösztöndíjfizetés napján rendeztük a számlát. A Jóisten áldja meg az emlékét is.

***

Ahogy belépett, Magányos sétáló rögtön meglátta egy távolabbi asztal mellett Lajost, a csoportfelelőst. Mielőtt odament volna hozzá, a kasszánál kért egy blokkot – ezúttal nem hitelre –, az ivópultnál kiváltotta a kisfröccsöt, majd az asztalához ült. Lajos elmélyülten, meg-megfújva kanalazta a forró gulyáslevest, nagy kenyérszeletből tördelt hozzá impozáns falatokat. Tudta, Lajos naponta egyszer eszik, de akkor rengeteget. Egész nap öt-hat kávén és egy doboz cigarettán él, ám ahogy eljön az este, akkora adag vacsorát kebelez be, amely három embernek is becsületére válna.

Így, naplemente táján láthatóan nagyon éhes volt, mert alig emelte föl a fejét. Törte a kenyeret, kanalazta a gulyást. Jó szokása szerint előbb a levét, a sűrűjét jutalomképpen meghagyva a végére. Magányos sétáló nem akarta megzavarni csoporttársa napi egyetlen étkezését, ezért miután kortyolt a fröccséből, válltáskájából előhúzta az Élet és Irodalom legutóbbi számát, és olvasni kezdett. Szerette ezt a lapot, főleg a kritikai rovat érdekelte és a színvonalas irodalmi szociográfiák. Elmerült az olvasásban.

Hozok még kenyeret – dörmögte Lajos, miközben kézfejével megtörölte a bajuszát. Magányos sétáló föl se nézett a lapból, csak annyit nyögött: ühüm. És olvasott tovább, éppen a lap népszerűségét meghatározó szellemes szövegezésű tévékritikát. Bár maga ritkán nézett televíziót – albérleti szobájában nem volt készülék –, a tréfás hangvételű, elkalandozó, csapongóan asszociatív és finom utalásokkal többjelentésű kritikákat szerette. Olykor maga is arra gondolt, talán kritikus lesz, aki esztéta szigorral, vitriolba mártott tollal fog írni könyvekről, filmekről. Ilyenkor eltűnődött, ki lesz ő öt vagy tíz év múlva. Lesznek saját kötetei? Majd író-olvasó-találkozókon dedikálni fog? A képeslapokban jelennek meg róla fényképek, ahogy íróasztalánál elmélyülten dolgozik, vagy könyvespolca előtt néz a fényképezőgép lencséjébe?

Hát ez nem igaz! – hallotta Lajos elkeseredett hangját. Értetlenül nézett föl az újságból. – Elvitték a gulyást! – hörögte Lajos, és lecsapta az asztalra a két vastag kenyérszeletet. – Arra nem vagy képes…?! Hogy odafigyelj, ne vigyék el a tányérom?! Épp a sűrűje maradt benne… – nyögte, és szomorúan nézte a papírszalvétába fogott két szelet kenyeret. Magányos sétáló rögtön megértette, mi történt. Ő maga belebújt az Élet és Irodalomba, se nem látott, se nem hallott, nem vette észre, hogy a leszedő asszony elviszi a félig telt tányért. Nem ült ott senki, nem szólt senki, okkal hihette, ez maradék.

Lajos letörten ült le, Magányos sétáló kárpótolni szerette volna csoporttársát, fölajánlotta befizeti egy másik gulyásra, de az csak legyintett: Majd eszem otthon zsíros kenyeret. Ugyan hányat? – kérdezte magától befelé mosolyogva Magányos sétáló.

Négyen ülték körül az asztalt. Az éppen vegetáriánus korszakát élő László vitte a szót. Elmesélte, hogy előző nap délben bejött a Békébe, kért egy adag tökfőzeléket pörköltfeltét nélkül. A pénztárosnő azt mondta, sajnos azt nem lehet, mert a szabott árban benne van a feltét. Nem volt mit tenni, leült az asztalhoz, nekilátott enni, kanalazta a főzeléket, a húsdarabokat a tányér szélére pöckölte. Egy épp itt megforduló éhes ismerősnek fölajánlotta, nyugodtan egye meg a sertéspörköltjét. Egy szelet kenyeret is fölajánlott hozzá. Így aztán ketten kanalaztak egy tányérból.

Hetekkel később sejtető mosollyal mesélte, hogy egy nem minden részletében fölidézhető mámoros éjszaka után, amikor kábán fölébredt, az éjjeliszekrényen hagyott tányérján lerágott csirkecsontokat talált. – Csak nem ettem húst?! – hüledezett akkor is, most is. Az asztal körül ülők érdeklődő arcot vágva kérdezték: – Akkor mi lesz most?

Az amatőr színjátszók összetoltak két asztalt, és olvasópróbát tartottak Páskándi Géza Az eb olykor emeli lábát című abszurd mesejátéka[4] előadására készülve. Volt némi izgalom, hiszen a bemutatóra meghívták az Erdélyből épp akkoriban áttelepedett írót. A vörös hajú, mosolygós, clown természetű, igazi színésztehetségnek mutatkozó, kövér Lacika irányította a próbát, vitte a szót. Olyan lendülettel, hogy még a széklábak csikorgása mellett, a terem túlsó sarkában is lehetett hallani az instrukcióit.

