augusztus 6th, 2025 |

Kovács katáng Ferenc nagyinterjúja Stonawski Tamással

Stonawski Tamás 1970-ben született Martfűn, ahol szüleivel 1989-ig, a főiskola megkezdéséig élt. 1993-ban a Nyíregyházi Főiskolán fizika-matematika szakos tanári diplomát szerzett, majd 1998-ban az ELTE fizika szakán végzett. 2003-ban a Nyíregyházi Főiskolán rajztanári oklevelet kapott, 2009-ben pedig a Debreceni Egyetem matematika mesterkurzusán diplomázott. 2010-ben a Nyíregyházi Főiskola mesterkurzusán szerez vizuális- és környezetkultúra tanár szakos diplomát. Az ELTE-n doktorált 2016-ban (PhD. fizika tanítása). 1993 óta Mátészalkán él és alkot. 2013-tól a Nyíregyházi Egyetem adjunktusa, 2024-től docense. Fest, verseket ír. (forrás: ⇒https://stonawski.freewb.hu/eletrajz/)

A CSALÁD

KkF: Édesapád könyvbemutatóján szóba került a lengyelül hangzó nevetek. Ő nem szereti bő lére ereszteni a mondandóját, így csak keveset tudtunk meg hátteretekről. Kibővítenéd?

ST: A nevünk valóban szláv ízű, a mássalhangzók összeölelkezéséből fakadó torokzáras keménysége lengyelnek tűnhet, és nem is alaptalanul. Ameddig biztosan vissza lehet nyúlni a papírok közé, az egy 1931-es illetőségi bizonyítvány, amely szerint a dédapám, Stonawski Pál, Budapest kötelékébe tartozott, noha eredetileg az Osztrák Sziléziában fekvő Bistrzitz községben született, még 1866-ban. Ez a település azóta többször is gazdát cserélt: osztrák, lengyel, csehszlovák, majd cseh zászlók alatt is szerepelt, miközben az emberek többnyire maradtak, és legfeljebb a nevük fonetikája idomult az éppen aktuális közigazgatási logikához.

A név a családdal tehát sodródott — mint egy uszadékfa, amelyhez a történelem hullámai hozzák és csapják a jelentésrétegeket. A II. világháború aztán nemcsak a térképeket szaggatta szét, hanem a Budapestre sodródott családot is. Nagyapám egy elvesztett országrész visszacsatolásakor — az Erdélyért vívott katonai mozgások idején — Kolozsvár mellett talált rá a szerelemre. A háború és a szerelem egymásra rakódva adták a történetet, amelyből megszületett apám. A szerelem persze nem véd a háború következményeitől: a család tovább szakadozott.

Nagyanyám versíró volt — de nem papíron, hanem élőszóban. Nem volt füzete, nem volt gyűjteménye. Volt memóriája. És környezete, akikre rázúdította a szavait. Ő Martfűre került és szakácsnőként dolgozott a Giliszta vendéglőben, s ezzel együtt a mi családunk földrajzi súlypontja is ide helyeződött át. Elvált nagyapámtól, édesapám öccse viszont Pesten maradt, ma is ott él — hangja csengő, mondatai meglepően pontosan visszhangozzák a régmúlt árnyait.

Én tehát már Martfűn születtem, és ott élnek ma is a szüleim.

A fiam – mintha érzékelné ezt a széttartó és örökségében költőien hézagos szerkezetet – családfakutatásba fogott. Rengeteg különös adatot talált, s ezek között néhány olyan is van, amely akár messzebbre mutathat a régiség mélyébe. Ám ezek még bizonyításra várnak: családtörténeti kísérletek, függőben lévő névrejtélyek.

Anyai ágon valószínűleg kun és magyar ősök keverednek bennem – vagy ahogy szoktam mondani: a származásom is egy összetett mondat, többféle igeidőben. Úgyhogy a nevem nemcsak hangzásában, de történetében is vándor, és mindmáig úton van — mint a vers, amely néha már akkor is írja magát, amikor még nem papíron van, csak a nyelv belső domborzatán.

KkF: Ismerted nagyszüleidet? Milyen útravalóval láttak el?

ST: Nagyapáim közül egyik sem volt igazán jelen az életemben, és mégis: valahogy mind a mai napig körbe vagyok építve belőlük készült emléktéglákkal.

Anyai nagyapámról, aki korán elhunyt, egy dolog biztosan rám maradt: az arca. A felnőttkori sétáim során, ha eltévedtem a gyerekkorába, pontosabban a régi utcájába, az asszonyok rendre megállítottak, hogy hát én csakis „a Bivalyos ivadéka” lehetek. Ez volt a beceneve: Bivalyos. Nem mondom, hogy nem esett jól — egy ilyen név mögött már életforma is sejlik, nemcsak génállomány. Makacs ember volt, cipész, magának való. Édesanyám is gyakran mondogatja, hogy pont olyan vagyok, mint ő — és nem mindig bóknak szánja. De én tudom, hogy az ilyen örökségeket nem csak elviselni, idővel megszelídíteni is lehet.

A felesége, nagyanyám, sokkal inkább körülölelt, bár ott is voltak elhallgatott részek. Az emlékezetem szerint gondoskodó volt, és bár sok minden elmosódott az időben, az ecetes uborkája maradt — majdnem fehér volt, különös és szerethető. A gyerekkorom egy darabja abban a befőttesüvegben lakik.

Apai nagyapám másik világ. Erős testalkatú, hirtelen haragú, hideg figura. Néhányszor meglátogattuk, de igazából sosem alakult ki köztünk kapcsolat. Mintha egy sziklafalnak próbált volna integetni az ember: sem visszhang, sem mozdulat.

A legnagyobb útravalót mégis Juci dédi adta, akit e néven is búcsúztattunk. Nála valahogy meg lehetett állni az időben. Egy egész üveg sárgabaracklekvárt képes voltam elmajszolni nála, miközben ő mesélt. Jól szavalt, néha elsírta magát, aztán pár másodperccel később már nevetett is. Érzelmei nem udvariaskodtak egymással — mindegyiknek jutott tér és idő. A virágait is szerette, és most, hogy már nincs, az én kertemben élnek tovább: vannak köztük olyanok, amelyeket az ő kertjéből mentettem át. A múlt virágporát lefújva újra pompáznak.

A versírás sem volt ismeretlen elem a családi térképen: édesapám és nagyanyám is rímfaragó hajlamú volt. Az első versem alsós koromban íródott — tanárom visszajelzése akkora nyomot hagyott bennem, hogy talán ma is abból az egy mondatból táplálkozom időnként, ha meginog az írás hite.

Hozott dolgokból állunk. Van, amit örömmel visz az ember tovább — és van, amitől szép lassan próbál megszabadulni, ha idegenül cseng a saját hangjában. Ezek a leépítések is lassú, szeretetteljes munkák. Olykor egy élet is kevés hozzájuk. De legalább elkezdődtek. És ez talán épp az útravaló része.

KkF: Szüleiddel már magam is találkoztam többször. Édesanyád süteményei, közvetlen, barátságos szavai elbűvölték a találkozók résztvevőit. Beszélnél róla magad is?

ST: Édesanyám keze mindig ügyes volt. Még fiatalon, egy fél homályos délutánon is bátran rajzolt: arcokat, tekinteteket, alakokat, amelyeket grafitból vagy temperából gyúrt elő — később olajból is. A papíron életre keltek emberek, akiket ő sosem tartott különösebben jónak. Valójában sokkal jobb dolgokat csinált, mint amennyire hitt bennük. Ez, azt hiszem, valahogy közös vonás is lett kettőnk között: a kételkedés és a biztatás furcsa, lassan lengedező inga.

Édesapám volt az, aki halk szavakkal, de állandóan noszogatta, hogy folytasd. Talán ez a folytatás-biztatás még ma is ott motoszkál mindkettőjük lelkében.

A festőtáborokban, ahol éveken át részt vettem, ő is rendre megjelent — nem vendégként, nem díszvendégként, hanem a legtermészetesebb módon: mint aki nélkül nem volna teljes a tábor. És ezt a szerepet protekció nélkül vívta ki magának: jelenlétével, figyelmével, a teáskanna gőze fölött elhangzó mondataival.

A sütemények a maga szelíd hadjáratai voltak a világ megszelídítésére. Nem volt cukrász, de nem is adta fel soha. Próbálkozott újra és újra. Volt egy nap – emlékezetes és gyomorszorítóan jó –, amikor a szüleim az aktuális sütéstől kissé megfájdult gyomorral visszavonultak, így öcsémmel miénk lett a teljes tálca. Estig jártunk a spájzba, mint két titkos örökségfosztogató.

Gyerekként válogatós voltam, de a csoki iránti rajongásom stabilan húzta a süteményes irányba. Talán az is közrejátszott, hogy édesanyám mindig figyelt arra, nehogy túlságosan lefogyjak. A képviselőfánk például úgy került be a családi mitológiába, hogy rendszeresen megégette a nyelvemet: ott gubbasztottam a krémtöltésnél, sóvárogva az első forró, krémes falatra.

De nemcsak édes dolgokhoz fűződnek emlékek. A sült tarja, amit először a negyedik emeleten készített, máig kísért: van benne valami szelíd, mégis organikus erő. Az az étel is egyfajta anyanyelv volt – húsból, fűszerből és gondoskodásból.

Édesanyám egyébként biztosan tudna verset írni. Csak nem akar. Talán mert úgy érzi, ő már így is elmondja, amit kell — süteményben, virágban, videóhívásokban. Mert szinte minden este beszélünk. Sok szó esik a versekről is. Nem unja. Néha bele is szól, kontráz, új szót ajánl, vagy másik sort javasol. Ezeket nem versnek nevezi, csak beszélgetésnek – de az igazság nem mindig ragaszkodik a műfaji keretekhez.

Nyitott és befogadó. Az a fajta ember, aki még mindig jót akar az embereknek. Ez egy ritka, talán már-már anakronisztikus adottság, amit a mai világ nem mindig tud hová tenni. De ő nem szokott le róla. Inkább utazik. Kifelé és befelé. És közben marad ugyanaz az asszony, aki a képviselőfánk első falatánál mindig egy kicsit jobban izgult, mint én.

KkF: Édesapád focis apuka, olyan, aki buzdít, inspirál, egyengette a karriered, vagy inkább bölcs háttértámasz?

ST: Ha a „focis apuka” alatt a pálya szélén kiabáló, heves karmozdulatokkal irányító típust értjük, akkor nem, édesapám nem volt ilyen. De ha a „focizós apuka” alatt azt az embert értjük, aki velem focizott, kártyázott, társasozott, biciklizett, verset íratott, és közben nem engedte, hogy elhiggyem: a győzelem jár — akkor igen, ő az volt.

Egy biztos: soha nem csapott be. Nem voltak kegyes győzelmek, nem volt színlelt vereség. A győzelemért meg kellett dolgozni. És épp ettől lett jelentősége. Sokszor dühös voltam emiatt — sőt, emlékszem, sírtam is néha —, de ma már tudom: az élet nem épülhet kegyes hazugságokra. Ha valamit elértem, annak szorgalma, kitartása van — nem apai engedékenysége.

Ez a szemlélet ma is bennem él, és tovább is adom: tanítványaimnak, környezetemnek. Nem azért, mert a „kemény iskola” híve vagyok, hanem mert hiszek abban, hogy az elérhetetlen csak addig tűnik annak, amíg hozzá nem edződünk.

Rengeteget bicikliztünk. És fényképeztünk. Megmértük a téglagyár kéményének magasságát — trükkösen, indirekt módon. Meg a Tisza szélességét. Közben pedig úgynevezett „stoén”-okat gyártottunk: Stonawski-poénokat, amelyek a magyar nyelv jelentését finom elhajlással, játékos torzítással fordítják át humorba. A jelentés mindig megmaradt, de már mosolyra kanyarítva.

Volt, hogy verset kellett írni túra közben — komolyan, házi feladatként. Az öcsém ilyenkor különösen kitett magáért. Édesapám halk szavú ember, kívülről nézve talán túl halk is — de belül van egy világ, amely néha nekem is megnyílt. Az első verseimet mindig helyesírással kezdte lektorálni. Ami elsőre persze rosszul esett, különösen, hogy jó helyesíró vagyok. De aztán rájöttem: a sorok nem a gyermekeim, nem sérthetetlenek. A versnek nem a védelem, hanem a nyitás az elemi terepe.

Az életnek persze van iróniája is: amikor úgy érezte, hogy „túltettem rajta”, ő adta át nekem saját verseit. Én pedig — szinte reflexből — a helyesírással kezdtem. Talán ezzel váltunk végleg versbeli rokonokká.

A biztatása megmaradt. Különösen akkor volt erős, amikor már nem írtam — húsz évig csak tudományos cikkeket. Akkoriban gyakran ismételte: „Neked írnod kell.” Különösen akkor, amikor az ő verseit elemeztük. Mert elemzések is voltak, meg nem is: egy — egyes szám első személyben írt, közös elmélyülések.

Ő jegyezte le az édesanyja (Juci dédi) verseit, amelyek később megjelentek a helyi újságban. És azt a Smena 8M fényképezőgépet, amivel gyerekkoromban mindent dokumentáltam — azt egy verspályázaton nyerte. A vers tehát tárgyként is jelen volt már akkor.

Szépen ír. Mindig is szépen írt. Magasra tette a lécet. És a mai napig emeli.

KkF: Kiskorodban mennyire hatott rád az utca, a grund, a közvetlen környezet?

ST: Igen, az utca hatott rám – néha túl is. A szép és ismeretlen lányok mindig lenyűgöztek. Sokszor tűnődtem, vajon milyenek lehetnek a házuk falain belül, amikor kívülről már rabul ejtettek. Gyakran voltam szerelmes, udvarolni mégsem mertem. Alacsony voltam, a tornasorban hátulról harmadik. Egyetlen előnyöm talán a kicsit lányos arcom volt, de azzal nem lehetett sokáig operálni. Így inkább megfigyeltem őket – és képzelegtem. Négyéves korom óta szerelmes vagyok. Ez valahogy kincs lett: belső hajtóerő, amely azóta is működik.

Hetedik osztálytól már volt barátnőm: a barátommal úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a Sas őrsöt, és inkább a lányokhoz, a Pillangó őrshöz csatlakozunk. Ezt a többiek a tanárokon kívül persze még nem értették. Sokat segített egy barát, akivel egymást buzdítottuk: a másik bátorsága mindig kinyitott egy újabb ajtót.

Az utcavég viszont kemény hely volt. Gyerekcsapatokat alapítottunk, összetartottunk – de olykor el is kaptak a nagyobbak. Ilyenkor jött a “vallatás”, a verés, a gyerek-kínzás. Mert a gyerekek néha még kicsit törvényen kívüliek – de talán ki is növik. Én mindenesetre kinőttem. Soha nem adtam ki másokat, soha nem tagadtam meg azt, amit igaznak gondoltam. Rájöttem: van a testi erőnél nagyobb hatalom is – hinni magunkban, és kitartani az igazunk mellett. Ha ezt elveszik, belül üresedünk ki.

Emlékszem, hányszor beszakadt alattam a jég a „vizesbányában”, mert megfeledkeztem a tavaszi napfény erejéről. Egyik alkalommal öcsém kiabált be: „Tomi, itt kint már nincs jég!” – és valóban: egy úszó jégtáblán korcsolyáztam. Nagy lendület, ugrás, aztán úszás – lehetőleg kevés.

Nem messze volt a Tisza. Tizenhárom évesen háromszor is átúsztam – és épp újból úszni akartam –, míg egyszer meg nem láttam édesanyámat, aki a révész csónakjából kiabált felém. Megérezte, hogy baj lesz. „Maradj ott!” – kiáltotta, és én először megértettem, mit jelent a túlpart vonzása és az anyai féltés.

Az utca tehát tanítómesterem volt. Néha szigorú, néha kegyetlen, de mindig őszinte. És az őszinteség azóta is egyfajta belső utcai mérték bennem.

AZ ISKOLÁK

KkF: Hol jártad az alapiskoláidat? Mik voltak a kedvenc tantárgyaid?

ST: Martfűn tanultam érettségiig. Az általános iskola számomra leginkább a meg nem értettség iskolája volt. A magyar-, rajz- és testnevelő tanárom kivételével alig akadt, aki valóban látott volna bennem valamit. Amit jól mondtam vagy írtam, azt is csak gyanakvással fogadták – gyakran puskát kerestek ott, ahol csupán belső érdeklődés és megfigyelés volt.

Furcsa módon akkor tudtam igazán „labdába rúgni”, amikor a tanáraimat helyettesítették. Ilyenkor az osztályban hirtelen én lettem a legjobb tanuló. De az óra végén a többiek gyorsan helyre tették: „ez egy rossz tanuló” – és minden visszaállt a szokásos rendbe.

A kisképzőbe jelentkeztem, de elutasítottak – a „rossz magaviselet” pecsétje mindent vitt. Az ellenőrzőmet, tele beírásokkal, máig megőriztem: dokumentum egy másik, vadabb korszakból.

Ezután egy évig a cipőipari szakmunkásképzőbe jártam, de ott a közeg már túl durva és kegyetlen volt. Átjelentkeztem ugyanabban az épületben működő műszaki szakközépiskolába – és szinte azonnal az egyik legjobb tanuló lettem. Valami ott átkattant. Ráéreztem a tanulás ízére, faltam a könyveket, és ez a szenvedély azóta is elkísér.

Középiskolában aztán egy nagyszerű osztályfőnököt kaptam. Ő azonnal felfedezett és biztatott. Hamarosan zenei együttest szervezhettem, diákújságot szerkesztettem, és még ki tudja, mi mindenbe belevághattam. Később derült ki, hogy helyettem ő fizette be a KISZ-tagsági díjamat – valószínűleg meg akart védeni. Tudta, hogy a szovjet árnyék zavart, és ok nélkül bajba kerülhettem volna. Azt mondta: „várjunk még egy kicsit” – és azóta is hálás vagyok ezért az időérzékeny gondoskodásért.

Az érettségi szóbeli vizsgán történelemből a marxizmus jutott – de valahogy azt is megúsztam.

Az általános iskolában a kedvenc tantárgyam a rajz volt – még szakkörre is jártam, ami egy „rossz tanulónál” elég szokatlan. Középiskolában fizikát és számítástechnikát szerettem a legjobban – nem véletlen, hogy mindkettőt az osztályfőnököm tanította. A magyar tanárnőm viszont nem szerette a verseimet – és engem sem.

Rajz már nem volt, és a kisképzős kudarcot sokáig nem tudtam feldolgozni. Csak húszéves korom körül kezdtem újra – ezúttal már komolyabban – festeni.

KkF: Igyekeztem minden veled kapcsolatos információt lementeni a világhálóról, de nem sok sportos dolgot találtam rólad. Hogy lehetséges ez? Csak rád kell nézni, duzzadsz az erőtől!

ST: Azt, hogy a testemmel lehet valamit kezdeni, először Gyuri bá mondta ki középiskolában – ő tanította korábban édesanyámat is, és megjegyezte, hogy ő is sportos alkat volt. Voltak jó példáink is: olimpiára kijutott futónk, NB I-es kézilabdázóink, igazi helyi legendák.

Én atlétikaversenyekre jártam, megyei szintig jutottam. Aztán 17 éves koromban egy súlyos szívizomgyulladás mindent kettétört. Újra kellett kezdenem az egészet – testileg, lelkileg. Fel is mentettek testnevelésből, de én továbbra is „tiltott vizeken jártam”.

A kerékpározás, később a hobbi testépítés volt az, ami végül megerősítette a szívemet – szó szerint. Később megszereztem a fitness- és body building-edzői tanúsítványt is.

A húszas éveimben felépített testemre azóta is próbálok figyelni. Ma ez úgy néz ki, hogy rendszeresen kerékpározom, túrázom, minden reggel tornázom. A futópad is része lett az életemnek – évekkel ezelőtt rájöttem, hogy tudok rajta olvasni is, persze csak gyalogló fokozatban. Így legalább a mozgást sem spórolom el a mindennapokban.

KkF: Elkerültél otthonról. Hogy ízlett a nyíregyházi főiskolai élet?

ST: Emlékszem, eredetileg nem is akartam továbbtanulni. A jelentkezésemet mégis több helyre beadtam – afféle taktikai játék volt. Kínába is jelentkeztem, elektromérnöknek. Nem vettek fel – szerencsére. Azért adtam be, hogy már januárban meglegyenek a pontjaim, így az érettségin matekból és fizikából már nem kellett izgulnom. A második félévben ezekből a tantárgyakból nem is kellett órára járnom – jót tett a májamnak.

Debrecenbe viszont azért nem vettek fel, mert a szóbelin összevesztem a vizsgáztatóval – ami utólag talán csak annyit jelent: még sokat kellett tanulnom. Édesanyám adta fel a táviratot Miskolcra, hogy nem kérem a felvételt, Nyíregyházát is visszautasítottam volna, de ő megkért, hogy előbb beszéljek a középiskolai igazgatómmal – ő is oda járt. Felkerestem, és miközben klubokról, teaházakról, együttesekről mesélt, egyszer csak úgy döntöttem: belevágok.

Akkor jártam először Nyíregyházán, amikor beköltöztem a kollégiumba. Nem volt még GPS – a vonatról leszállva egyszerűen arra a helyi járatra szálltam, ahol a legtöbb fiatal ült, és ott szálltam le, ahol ők. Így találtam el pontosan abba az iskolába, ahol ma is tanítok.

A főiskolás évek alatt több zenekart is alapítottam. Játszottunk gólyabálokon, a Republic előzenekaraként is, igazi klubzenészek lettünk. Közben verseket írtam, festettem, és egyre mélyebben belevonódtam az életbe.

Érdekesség, hogy az első félév végén már átvettek volna Debrecenbe, de én akkorra már nyakig benne voltam ebben az új világban. Teljesen elszakadtam a martfűi barátoktól, zenésztársaktól. Végül nem is költöztem haza – nem véletlenül.

Az utolsó félévben még megpróbáltam „megbukni”, hogy tovább zenélhessünk. Üresen adtam be egy ZH-t, hogy ne legyen elég a kreditem. Csakhogy kaptam rá egy egyest – ami a nullánál több, és pont elég volt a befejezéshez.