A történelemszakosok külön kasztot, stílusosabb kifejezéssel, asztaltársaságot képeztek, hiszen azon a Történettudományi Tanszéken bontogatták szárnyukat, ahol a Szeged-szerte és egyetemi körökben is tisztelt és becsült tanszékvezető oktatta a XIX-XX. század históriáját és vezette a Tudományos Diákkör Kortörténeti Szekcióját. Hogy ezen a tanszéken milyen szellemi légkör uralkodott, arra csak néhány rövidke példa. 1976-ban a tanszékvezető docens féléves speciális kollégiumot hirdetett Trianon témájában. Ismétlem: 1976-ban! Rendszeresek voltak az országos hírű, nagynevű történészek meghívásai, előadásai, hogy a „Töri mozi” vetítéseiről és az azokat követő vitákról már ne is szóljak. Egy ilyen vetítés[5] után Magányos sétáló és néhány társa a tanszékvezetővel ballagott hazafelé az Április 4. sugárúton, élénken beszélgettek, hiszen a film és a vita után még mindenkiben feszült mondandó. Itt hangzott el a tanszékvezetőtől az a fejtegetés, amelyre a fiú jóval később, a rendszerváltozás idején – immár felnőtt férfiként és édesapaként – pontosan emlékezett, és aminek a lényege az volt, hogy a szocializmus és a szocialista világrendszer fönntarthatatlan és bukásra ítélt. 1976-ban ez hihetetlen próféciaként hangzott. Nos, a történészhallgatók nagyon is tisztában voltak szellemi, tudományos értelemben vett kiváltságos helyzetükkel, ennek megfelelően képeztek külön kasztot a Béke Tanszéken. Itt a hitelbe vett kávék és fröccsök fölött szemináriumi földolgozásmódban folytatódtak a tanszéki viták.

Ebben a szellemi és akusztikus morajban csupán háttérzaj volt a forró sütőolaj sercegése, ahogy készültek a párizsi szeletek és hasábburgonya-adagok. A konyha pultja fölött mindenki láthatta, hogyan szorgoskodnak a forró gőzökben az izzadó, fehér főkötős asszonyok, ahogy panírozzák a hússzeleteket, ahogy a krumplival teli fémkosarat a forró olajba merítik, ahogy a káposztát gyalulják. Ez a konyhaszag is az otthonosság érzetét keltette, Magányos sétálóban fölidéződött gyermekkora, ahogyan nagymamája a szűk, ételpárától homályos konyhában a vasárnapi ebédet készítette.

Megfordult itt számos csodabogár is. Például a viseltes ruhájú, idős költő, aki kalligrafikus betűkkel és színes tintákkal rótt kéziratos verseit árulta néhány nagyfröccsért, vagy a kiöregedett nyomozó, aki folyton azzal hencegett, bárkit letartóztathatna.

Magányos sétáló emlékezett a szőke lányra, a szerelmére, aki egy kora tavaszi napon bekötött torokkal, betegségtől párás szemmel, szipogva, influenzásan feküdt az albérletében. Dél közeledtén számot vetettek kettejük vagyonával, és úgy találták, egy szűkös ebédre elegendő lesz. A fiú a háziak alumínium ételhordójával elment a közeli Béke Tanszékre, ahol a kassza fölé kifüggesztett ártábla alapján kiszámolta, hogy egy finommetéltes csontlevesre és két szelet puncstortára futja a pénzükből. Boldog volt, hogy beteg kedvesének vihet ebédet, ha szerényet is. Nem szállt villamosra, lobogó kabátban örömmel lépdelt az első napfényes tavaszi napon a szélfútta Április 4. sugárúton. Olyan derűvel és bizakodással, mintha a jövője felé haladt volna.

***

Magányos sétáló kiitta fröccse maradékát, hátratolta a székét, amelynek vaslábai jellegzetes csikorgó hangon csúsztak a kövön, aztán a nyitott bejáraton át kinézett a langymeleg estébe. A Hősök kapuja alatt épp egy villamos távolodott el a belváros felé. Utánanézett, és elhatározta, gyalog megy haza az albérletébe. Hiszen hosszú még az este, hová sietne. Bólintott a jólelkű pénztárosnő felé, és apró sóhajjal kilépett a Béke Tanszék ajtaján. Arra gondolt, holnap újra eljön. Hiszen itt mindig találkozhat valakivel; Lajos talán gulyást eszik, László főzeléket feltéttel vagy anélkül, Lacikáék a kávés poharak fölött újra próbát tartanak. És talán látja majd azt a szőke lányt is, akit a szemével keres, mindig és azonnal, amikor belép a Béke Tanszék ajtaján.

[1] Ma Boldogasszony sugárút és Vitéz utca sarka.

[2] Ma a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kara.

[3] Akkor még voltak ilyen nyomtatott folyóiratok, mint a Kortárs, az Új Írás, meg a színvonalas, sőt mértékadó vidékiek, az Alföld, a Forrás, a Tiszatáj, a Jelenkor.

[4] A parabolikus mondandójú, verses darab a hasonló című kötetben a bukaresti Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg 1970-ben, néhány évvel a szerző áttelepedése előtt.

[5] Ekkor éppen Andrzej Wajda Hamu és gyémánt című, 1958-as filmje volt műsoron. A viták egyikén elemezték Milovan Gyilasz jugoszláv ideológus téziseit. A szerző egyik tézise az volt, hogy a szocializmus nem osztály nélküli társadalom, hanem a kommunista vezetők osztálya rátelepszik a társadalomra. A neves előadók között volt például a hadtörténész Rázsó Gyula, vagy Tőkei Ferenc, aki az ázsiai termelési módról tartott előadást. És nem mellesleg olyan óraadó tanárok oktattak a tanszéken, mint Benda Kálmán vagy Csatári Dániel.