A tanárok itt is vegyesen fogadtak, de sokkal többen bíztak bennem, és ezért máig hálával gondolok erre vissza. A fénytantanárom, aki később tanszékvezető lett, azóta is mentoromként kísér. Neki nagyon sokat köszönhetek.

Itt kezdtem el a testépítést is – és itt váltam önállóvá. Bár a mai napig gyermeknek érzem magam, talán pont ez az, ami megőrzött.

KkF: Ritka, hogy valaki ennyi felsőfokú bizonyítványt szerezzen. Az útkeresés vagy az olthatatlan tudásvágy vezérelt?

ST: Való igaz, számolás nélkül ma már magam sem tudnám megmondani, hány diplomát szereztem – de őszintén szólva, soha nem is ez volt a lényeg. Kezdetektől fogva a miértek izgattak. Ez a kérdés rengeteg irányba nyit kaput – fizikától filozófiáig, logikától művészetig, az intuícióval bezárólag.

Mindig is vágytam arra, hogy találkozhassak azokkal, akik azokat a könyveket írták, amelyeket kézbe vettem. Húszévesen jöttem rá, hogy ezt szó szerint is így értem. A tanulást egyfajta párbeszédnek fogtam fel – a tanáraimtól nem csak ismereteket vártam, hanem azt is, hogy segítsenek egy olyan szintre jutni, ahol már valódi beszélgetések történhetnek velük.

Később rájöttem, hogy ez tulajdonképpen a szakmai szigorlat értelme: nem a vizsga maga, hanem az, hogy közelítsen egymáshoz diák és tanár – ember és ember. Ma már én ülök a másik oldalon, de minden alkalommal átérzem, milyen volt, amikor még kérdeztem.

A tudásvágy nálam sosem az univerzum nagy egyenletének megtalálásában öltött testet, hanem inkább abban a belső késztetésben, hogy a bennem felgyűlt gondolatokat átadhassam, megvalósíthassam. A tanulás nálam alkotással fonódik össze – legyen szó közös kutatásról, festésről vagy versírásról.

Ma már egyre nehezebb olyan embert találni, aki válaszol a miértjeimre, de azért még akadnak. És persze ott van a közös munka ereje – hiszen ahogy a hógolyóból nem lesz önmagától hóember, úgy a tudás sem lesz közösségi érték, ha nincs, aki együtt épít vele.

Ahogy a Tao mondja: a cél maga az út. Egyik diplomám sem volt cél – csak annyi történt, hogy az úton maradtam. A hivatalos továbbtanulást már jó ideje nem tervezem, de a legjobb fejlődést ma is a közös gondolkodásban találom meg – legyen az szóban, színben vagy verssorban.

AZ ÉLET

KkF: Diplomákkal a zsebedben hogy alakult az életed? Hol volt az első munkahelyed? Emlékszel, mekkora fizetéssel?

ST: A diplomák a zsebemben nem oldották meg az egzisztenciális kérdéseimet. Az önállóságot nem a végzettség hozta meg, hanem a túlélési gyakorlat. A kezdő fizetésem 3–4000 forint körül mozgott, amit házitanítással egészítettem ki. Emlékszem, a főiskolán festett egyik képemet 32 000 forintért sikerült eladni – de akkoriban egy jó cipő is 5–8000 forintba került. Teljesen más világ volt.

Az első hivatalos munkahelyem a Hősök terei Általános Iskola volt, matematikatanárként kezdtem. Hosszú hajam miatt „Jackson tanár bácsi” néven emlegettek a gyerekek. Ugyanekkor jelent meg az első verseskötetem, kiállítás nyílt a festményeimből, és a helyi színjátszókörben komoly szerepeket kaptam: A szabin nők elrablása, Fiatalság, bolondság, Légy jó mindhalálig – és még sorolhatnám.

Egy időre igazi „helyi híresség” lettem Mátészalkán – minden szembejövőnek köszönni kellett. Volt, hogy a boltban fizetni sem engedtek. Ha kellene egy nevet adni ennek az időszaknak, talán ez volt az első aranykorom. Amikor a magzat megfogan.

Voltak budapesti álmaim is, de 2002-ben egy sugallatra elengedtem őket. És nem bántam meg.

KkF: Első versesköteted előszavában olvastam Izsó Sándor tollából, hogy 23 évesen érkeztél Mátészalkára. Miért, kiért? Hogy sikerült beilleszkedned?

ST: Izsó Sándorról talán annyit érdemes tudni, hogy kívülről tudta az Anyegint. De nemcsak azt – bármelyik számára kedves verset bármikor elszavalta. Volt benne valami szuggesztív, valami különös az előadásmódjában. Míg én távol állok a mechanikus bemagolástól, ritkán idézek pontosan, addig ő úgy mondta el az én írásaimat is, mintha sajátjai lettek volna. Jó volt hallani őket tőle. Sokat segített, ahogy Pénzes Ottó barátom is, az első könyvem megjelenésében. Ők voltak az első „menedzsereim”. És bár mondják, hogy saját hazájában senki sem lehet próféta – én új voltam itt és hátha sikerül.

A szalkai emberek mások voltak. Összetartóak, befogadóak, kíváncsiak, segítőkészek. A hidegség szele csak később ért el ide keletre. Akkoriban még más volt a világ. Kalákában építették a házakat.

Hogy miért épp ide költöztem 23 évesen? Az első feleségem és az egész családja itt élt. A válásunkig ők is sokat segítettek. Ma már mindannyian Pesten élnek, de én nem mentem utánuk – inkább itt maradtam. Újranősültem, és több mint húsz éve boldog házasságban élek továbbra is Mátészalkán. Nem adtam fel – új fejezet kezdődött, és úgy érzem, itt van dolgom.

KkF: Éppen hatvan évvel ezelőtti emlékem: gimnazista koromban többféle sportágban is megmérkőztünk a mátészalkai diákokkal. Nem szerettek bennünket, nyíregyháziakat. A Te helyzeted fordított. Mátészalkán élsz, Nyíregyházán dolgozol. Mik a benyomásaid?

ST: Az biztos, hogy Nyíregyháza: Szabolcs, Mátészalka pedig Szatmár – de ebből nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Nem szeretnék általánosítani. Budapesten én is hallottam anekdotákat a „szabolcsi bicskásokról” vagy a „szalkai fekete vonat” utasairól, de ezek inkább sztereotípiák, nem tükrözik az itt élő emberek valódi természetét.

Talán inkább arról lehet szó, hogy a megye két fontos városa között mindig volt egyfajta egészséges rivalizálás. Igaz, hogy ma Nyíregyháza a vármegye székhelye, de Trianon után egy ideig Mátészalka is betöltötte ezt a szerepet Szatmár vármegyében. Ezek persze inkább történelmi árnyalatok, mintsem konkrét magyarázatok.

Te biztosan nem azok közé a nyíregyházi diákok közé tartoztál, akik „fennhordták az orrukat” – talán éppen ezért is volt meglepő a fogadtatás, amit említesz. Ami engem illet: bár Nyíregyházán dolgozom, Mátészalka maradt az otthonom. Nem gondolkodom elköltözésen – itt érzem jól magam, ez az a közeg, ahol önazonos tudok maradni.

KkF: Váratlanul Csehov jut eszembe, a három nővér Moszkva utáni sóvárgása. Te hogy állsz Budapesttel?

ST: Bár tudom, hogy Budapest más látképet kínál – magam is az ELTE-n doktoráltam, több könyvbemutatóm és kiállításom volt ott – mégsem tudok elszakadni Szalkától. Az utazás mindig is fárasztott. Ha mégis útra kelek, vonattal teszem. Az a tér és idő, amit ott kapok, kiváló terepe a megfigyelésnek, az írásnak. A kortárs művészetben is sok ilyen „útonlét-ihlette” mű születik – számomra is ihletforrás.

Szalka a nyugalom szigete. Itt töltődöm fel, innen indítom a rakétáimat. Ha a kérdésed mögött az érvényesülés vágya is ott bujkált, arra azt mondom: nem szeretnék szekértáborok védett állása mögé bújni. Ha lehet, a név nélküli lektorálást preferálom – ne a név, hanem a mű arassa le a babért.
Persze szeretném, ha gondolataim eljutnának az emberekhez, és az elismerés gyakran nyit ajtót a hatékonyság felé – de ezzel együtt gyakran elveszik az a hang, amit én épp mostanában kezdek igazán a sajátomnak érezni.

Szóval: maradok. Tisztességgel. Tisztelettel.

KkF: A tanításról, a hivatásról, reál szakirányaidról gondolom, egy teljes interjút is meg tudnál tölteni. Foglald össze, vágjunk bele!

ST: Mindenki tanít valamit – ki-ki a maga módján, több-kevesebb sikerrel. A jó tanár viszont nem langyos víz. Itt bizony kapunk hideget-meleget. Gyorsan észre lehet venni, ki az, aki csak túl akar esni rajta, és ki az, akinek tényleg megváltozik az élete a tanulás során. A tanítás szerintem elsősorban segítség. Az első lépés, hogy teremtsünk egy olyan helyzetet, ahol a másik ember – a tanítvány – meg tud nyílni. Innen lehet igazán hatni.

Fontos korán tisztázni, hogy ki miért van ebben a helyzetben. A tanárnak és a diáknak egyaránt tudnia kell, mit keres itt. A motivációt is együtt kell megtalálni – nemcsak a napi célokat, hanem a távolabbiakat is. A kis célok a jókedvet adják, a nagyobb célok a katarzist – és ebben a tanár is részesülhet, nem csak a tanítvány. Mert az igazi eredmény közös.

Természetesen ennek az őszinte hozzáállásnak ára van. A rosszabb jegy, a figyelmeztetés, az elmarasztalás nem mindig talál megértésre – főleg nem azoknál, akik már „készen vannak” maguk szerint. De nem szabad feladni. Sok minden csak idő kérdése.

A reál szakterületem a fizika, azon belül is a fizika tanítása. Egyik mérföldköve ennek a Trükkös fizika című könyv, amelyet tanítványaim unszolására írtam meg – és mára a második kiadást is megérte. Meghökkentő, otthon is elvégezhető kísérletek szerepelnek benne, humorral és magyarázattal. Minden kísérlet fogadással kezdődik, és örömmel végződik – még annak is, aki „veszít”, hiszen a meglepő kimenetel mögött rejlő magyarázat mindig nyereség.

A Nobel-díjról valószínűleg már lecsúsztam, de az IgNobel-díjra – amit „a hülyeség díjának” is hívnak – talán még esélyes vagyok. Komolyan játszom. A fizika nálam mindig játék is, és várakozás: történjen valami. A jelenségeket nemcsak nézem, hanem hozzá is szeretnék tenni valamit – és ebbe a gondolkodásba, felfedezésbe a tanítványaimat, kollégáimat is bevonom. Velük együtt éljük át az új felismeréseket – sőt, a többségüket publikáljuk is. Jelenleg 62 tudományos publikációnál tartok. Rendszeresen veszek részt konferenciákon, ankétokon, ahol örömmel osztom meg az ötleteimet. Az ötletbörzéből pedig néha vers is születik, pszeudotudományos fizikai játék formájában – a költészet is jól tűri az iróniát.

A KÉPEK

KkF: Rajztanár vagy művésztanár vagy festőművész képzést kaptál a Nyíregyházi Főiskolán? Te e téren tanárnak, művésznek sorolnád-e be magad?

ST: Festőművész-képzés konkrétan nem indult Nyíregyházán – pedig az lett volna számomra a legtesthezállóbb. Ennek ellenére fantasztikus művésztanárok tanítottak ott, és óhatatlanul is erre az útra tértem rá. A közeg, a szemlélet, a műhelyhangulat mind hatott rám, és így a saját utamat kezdtem járni a kortárs festészetben.

Rajzot összesen két évig tanítottam, így őszintén szólva nem mondanám magam rajztanárnak – legalábbis a klasszikus értelemben nem. Bár a rajz szak mesterfokozatát is elvégeztem, ez inkább egyfajta továbbtanulás volt számomra, hiszen már a jelentkezésem előtt is jegyeztek, mint kortárs festőt.

Számomra a művészet: közlés. Ha van mit mondani – és van technika, amivel ezt kifejezheted –, akkor a mondanivaló eljut a befogadóhoz. A tanár ebben a folyamatban a technika tanítója, de a közölnivaló – az belülről jön, az velünk születik.

A „tanár” szón is sokat gondolkodtam: tanár = tanítást árasztó – de én inkább a „tanító” elnevezést érzem közelebb magamhoz. A tanító számomra nemcsak szakmai vezető, hanem felszabadító, segítő jelenlét, aki együtt van a tanítvánnyal. Ebben az értelemben: tanító vagyok.
És talán az is igaz, hogy ha igazán sok ember tanul belőled, akkor művész is vagy.

A mesterszak elvégzése után két irány körvonalazódott bennem: művész-doktori vagy fizika-doktori. Mindkettőbe belekóstoltam, és mindkettő irányba sikeresen tettem lépéseket. Végül az akkori egzisztenciális körülmények, a gazdasági válság és az elérhető lehetőségek a fizika felé tereltek.
Azt hiszem, ezt a döntést a volt rajztanáraim is értik és érzik – ma is rendszeresen találkozunk, beszélgetünk a munkahelyemen.

KkF: A neten végiglapoztam egy felületet, ahol 75 festményedet nézhettem meg. Része ez vagy egésze a munkáidnak? (https://www.saatchiart.com/account/artworks/1347875)

ST: Ez csupán egy kis része a munkáimnak. Régebben még próbáltam dokumentálni, hogy melyik kép hová került, kinél van, de idővel elvesztettem a fonalat. Ahogy most rájuk nézek, olyan, mintha a régi élményeimet nézném – már túl vagyok rajtuk, ma már másként csinálnék mindent.

A képek marketingjébe nem fektetek túl sok energiát. Ha valakit valóban érdekelnek, megtalál – akár ezen a galérián keresztül, akár más úton. Úgy gondolom, a képeknek kell megtalálniuk a saját gazdájukat. Csak egy kis segítség kell hozzá – de a kapcsolatnak őszintének kell lennie. Olyan helyre kell kerülniük, ahol nap mint nap boldogságot sugározhatnak. Ha ez sikerül, akkor talán nemcsak a tulajdonosukat, hanem gyerekeiket, unokáikat is elkísérik. Ha viszont nincs meg a kapcsolat, akkor az egésznek nincs értelme.

Néha online aukciókon futok össze egy-egy régi munkámmal. Ilyenkor egy pillanatra látom, milyen bonyolult életük lett. De ebbe én már nem szólhatok bele – hiszen felnőttek.

KkF: Kiválasztanál csak egyetlenegy festményt, megmutatnánk az olvasóknak is, és tartanál nekünk róla egy rövidebb tanórát?

ST: Ez a kép számomra az egyensúly leckéje – nemcsak a test, de a fény és árnyék, a jelen és a tükörkép, a valóság és a vágy között. Egy balerina lebeg a reflektorfényben, mintha nem is a színpadon, hanem a tudat peremén táncolna, ahol a mozdulat már nem csak testből, hanem szándékból, törekvésből és visszhangból áll.

A tánc, a mozgás, a zene, a női kecsességgel egyidős fogalmak – ősi reflexek ezek, ezért hatnak mélyen és első pillantásra. Ha alaposabban megnézzük a képet, különös „halmazállapotokat” figyelhetünk meg: a tükörként viselkedő víz, a levegő porszemcséit megjelenítő fénynyaláb (a Tyndall-jelenség finom illusztrációja), amelyet a mozgó test örvénye sodor. A ruhája – könnyed, mégis szerkezetes – szinte a szilárd és a légies határán lebeg, miközben maga az emberi test is egyszerre vízből, levegőből, és állandó átalakulásból épül. Az őselemek játéka ez, melyek – ahogy Arisztotelész írta – ha megkavarjuk őket, végül visszatérnek az övéikhez.

Felfogható ez a jelenet Siva táncához is – az örök mozgáshoz, amelyben a világ teremtődik és pusztul, ritmusra. Európai kultúrán nevelkedve is érezhetjük: a fény itt nem pusztán világítás, hanem értelem – az a valami, ami életet lehel az anyagba, ami kiválaszt, kiemel, megmutat.

Talán háttal látjuk a táncosnőt – de emlékszem, egy korábbi festéknyomban még szemből mutatkozott. Azt remélem, ettől a végső ecsetvonástól nem dermedt meg a mozdulatban lévő figura, hanem tovább él bennünk, ahogy mozgásból kép lett, és képből mozgás ismét.

Akár egy „esőlény”, ahogy egyik versemben neveztem: olyan törékeny, áttetsző alak, akit, ha meg szeretnénk érinteni, elillan. De ott marad a nyoma – fényként, mozdulatként, sejtésként – a víz színén.

KkF: Az előbb említett honlapon csak két absztrakt festményt találtam a tájképek és csendéletek között. Azt várná az ember, hogy mat-fiz szakos létedre jobban kedveled a geometrikus alakzatokat…

ST: Az absztrakt festészet mindig is közel állt hozzám, és az egyik tanárom különösen biztatott is arra, hogy maradjak ezen a vonalon. De akkoriban a tájképek titkai nyűgöztek le. A fény hatása az anyagra, a pillanat megismételhetetlensége – ezek fogtak meg igazán. Egy naplemente, egy ködpárás reggel: nincs belőlük két egyforma. Ez az impresszió, a mulandóság szépsége vonzott.

Ha úgy nézzük, a fény életre keltő hatása is fizika – és ez egy életre elég munkát és kutatnivalót ad. A fizika és a művészet ebben az értelemben nem állnak messze egymástól.

A Fizikai Szemle háromszor is felkért, hogy fessek borítót az adott tematikához – mindhármat elfogadták, és a képek a Wigner Fizikai Kutatóközpontba kerültek.

Egy kis humor is belefér: Lehet, hogy nem én vagyok a leghíresebb magyar festő vagy fizikus, de fizikus–festőként biztosan előkelő helyen vagyok.

A mostani irányomban a tájképfestészet elemei egyre elvontabb képi pszeudovalósággal keverednek. Néha még gyermekkori emlékek is felbukkannak: például úszó jégtáblákon piruettező balerinák formájában.

KkF: Számos kiállításod volt különböző városokban. Újabban hol, s mikor?

ST: Őszintén szólva, már nem is tudnám felsorolni, annyi helyen állítottam ki – itthon is, külhonban is.
Talán a legemlékezetesebb az volt, amikor a Nagybányai Tájképfestőtelep befogadott, és velük együtt állíthattam ki. Ott mind elérhetetlenül híres művészek dolgoztak – nem köntörfalaznak, nem udvariaskodnak, de mégis megtaláltam a helyem köztük.

Hosszú ideig volt egy képem állandó kiállításon Koltón is. Onnan sokszor hívtak fel gratulálni ismerősök, amikor épp a terem közepén álltak a hatalmas szénaboglyás képem előtt – jó érzés volt, hogy megtalálta őket a kép.

Manapság is sok felkérést kapok kiállításokra, de egy ideje nem fogadom el őket.
Egyrészt egyre inkább pofavizit-jellegűnek érzem sok ilyen eseményt, másrészt az emberek is kevesebbet mozdulnak ki. Az online felületeken sokkal gyorsabban elér a kép a nézőhöz – bár tudom, hogy élőben az igazi egy festmény. Mégis, mintha valami elromlott volna ebben a világban.
Vagy épp ellenkezőleg: a festmények is anyagtalanná váltak, akár a versek?

A ZENE

KkF: Szintén Izsó Sándortól tudjuk: „…s hallgathattuk lenyűgöző zongorajátékát.” Hány évig tanultál zenét, s talán más hangszeren is játszol?

ST: Az első zenélési élményem még egészen kisgyerekkorban történt: nagyanyám kölcsönkért egy tangóharmonikát, és azon próbált tanítgatni. Amikor már el tudtam játszani egy dallamot, ő pumpálta a hangszert, és közben potyogtak a könnyei. A kedvenc dalát tanította meg, amelyhez érzékeny emlékek fűzték: „Hová mész te kőrösi lány…”

Alsó tagozatban egyszer csak bejött néhány zenetanár, és azt mondták: aki meg tudja fújni a trombitát, az járhat zeneiskolába. Én megfújtam. De a hangszer nehéz volt, a zeneiskola messze, és egy panelházban mindenki pontosan tudta, hol tartok a gyakorlásban. Három évig bírtam.

A zongora mindig tetszett, de sokáig nem volt elérhető. Tizenöt éves koromban kaptam egy gombos harmonikát, amit aztán egy lepukkant, de menthető hangversenyzongorára cseréltem. Felújítottam, és azóta is itt van velem a nappaliban. Ezután jöttek a szintetizátorok…

A zongorakotta persze teljesen más világ, mint a trombitáé, de belevetettem magam. Zeneszakos hallgatók segítettek, és így sikerült – nem profi módon, de élvezhetően – Bach, Beethoven, Debussy, Mozart, Chopin darabokat eljátszanom. Mindegyikbe belecsempésztem egy kis átiratot, pimaszul – ahogy egy festő tenne, ha ecsettel szól bele egy klasszikus műbe.

Saját szerzeményeim is születtek, néha édesapám írt hozzájuk szöveget. Ő azt mondta, az én dúdolásomban hallotta meg a sorokat. A jazz számomra a valódi szabadság. Izsó Sándor emlegette zongorajáték például egy négykezes jazz-improvizáció volt, egy nagyszerű zongoristával. Ez volt az egyik legszebb közös zenei élményem.

A zene mindig megmarad bennem, de sosem kérkedem vele. Ahhoz, hogy ma már leüljek játszani, sok csillagnak kell együtt állnia. A Kreatív Fizika Tábor sorakozóján még mindig megfújom a kürtöt, de az igazi meglepetés akkor jön, amikor a ‘furfangos hangszerek’ előadásomban bebizonyítom: a zene még a saját készítésű, hulladékból épített hangszereken is áramolni tud – sőt, néha ott szól a legszabadabban.

Amire viszont igazán büszke vagyok: a fiam tíz évig tanult zongorázni, megyei ezüstéremmel is jutalmazták, zenét is szerez – és messze túlszárnyalt engem.

KkF: Nem vagyok előfizetője annak a szoftvernek, amivel hallgatni tudnám a netre feltett dalaidat. Ingoványos talajra lépek, nem tudom előre a válaszodat. Jellemeznéd szavakkal a szerzeményeidet, ha egyáltalán lehetséges úgy, hogy nem hallhatjuk azokat?

ST: Az egyik 1994-es kiállításom megnyitóján azt mondta a méltató, hogy sokrétű érdeklődésem miatt talán egyik területen sem kapnék ötöst jelen állapotomban, de ha elég hosszú lenne a tanév, a bizonyítványom még akár kitűnő is lehetne. Hát, én ebben nem vagyok olyan biztos — különösen a zenében érzem, hogy rengeteg a lemaradásom. Talán a zene számomra nem is önálló cél, inkább egy eszköz: a létezésem egyik kísérő hangja, átszűrődő rétege a többi tevékenységemnek.

Most épp egy fizikatáborból jöttem, ahol a szomszéd házakban profi zenészek laktak. Megkérdezték a szállásadót, ki fújja ott esténként a kürtöt, mert napok alatt is sokat fejlődött. A válasz: „egy fizikatanár, akinek az év többi részében nincs ideje gyakorolni, csak itt, ezen a pár napon.”
Szóval nem biztatnék senkit különösebben az én zenéim hallgatására, de ha mégis kíváncsi valaki a Stonawski-féle zenei világra, akkor inkább a fiam munkáit ajánlom: ő Benjike néven zenél, és méltán viszi tovább ezt a sajátos hangzásvilágot – amit talán nevezhetünk Stonawski-zenének is.

KkF: A mesterséges intelligencia nem csak zenét szerez, de már énekel is. Rábíznád-e az MI ízlésére – részben vagy egészen – szerzői ötleteidet, kvázi a szerzeményeidet?

ST: Az MI-nek kellene ránk bíznia magát – különben nem működhet jól ez a kapcsolat. Jelenleg még torzul az átvitel: érzem, amikor a mesterséges intelligencia átveszi a szerző szerepét, és ha én észreveszem, előbb-utóbb mások is észre fogják. De hiszem, hogy lesz egy olyan fejlődési szint, amikor a szerző a saját gondolatait gyorsabban és tisztábban tudja majd kifejezni az MI segítségével.

Elindult már az a trend is, hogy bizonyos művészeti munkákban engedélyezett az MI használata – persze csak akkor, ha ezt tisztességesen meg is jelölik. Azt pedig el kell fogadnunk, hogy egyetlen emberélet sokszor kevés bizonyos fokú kibontakozáshoz. Ha a fejlődés azt hozza, hogy az átvitel hatékonyabb lesz, és az eredeti ötlet csak minimálisan torzul, akkor nem biztos, hogy gátolni kellene – talán épp ez ad új utakat a kifejezéshez.

KkF: Mennyi időd jut mostanság zenélésre és zenehallgatásra?

ST: Most is szól a zene – találtam egy olyan stílust, ami impulzív, de nem tolakszik előtérbe. Segít túllendülni a fáradtságon, belülről inspirál, és így a munkáimban is kétszeres hatékonyságot tudok elérni. A zenélést körülbelül egy éve felváltotta az írás: nem győzöm papírral, annyi minden kívánkozik mostanában ki belőlem.

A zongora mellett gyakran elmegyek, és ilyenkor bocsánatot kérek tőle – ő türelmesen vár. Először 1870-ben hangolták, remélem, ettől még nem hangolódik le nagyon…

A VERS

KkF: Első három kötetedet hiába kerestem antikváriumban, viszonteladónál. Elérhetetlenek. Pontosabban, az Országos Széchényi Könyvtárba kellett elmennem értük, ott helyben elolvashatók, de nem kölcsönözhetők.

A Napút Online olvasói megérdemelnék, hogy válaszaidon keresztül betekintést nyerjenek a 20-30 évvel korábbi lírádba. A Sorok közötti gondolatok című, 1995-ben megjelent versekkel debütáltál. Pénzes Ottó barátodnak ajánlottad. Mit kell tudnunk a kötet keletkezéséről?

ST: Ezek a versek a főiskolai éveim alatt születtek – valahol a felnőttkor küszöbén, annak bizonytalan árnyékában. A Nem szabad sírni című versem meg is jelent a főiskolai lapban. Már Nyíregyházán felmerült egy kötet ötlete, de 1993 augusztusában elhagytam a várost, így ez akkor meghiúsult.

Ősszel már a Mátészalkai Hősök terei iskolában tanítottam, és ott – lyukasórákban – olvasta a verseimet egy kollégám és barátom: Pénzes Ottó. Első reakciója lehangoló volt: „Ez egy korkép… vagy kór-kép? Ami hamar jelentését veszti.” De ahogy tovább olvasott, valami megfogta – valami, amit ő is nehezen tudott megfogalmazni. Úgy döntöttünk, kötetet szerkesztünk belőle.

A lektorálást magunk végeztük el, mert másra nem volt módunk, majd később Oláh András is átnézte az anyagot, írt is róla. A város éttermeiben és kocsmáiban ültünk össze, mindig másutt – kétszer ugyanoda nem mehettünk, és vizet nem ihattunk, ha érthető. A kötet végül 400 példányban jelent meg, több mint egy év várakozás után, szponzorok támogatásával. A formátum karcsú volt, mint a benne lévő sorok: szikár, letisztult.

A könyvet Pénzes Ottó barátomnak ajánlottam – ez is egyfajta gesztus volt: emlék, kötődés, hálám egy verssorokból rakott időhídon át.

KkF: Izsó Sándor írt bevezetőt hozzá, Sorok Stonawskinak címmel. Komoly üzenet: „Aki a lélek mélyére le nem hatol, azokhoz soraid nem juthatnak el. A mesterek szelleme ott lebeg verseid fölött, hogy óvjon az úton, amelyen elindultál.” Máig hatóan óvnak a mesterek és Izsó intelmei?

ST: Amit idéztél, annak az oldalán, alul, csupa kisbetűvel ez áll: barátod. Hadd áruljak el egy titkot: a Sorok Stonawskinak című bevezetőt nem Izsó Sándor írta, hanem valaki más. Egy nagyszerű ember, aki szerénységből mindenkinél jelesre vizsgázna. Nem azért nem engedte, hogy a neve megjelenjen, mintha szégyellte volna, vagy nem vállalná a szöveget – egyszerűen nem tartotta lényegesnek. Aki tudja, ki ő, az úgyis tudja.

Én viszont elkövettem egy kis merényletet: a nyomdai előkészületek során Pénzes Ottó barátomnak ajánlottam a kötetet. A következő oldalon pedig ott áll: barátod. Így került bele egy apró csavar is. A Sorok Stonawskinak tulajdonképpen egy belső átjárót írt le – azt, amelyen ő maga is végigment, amikor megtalált valamit ezekben a versekben. Ez egyfajta üzenet volt az olvasónak: hogyan is kell ezeket a sorokat értelmezni.

A mesterek óvó jelenléte máig velem van – de mindenekelőtt Pénzes Ottó barátom az, aki figyel és terel a háttérből. Izsó Sándor sajnos már nincs közöttünk, de amit ő és a többiek képviseltek, az számomra nemcsak irány, hanem mérce is. Ha a mesterekre gondolok, az számomra nem csupán tisztelet – hanem felelősség is. Írni csak úgy érdemes, ha az ember képes kiállni eléjük. És ha ez sikerül, talán egy idő után a védjegy is felismerhető lesz.

KkF: Egyik versed utolsó sorai: „Majd mikor már kezedben / az erő és a gyengédség / minden fortélya / a szellemeddel fogod / kordába mindazt / amit megszerezhetnél / könnyedén / de te mindezek fölé / emelkedsz / és büszkén uralod / a nemlétezés / tört részét – ez az absztr akt”

Alatta egy MCP hangulatú fekete-fehér grafika (Festői tanácsok, oldalszám nélkül, a kötet vége felé).

Mi szerint válogattad, helyezted sorba a verseidet s hozzájuk a grafikákat?

ST: A versek sorrendjét homály fedi – talán Ottót kellene megkérdezni, de gyanítom, a hangulat diktált. Ezért sincsenek oldalszámok a kötetben: bárhol felüthető, mint egy régi fiók, amelybe különféle emlékeket és tárgyakat rejtettünk el. A verseket is úgy kell benne keresni, mint az asztalfiókban őrzött jegyzeteket, kavicsokat, elfelejtett cédulákat – ahol a sorrendet nem a logika, hanem a kéz emlékezete, a pillanat választása szabja meg.

A képek ezzel szemben tudatosabb rend szerint kerültek be: egyértelmű tartalmi jegyek alapján lettek kiválasztva. Az ominózus grafika, amely az idézett vers alatt található (Festői tanácsok, oldalszám nélkül), egy 1 x 1 méteres fekete-fehér olajfestmény nyomatának részlete – az emberi test absztrakt, szalagszerű megjelenítésével.

Ez a kép egyébként meglepő módon az utóbbi években bukkant fel újra: egy örökölt keretraktár mélyéről került elő. A festmény előző tulajdonosa sietve távozott Budapestre, hogy hogyan került a festmény a keretezőhöz, az máig rejtély. Az új tulajdonos viszont valódi kincsnek tekinti – talán épp azért, mert az absztrakt mögött még ott dereng valami felismerhető, valami visszatérő mozdulat a nemlétezés tört részéből.

KkF: Nem sejthetted a jövőt, köteted utolsó versének utolsó sora – kétértelműen – több éves hallgatást sugall (végül csak két évet kellett várnunk az újabb gyűjteményedre): “Lassacskán minden ember / felkel / lefekszem hát / s nem írok / már verset.” (Jó éjt ébrenlét!)

Számítottál a folytatásra?

ST: Kötetben nem igazán gondolkodtam akkor, de azt éreztem: ha valahogy mégis összegyűlik ötven vers, miért is ne folytatnám? A „nem írok már verset” inkább egy pillanatnyi állapot volt, semmint végszó. Nehéz volt időt szakítani – költözés, az első gyermek születése, a panelház életérzése, a bogárhátúm tündöklése… Akkoriban sokat festettem és színjátszó körben is szerepeltem, az energiák többfelé oszlottak. De két év múlva mégis összeállt egy újabb kötetre való anyag. A versek, úgy tűnik, nem kérnek engedélyt a folytatáshoz.

KkF: Második köteted: ötven vers, 1997-ben jelent meg. Saját illusztrációiddal, évekkel a rajztanári tanulmányaid előtt. A Via crucis című vers alatti soktónusú szénrajzod El Greco hangulatot ébreszt bennem, s ezt az érzést felerősítik az előtte álló verssorok is. “Útjait a Földnek / megrakod ma még / kövek réseibe szökő / misung menedék / békére talál / a Repülni kész / vándort / ereszd hát tovább / szerpentin évek / fáradt magaslatáról / új világba lépni.” (32. o.)

Egy szintén grafikás lapon oldal- és előlnézetű halotti maszk: “Járom ezt a földi utat / felettem a mennyezet / alattam a poklozat.” (Alattam, 8. o)

Spirituális gondolatokat árasztó sorok. Mindennapjaidban is kísérnek?

ST: A spirituális gondolatok nem díszítmények voltak, hanem belső szükségletek. A Via crucis versemet az akkori munkahelyemen, a Déri Miksa Szakközépiskolában többször is elszavalták ünnepi alkalmakkor – ezek visszajelzések voltak, de visszhangok is bennem. Akkoriban sokat konzultáltam a helyi plébánossal, és ezek a beszélgetések valamilyen formában vissza is csengtek a vasárnapi miséken. Ez az oda-vissza hatás, ez a közösségi és belső párbeszéd biztosan felerősített bennem valamit. A halotti maszkot ábrázoló rajzot pedig édesapám egyik faragása ihlette – az ő munkái mindig ott voltak a háttérben, mint csendes tanúságok. A rajzban és a versben is ugyanaz foglalkoztatott: nemcsak a halál ténye, hanem az átmenet, az emberlét határhelyzete. A mennyezet és a poklozat közé szorított ember helyzete. A mindennapokban ezek a gondolatok nem harsányan, hanem háttérfényként vannak jelen. Nem irányítanak, de ha elakadok, segítenek visszatalálni – akár egy versbe, akár önmagamhoz.

KkF: A borítófotó s az első vers címe: Fészek. „Fújj szél fújj / valahogy így / mondhattam / gyanútlanul / a kopasz fa ágai / között / ahol meghasadt a levegő / ahol megtanultam / teremteni.”(0. o.)

Fiatalkori ars poeticád talán?

ST: Valóban tekinthető fiatalkori ars poeticának, de legalább ennyire egy gyermekkori élmény lenyomatának is. Nagyapámnál nyaraltam Tinnyén, akkor sokat voltam egyedül. 6–7. osztályos lehettem, amikor a sziklafal előtti focipálya szélén lévő fára másztam, és ott ülve egyszer csak úgy éreztem: képes vagyok irányítani a szelet. Vagy talán csak úgy tűnt? Ez a tapasztalat – az alkotás és a képzelet határvidéke – mélyen megmaradt bennem. Hasonló ez Jung és Freud híres vitájához, amikor Jung előre megjósolta a fűtéscső hangját, mire Freud azt mondta: ez csupán fizika, hőtágulás, periodikus jelenség. A tűéles bizonytalanság, ami a világot körülveszi, ma is foglalkoztat. Ezért került ez a vers az első helyre: ars poetica is lehet, de talán még fontosabb, hogy egyfajta belső induló, emlékeztető. A természet hívása, amely egyfajta felelősséget ró rám – az akkor még előttem álló élet felé.

KkF: Beszélnél a kimaradt versekről is? Mert nehezen hihető, hogy ahol kerek ötven a versszám, ott ne legyen tartalék vagy félreállított. S a rajzokról: Hozzájuk íródtak a sorok, vagy pont fordítva történt?

ST: 28 év távlatából már csak annyira emlékszem, hogy folyamatosan alakult, finomodott az anyag, aztán egyszer csak megálltam – mint egy szakaszhatárnál. Ezért is lehetett volna a kötet címe Etap.
A kimaradt versekről annyit, hogy természetesen voltak – vannak – félretett darabok. Talán szigorúbb lettem önmagammal, vagy csak érzékenyebb a válogatásra. De nem vetettem el őket végleg. Egyelőre mellékvágányon állnak, de ha egyszer kifogynék a naponta teleírt jegyzettömbökből, könnyen lehet, hogy új technológiával közelítenék feléjük, és ismét elindulhatnak a líra ösvényein. Egyszer a fiatalabbik lányom megkérdezte, mi lesz, ha kifogyok az ötletekből? „Baj.” – válaszoltam gyorsan.
A rajzok és versek kapcsolata sem egyirányú: volt, hogy egy kép ihletett meg egy szöveget, és olyan is, hogy egy vers kért maga mellé képi világot. A kötetben ezek dialógusban állnak egymással – hol egyik, hol másik indítja a beszélgetést.

KkF: Hat év telt el a harmadik kötet, A négybetűs élet 2003-as megjelenéséig. A feleségednek ajánlottad. Az első fejezet címéből arra lehet következtetni, hogy nevének kezdőbetűi R.S. A költői én mennyit hasznosított a családi atmoszférából?

ST: Ez a kötet egy korszak vége és egy másik kezdete is volt az életemben. Itt dőlt el, hogy én maradok Mátészalkán – a feleségem pedig Budapestre megy. A kötetet neki ajánlottam: búcsúként, talán gesztusként. Ha másért nem, ezért biztosan büszke volt rám.

A címadó A négybetűs élet első fejezetének „R. S.” rövidítése nem nevének kezdőbetűje, hanem könyvtári utalás: R – Sóhajok és Szavak – T; mintha egy belső katalógusban keresném az elrendezést, a rendet a rendezetlenségben.

A kötet versei mögött ott a családi történet: az elszakadás a legidősebb lányomtól, az újrakezdés kényszere, a befelé fordulás igénye. Ekkoriban kezdtem el komolyabban gazdálkodni, kertet művelni, borral kísérletezni – ezek új örömök voltak számomra, és nagyon is élő inspirációk.

Édesanyám akkor azt mondta, „visszakapott”. És talán igaza is volt. Ismét úgy fogtam a kormányt, ahogy először – nagybátyám Zsigulijában, Martfűn, az elterelt Tiszameder mentén. Akkor úgy éreztem, végre megint hazaértem. Önmagamba.

KkF: Négy fejezetre osztottad A négybetűs életet: Sóhajok és Szavak, A nemtudás pamlagán, Árnyéktalanul és Sörálmok. Egyetértesz velem, hogy filozófikus gondolataid játékos tárháza ez a kötet?

A Sörálmok fejezetben érzékeltem ezt leginkább: „Hozzávalók 10 millió személyre: Addig süss / amíg van / sütnivalód!” (1997 vacsorája magyar módra, 78. o.)

„Melyik volt előbb? / – tojás, / vagy a költő…?” (Lábjegyzetek 5., 77. o.)

De más fejezetben is: „Verseimbe / vagy életembe akarsz kerülni? (nevedet nem fedem fel hogy / maradhass az életemben)” (A keresztút folytatása, 53. o.)

A 39. oldalon pedig talányos címmel (Világ – Gáliv) közel nyolc oldalas prózában megfogalmazott eszmefuttatásod kapcsolódik a fent említett megfigyeléseimhez. A ráadás pedig, A fehér papír cím alatt (63. o.) üres lap áll. Cáfolnál vagy inkább megerősítenél a feltételezésemben?

ST: Nemhogy cáfolni nem tudnám, inkább csak megerősíteni. Ez a kötetem valóban a befelé fordulás mélylélektani időszaka volt. Kerestem – és meg is találtam – az élet néhány biztos mozgatórugóját. Ha ezek az írások másnak is segítettek kicsit eligazodni önmagában, már megérte, hogy nem maradtak csupán belső monológok.

A Sörálmok fejezet játékosabb felszíne alatt is ott a mélyebb réteg. A humor és az irónia számomra nem elüt a filozófiától, inkább kaput nyit hozzá. Ez a korszak egyfajta átmenet volt: a sör mellől lassan áttértem a borra – nemcsak a palackok szintjén, hanem az álmok minőségében is. Egy újabb, tisztább látásmód kezdete.

A Fehér papír című „mű” pedig valóban szándékosan üres. Olyan, mint Malevics Fehér négyzet fehér alapon festménye, vagy John Cage 4’33”-je a zenében: kiüresítésként is jelentéssel telített. A lehetőség terepe. Az el nem mondott mondatok súlya. Vagy éppen az olvasóra bízott csend.

KkF: „A kötet címe: Levegőóceán. Mily nagyvonalúan tekintünk el felelőtlen lég-mérgezéseink során az ózonréteg vékonyságától! Hogy felszisszenünk majd, ha a ’nemlétező világgonoszság’ aranyért fogja árulni a tengető oxigénpalackokat!” – írja bevezető tanulmányában Turai Kamil. Úgy tűnt, hogy végleg szögre akasztottad a poémákat varázsló pennád, ami huszonegy évig porosodott festményeid árnyékában. Végül is, hogy keletkezett a Cédrus Művészeti Alapítványnál 2024-ben megjelent negyedik köteted?

ST: Világosan emlékszem a pillanatra, amikor újra verseket kezdtem írni. 2022. március 17-én Madár János volt a Mátészalkai Vörösmarty Kör vendége – ennek a körnek az elnöke vagyok. Talán lehetett volna július 13. is, de nem így történt. A beszélgetés során megjegyeztem neki: „Régebben én is írtam verseket.” Mire ő: „Ilyen nincs – aki valaha írt, az most is ír, legfeljebb nem írja le.”

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Három verset jegyeztem le. Másnap elküldtem őket édesapámnak, aki nemcsak örömmel fogadta őket, hanem biztatott is a folytatásra. A három közül az egyik – a harmadik – később meg is jelent a Napútonline felületén: ⇒Stonawski Tamás versei.

Turai Kamillal még 2021 nyarán találkoztam először, az általam vezetett Panyolai Alkotótáborban. Azóta rendszeres résztvevője a tábornak, sőt, 2023-ban ő rendezett egy verses estet, amelyen édesapám és az én verseim is elhangzottak. Több versünket különböző lapokba is ajánlotta, ahol megjelenhettünk.

2024-ben ő szorgalmazta leginkább, hogy állítsak össze egy kötetet, és küldjem el Szondi Györgynek, a Cédrus Művészeti Alapítvány vezetőjének. Épp a CERN-ben tartózkodtam akkor, onnan folytattuk az eszmecserét.

Hazatérve tartottam a gondolattól – egy egész kötet túl nagy falatnak tűnt, mégis éreztem, hogy ezt nem szabad elszalasztani. Szondi György alaposan áttanulmányozta az anyagot, mások véleményét is kikérte, végül igent mondott a megjelenésre. Még abban az évben, ősszel meg is tartottuk a bemutatót.

Ez már egy másik korszak, egy másik folytatás volt. Minden korábbi munkámnak új értelme lett. És ami talán a legfontosabb: újjáéledtek az édesapámmal folytatott verses beszélgetések – s ebbe a párbeszédbe már a fiam is szívesen bekapcsolódott.

KkF: Fejezetcímeid: Nem-newtoni gyümölcsök, Humanometria, Csákószöveg, A jelen rugói. Ezek, és a verscímek sem bombasztikusak. Egyszerűek. Racionálisak. Ahogyan a verseidben feltett kérdések is: „Hogy melyik / volt előbb? / A sántaság / vagy a szűk cipő? / Genetika / és gravitáció / titkos paktuma, / lábnyomok / csavara / laza talajon, / havon és homokon?” (Aszimmetria, 34. o.) Mennyi benned a természettudományos mértékletesség, s mennyi a költői szárnyalásra való hajlam? Az aszimmetria?

ST: Mivel a két tevékenység folyamatosan hat egymásra – azaz rám –, egyre mértékletesebbé válok a szárnyalás után, és egyre magasabbra repülök a racionalitás szintjéről. De egy szárnyalóbb fizika és egy racionálisabb líra is keletkezik a vegyítésnél. Ezek az átszivárgások teszik eredetivé a szövegeket. A publikációimban is előszeretettel hozok létre új szavakat – „fénylési idő”, „ihatósági tartomány” – míg a versekben újraírom a fizika törvényeit, hogy egy jobb világba kalauzoljanak.

Az aszimmetria – talán épp ez vagyok én. Fél lábbal a laborban, fél lábbal a legendában. Néha billegve, de mindig előre. És ha néha belebotlok egy versbe a kísérletek közben, hát attól próbálok nem hasra esni, mert veszélyes lehet.

KkF: Turai azt is írja az első lapokon, hogy „Személyes ismerőseként vall az eredeti fizikatanár a fenyegető létkatasztrófáról: „az entrópia / két sarokkal / előttem jár északon” (Rendezőt keresek, 13. o.) De ugyanitt a vers első sorai azt is tudatják velünk, hogy “Elfáradtam, / igeidőm elhagyott,”

Valóban érzel valamit a levegőben?

ST: Valóban érzek valamit a levegőben. Nemcsak az Univerzum történetében léteznek szingularitások – mint az ősrobbanás –, hanem az emberiség történelmében is. Ilyen volt a termelés megjelenése, az ipari forradalom, az atomenergia, a genetika. Most az MI hozza el a következő szingularitást – egy olyan robbanásszerű változást, amelynek a természetét nem látjuk még át. Nem tudunk jósolni. A jövő homályos.

Úgy érzem, most épp a vihar előtti csendben vagyunk. Mintha elértük volna a kapacitásunk határát – fizikai, mentális, ökológiai értelemben is. És ez a túlterheltség nemcsak egyéni, hanem kollektív állapot is. A világ rendetlensége – a globális entrópia – előttünk jár. Nem tudjuk beérni.

Ezért van, hogy „az entrópia / két sarokkal / előttem jár északon.” És ezért kell, minden nap, utolsó erőnkkel is: rendet rakni a szobában, megetetni az állatokat, rendben tartani a kertet. Ezek apró entrópiacsökkentő cselekedetek – fizikaiak, mégis szimbolikusak. Ha nem tesszük meg, a rendezetlenség gyorsabban terjed, mint a hitünk vagy az erőnk.

Néha úgy érezzük, „igeidőnk elhagyott”, de épp ilyenkor válik igazán fontossá, hogy mégis tovább írjuk a mondatot.

KkF: A tatai Talentum Angol−Magyar Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Művészeti Szakgimnázium Levegőóceán című versesköteted kapcsán kiállítást rendezett a szakgimnázium galériájában a 2025-ös Költészet Napján. A Talentum 9-ikesei és az Eötvös Gimnázium matematika tagozatos 9. osztálya „közös projektmunka során készítettek illusztrációkat és tudományos magyarázatot adó plakátokat a kötet egyes, természettudományos tartalmú verseihez.” (https://www.talentum.hu/kolteszet-napi-megemlekezes-a-kozepiskolaban-2025/)

Részt vettél a megnyitón s egy beszélgetésen is. Tudtál az előkészületekről, vagy megleptek vele? Az eseményről készült fényképen 60-70 résztvevőt számoltam össze. Milyen érzés volt jelen lenni? S hogy tetszett a kiállítás?

ST: Az egész onnan indult, hogy az országos fizikatanári ankéton egy eszközbemutatót tartottam „Fizika a lírában, líra a fizikában” címmel, és ott dr. Szeidemann Ákos barátom kapott tőlem egy példányt a Levegőóceán című kötetemből. Akkor csak annyit mondott, hogy a felesége magyar szakos, és együtt fogják elemezni – fizikus és magyartanári szemmel egyaránt. (Itt olvasható: https://drive.google.com/file/d/1otD4wcW-IghUnuPi0LG1KJj8P48Cxy9T/view.)

Később valamilyen közös projekt lehetőségéről is beszélt, de akkor még nem tudtam pontosan, mire készülnek.

Így aztán meglepetésként ért, amikor meghívtak Tatára, a Költészet Napjára. A vonatút hosszú és fárasztó volt – sok átszállással, kiszámíthatatlansággal –, ami külön izgalmat jelentett a szervezőknek is. Mire megérkeztem, már a tatai helyi televízió kamerái vártak, de én közben fél szemmel már láttam a sok fiatalt a galériában. Akkor tudatosult bennem, hogy valami egészen különleges történik.

Kiderült, hogy a Talentum 9. évfolyamosai az Eötvös Gimnázium matematika tagozatosaival együtt projektmunkában dolgozták fel a verseimet: illusztrációkat, tudományos posztereket készítettek a természettudományos tartalmú költeményekhez. Az egész projekt lényegében egy olyan ember köré épült, akit korábban nem ismertek – engem. Ez megható és egyben felelősségteljes helyzetbe hozott.

A diákok értelmezései döbbenetesen élesek és pontosak voltak. Nagyon érdekelte őket a versek háttere, a „sztorik”, amelyek a szövegek mögött húzódnak. A beszélgetések során bepillantást nyertek a „kulisszák mögé”, és úgy tűnt, ezt értékelték is. Volt ott minden: versmondás, kiállítás, riport, dokumentált kísérletek, mély beszélgetések. A legnagyobb meglepetés az volt számomra, hogy ezek a fiatalok mennyire nyitottak, és milyen mélyen tudtak kapcsolódni a szövegekhez. Őszintén nem gondoltam volna, hogy ilyen életkorban is ennyire komolyan tudják venni ezeket a rétegeket.

Ákos azóta tervezi, hogy a projekt eredményeit poszterkiállítás formájában bemutatja az idei fizikatanári ankéton is. Ez újabb próbatétel lesz a versek számára – de úgy érzem, jól állják.

KkF: Legújabb könyved itt hever előttem. Föld alatti csillagok. Most, 2025 kora nyarán jelent meg, bemutatóját azon melegében hozta tető alá a mindenre (is) figyelmes kiadója, Szondi György mester. Új hangokat hallok ki verseidből. Fizikus (meg más egyéb) létedre csak nem egy fiatalító elixírt kísérleteztél ki magadnak? Az előszó megfogalmazójának, Turai Kamilnak is feltűnt: „Van valami sajátosan férfias ebben a kötetben – nem a hang erejében, hanem a felelősség csendjében.”

Hogy látod magad, immár saját soraid olvastán, 55 évesen, kívülről?

ST: Nagyon köszönöm a dicséretet – nem te vagy az első, aki ezt mondja, és őszintén szólva magam is érzem ezt a változást. Mintha az a sokfelé ágazó irány, amelyben eddig mozogtam – a jog, a fizika, a költészet, a tanítás, a vizualitás – most kezdett volna egymásba simulni. A nyelvem is ennek megfelelően változott: a különböző szakszövegek gondossága, a beszélt nyelv rugalmassága és a versnyelv sűrűsége most valahogy egy fiatalabb, légiesebb hangot hozott létre – és ez vissza is hat rám. Hogy ez a titok nyitja-e, nem tudom biztosan, de én hiszek benne.

A Föld alatti csillagok születése is ilyen élmény volt. Egyetlen nap alatt adtam le az anyagot, kaptam meg a korrektúrát, néztem át, tördeltük, és még a bemutató időpontja is akkor született meg. Este hatkor adtam le, másnap reggel már mozgott minden. Kb. tíz évet fiatalodtam ettől a katarzistól. Ezért is szeretném külön megköszönni Szondi Györgynek, Halmai Tamásnak és a kiadó minden munkatársának a gyorsaságot, figyelmet, odaadást.

Turai Kamil előszavának egy mondata különösen megérintett: „Van valami sajátosan férfias ebben a kötetben – nem a hang erejében, hanem a felelősség csendjében.” Valóban: most, 55 évesen azt érzem, hogy a csendek – a kimondott szavak közötti tér – erősebb hatással bírnak, mint maga a hang. A költészet is, a festészetem is, sőt talán az egész létezésem afelé fordul, hogy a visszafogottság, a tömörség, a fegyelem vezessen.

És ami talán még fontosabb: édesapám új kötete is ezen a napon jelent meg, egyszerre az enyémmel. A bemutatón együtt voltunk – és ott volt a fiam is, megzenésített verseinkkel. Remélem, egyszer megérek egy hármas kötetbemutatót. Olyan még nem volt hetedhét határon.

KkF: „A költő tudja, a szavakból épített jelentéstartalmak átértékelődnek, néha újjászületnek, minden a választott és önként vagy kényszerűségből elfogadott sorsalakítás függvénye.” – Írja Csontos Márta a Valóság mögötti igazságok lírai köntösben című recenziójában.

Honnan tudja ezt a költő, jelen esetben Te?

ST: Nagyon köszönöm Csontos Mártának a pontos recenziót. Mindig jó látni egy másik nézetből is az épített szavak aktuális jelentését. A sors alakulása a versekre is igaz. Bár a szabad akarat művének tűnhet, amikor megírunk egy verset, maga az írás többnyire csak a közeli jövőt öleli fel – azt az időpillanatot, amelyben még hatással vagyunk rá. Hosszú távon azonban már nem tudjuk folytonosan érvényesíteni szabad akaratunkat, hiszen már másban vagyunk benne – más gondolatban, más korszakban, más élethelyzetben. Ilyenkor a sors veszi át a vezérlést: átalakítja a vers jelentését, kiegészíti, új fénybe helyezi, olykor akár ellenkezik is vele.

De a sors sem feltétlenül rajtunk kívül álló ágens. Felfogható úgy is, mint az emberi akaratok összegzése: egy kollektív mező, amelyet az egyéni döntések, a természet törvényei és a kulturális mozgások együtt alakítanak. Mintha az összes akaratot – sajátunkkal együtt – szummáznánk, majd átlagolnánk a világtörténések sodrában. És ebbe a sodrásba illeszkedik minden vers, minden tett – visszahatva az egészre.

Így van ez az életünkkel is. Hányszor járunk vargabetűket, kerülőutakat – sokszor épp saját döntéseink következményeként –, és mégis, az idő, ha kegyes, visszaterel a legjobb irányba.

A fizikában a villám is mindig a legkisebb ellenállású utat keresi – de nem találja meg azonnal. A cikázó ágrendszer, amit az égen látunk, a próbálkozások dokumentációja: az útkeresés látványos bizonyítéka.

Ezért sem kell feladnunk a szabad akaratba vetett hitünket. Az élet épp attól izgalmas, hogy döntéseinkért felelősséget vállalunk – és várjuk, hogy a tőlük remélt hatás valósággá váljon. Ha nem is azonnal. Ha nem is úgy, ahogy elképzeltük.

KkF: „A Föld alatti csillagok olyan kötet, amelyben minden olvasó magára ismerhet: egy pillantásban, egy szóban, egy elmaradt búcsúban. Olvasás közben mintha saját gondolataink visszhangoznának: az idő, az elmúlás, a megőrzés vágyának szelíd, mégis kíméletlen kérdései.” – hirdeti a hátsó borító szövege.

Milyen a kapcsolatod az olvasóval?

ST: Ha lehántjuk magunkról a személyes dolgainkat, nagyon hasonlóak vagyunk. Ahogy az öltözködésben is: rengeteg szín, minta, szabás és anyag kombinációjával különbözőnek tűnhetünk, mégis ugyanarra az emberi formára épülünk. Ha önazonosan választunk, akkor egyszerre mutatunk meg valamit magunkból, és erősítjük a közös alapot is.

A versekben is így van ez: személyre szabott történések, egyéni hangulatok villannak fel, de ezek mögött közös emberi érzelmek húzódnak. A tapasztalat az, ami megerősíti az átélést – különböző emlékekből, eltérő múltból, de gyakran ugyanazokból a kérdésekből, kételyekből, veszteségekből. Ilyenkor az olvasó – ha nyitott állapotban van – levetít egy saját epizódot a vers mellé, és ettől van létjogosultsága a költészetnek: ilyenkor történik a kapcsolat.

Az online publikációk ezt is felerősítik. A verseimet illusztrálva is folyamatosan közzéteszem, és nagyon fontos számomra az a visszacsatolás, amit ezek a felületek lehetővé tesznek. Privát és nyilvános vélemények is érkeznek, ezek hatnak rám, formálnak. A versek elvégzik a munkájukat – néha többen olvassák így, mint a nyomtatott kötetben.

Olyan ez, mintha együtt írnám az olvasókkal – persze csak a tehetségesebbekkel.

Nem tagadom: a visszajelzések befolyásolják a következő írásokat, és közben én is lassan átalakulok. De a meghökkentésből nem szeretnék kiszállni. A meglepetés öröme a lírában is fontos: ha az olvasó előre tudja, mi jön a következő sorban, könnyen tovább lapoz. Ez olyan, mint az első hallgatásra ütő zene, vagy egy film, ami az első jelenetnél valami ismeretlent ígér.

A vers akkor él, ha nem lehet előre tudni, hova visz.

KkF: Hány bemutatód volt eddig ezzel a kötettel? Milyen visszajelzéseket kaptál?

ST: Eddig egy bemutatóm volt. Valahogy a bemutatókkal is úgy vagyok, mint a kiállításokkal: nem biztos, hogy ott találkozom azokkal, akik igazán érintettek. Én magam nem szerveznék ilyet, de ha felkérnek, szívesen megyek. Technikailag azért jóval egyszerűbb, mint egy képzőművészeti kiállítás: nem kell elcipelni a képeket, nem kell falra rendezni őket, koncepciót kialakítani a teremhez és a fényekhez igazodva. Egy bemutatóhoz elég egy nagyobb táska – persze ott van még mindig az utazás vesződsége, de az valahogy letudható.

A Levegőóceán kötetemet bemutathattam Budapest mellett Martfűn is. Az különösen szép volt számomra, mert találkozhattam régi tanáraimmal, tanítvánnyal, ismerősökkel – az ottani jelenlét nemcsak engem érintett meg, hanem, úgy éreztem, a közönséget is.

A bemutató egyébként nagyon érzékeny műfaj. A hallott vers – főleg ha több rétegű, áttételes, mélységgel telített – nehezebben bontódik ki elsőre. Az olvasó ilyenkor általában megáll, eltöpreng, milyen jelentésvilágba is csöppent – de ezt a fajta időt a szavalás nem adja meg. A beszélgetés persze segíthet: ha a versek mögötti gondolati mezőt feltárjuk, az hozhat közelebb, de csak akkor működik, ha az olvasónak már volt személyes találkozása a szöveggel – ha volt ideje egy nyugodt légkörben, belső térben átmenni rajta.

Különben olyan lehet, mintha valaki először a filmet látná, és csak aztán olvasná el az eredeti művet. Azt veszi észre, hogy a film ellopta a fantáziáját. A fordított eset talán jobb, de így is a film rovására megy – vagy inkább: a mélyebb megértés rovására.

A visszajelzések most a Föld alatti csillagok kapcsán főként arra vonatkoztak, hogy lazább, könnyedebb a hangvétel, miközben megmaradt a többrétegűség, az irónia és az a fajta „realizált keret”, ami talán jobban hozzáférhetővé is teszi. Ezzel egyetértek.

A VÁGYAK

KkF: Van olyasmi az életedben, amit terveztél, de még nem tudtad megvalósítani?

ST: Az intelligencia – legyen az emberi vagy bármilyen más – lényegében folyamatos jövőszimulációt végez. A jövő: a még be nem következett események halmaza. Elég csak ülni egy padon, vagy kinézni az ablakon, és az elme máris elkezdi sorra venni a lehetséges kimeneteleket. Ezek közül próbálja kiválasztani a szerinte legoptimálisabbat. Ez a választás mindig egyedi: a vágyak és a gátlások rejtett harcából születik meg.

Ha azonban képesek vagyunk időnként kikapcsolni ezt a folyamatos tervezést, akkor valóban átélhetjük azt a fajta létezést, talán amiért születtünk is – a jelenlétet. A jövőszimuláció persze hasznos, valószínűleg evolúciós célja van: túlélést, jobb környezetet, elismerést, problémamentességet remélünk tőle. De ha képesek vagyunk ezekről a célokról időnként lemondani, akkor talán hatékonyabban tudjuk élni az életünket, és jobban kibontakozhatunk.

Ezen én is dolgozom – teljes gőzzel. Hogy hol tartok ebben? Nehéz megmondani, mert viszonyítás nélkül ez nem mérhető, de azt mondanám: rózsálkodik a helyzetem.
Sokszor a meglepetésnek nagyobb ereje van, mint a pontosan megvalósított tervnek.
Mit szeretnék? Egyszerűen csak folytatni az elkezdett munkát, és ahol tudok, segíteni a közös feladatokban – minden szinten.

KkF: Ennyiféle, ennyire szerteágazó tevékenység mellett mi nyújt Neked kikapcsolódást, pihenést? Például egy nyári táborozás a diákokkal?

ST: Egy nyári táborozás csak annak jelenthet kikapcsolódást, aki résztvevőként van jelen. A szervezőknek ez egy rendkívül összehangolt és sokrétű munka – épp ez a munkájuk gyümölcse: hogy mások jól érezzék magukat. Egy tábor rengeteg előkészületet igényel, amit egyedül nem is lehetne végigvinni – ebben nagy segítségemre van egy fantasztikus kollégám. A táborban a programok megvalósítása, az időjárás miatti rugalmas átszervezések, a heterogén csoportokra szabott foglalkozások kialakítása mind-mind koncentrációt igényel. A „pihenés” itt azt jelenti, hogy jól működik a szórakozás, gördülékeny a helyi fizetőeszköz rendszere, időben lezajlik a bazár stb.
Ha van olyan pont, amikor egy kicsit hátradőlök, az talán az utolsó esti színdarabok ideje – amikor a diákok maguk dolgozzák fel a hét élményeit, fizikai szakkifejezésekkel tűzdelve. Addig viszont ott vagyok fejben és testben: munka van.

Sokáig hittem, hogy ha azt csinálom, amit szeretek, az kikapcsolódás is – de idővel rájöttem, hogy ez nem teljesen igaz. Valami olyasmibe kell belecsöppennem, ami érdekes, jó, de nem kapcsolódik közvetlenül a saját tevékenységeimhez. Amit nem akarok rögtön „beépíteni” a rendszerembe, hanem csak hagyom, hogy legyen. Ilyen például egy jó regény vagy film – még akkor is, ha néha már előre tudom, mi fog történni, de ez valószínűleg az írás során megszerzett struktúraérzék miatt van. Nagyon szeretem a dokumentumfilmeket is: a régészet, Tibet, Alaszka mind el tud varázsolni, de a „hogyan készül?” típusú technikai műsorok vagy a történelmi filmek is jöhetnek. A gyalogtúrák, a kerékpározás és a szauna is a kedvenceim közé tartozik, ahogy az érdekes emberekkel való beszélgetések is. Ilyenkor érzem igazán, hogy töltődöm – és hogy valamit újult erővel tudok folytatni vagy elindítani. Mert végső soron: szerintem ezért érdemes kikapcsolódni. Hogy egészségesen, tisztán tudjuk folytatni azt, amit elkezdtünk.

KkF: Kézhez kaptam a legújabb kéziratodat a Cédrus Művészeti Alapítványtól, pontosabban Szondi Györgytől, aki villámgyorsasággal telefonál, intézkedik, és dönt. A MEO című, különös versgyűjteménnyel nagyon meg fogod lepni, és örvendeztetni az ilyesmire érzékeny az olvasókat. Igyunk előre a medve bőrére? Beszélnél a MEO-ról a megjelenés előtt?

ST: A MEO – már a név is kicsit olyan, mint egy titkos osztály egy rég elfeledett intézményből. De valójában: mozaik. Nem csak a cím, hanem a tartalom is. A MEO-versek egyfajta művészeti minőségellenőrzés paródiái, néhol kegyetlen őszinteséggel, máshol fanyar iróniával. A kötet egy térkép is lehetne, amely a kortárs művészet, a társadalom és a költészet találkozási pontjait próbálja bejárni – sokszor szándékosan félrelépve. Olyan kérdéseket feszegetek benne, amiket néha nem illik feltenni: lehet-e verssel ölni? Megrendelésre alkotni? Mi történik, ha a művészet csak a megrendülés nélkül akar működni?

A nyelv játéktere nagyon fontos volt számomra – sokszor úgy írtam ezeket a szövegeket, mintha egyszerre olvasna egy kritikus, egy gyerek, egy marketinges és egy költő. A kötetet olvasva valószínűleg nem az fogja meg a legtöbb embert, amit középre szántam, hanem amit a szélén hagytam.

Nem szeretném túlságosan elmagyarázni. Az olvasóban jobban bízom, mint a magyarázatban. De azt talán elárulhatom, hogy ez egy olyan gyűjtemény, ami egyszerre dokumentál, provokál és – reményeim szerint – megrendít. És nevetni is lehet rajta, ha elég őszinték vagyunk.

KkF: Ha az a nemlétező jótündér három kívánságodat teljesítené, mit kérnél: egyet a nemzetednek, egyet a családodnak és végül magadnak?

ST: A jó tündér, ha valóban jót akar, nem teljesíti a kívánságokat – mert az csak bajt okozna. A relativitáselmélet szerint nem is változtathatnánk át egy széket fotellé minden következmény nélkül: ezzel megölnénk az ok-okozati viszonyt. És honnan jönne az az energia, ami az egyik entitást a másikká alakítja? Nekem már az is gyanús lenne, ha egy ilyen lény megjelenne. Azt gondolnám, valószínűleg a bankszámlám adataira utazik. De viccet félretéve…

A nemzetemnek azt kívánnám, hogy a nyelvünket sose veszítsük el. Ez az, ami összeköt minket egymással, a múltunkkal, ezzel gondolkodunk, és a nyelv az, ami nemcsak velünk fejlődik, de időnként meg is előz bennünket – tudtunkon kívül. A családomnak nem aranyesőt kívánnék, hanem önálló és közös megvalósulást. Meg napi két óra direkt beszélgetést – az minden kincsnél többet ér.
Magamnak pedig azt, hogy mindezt át is tudjam élni. Mert a kívánságok végső értelme az, hogy valódi pillanattá váljanak.