OPEN

augusztus 10th, 2025 |

Móser Zoltán: MINDEN NAP MÁS (4. rész)

„Tele vagyunk húrokkal, néha engedjük meg magunknak, hogy mi játsszunk rajta.” (Vörös István)

2025. február 23.

Honnan került elő ez kép?

Több olyan házakról is készítettem fotót, amelyek utca felüli részén vak ablakok láthatók. Hogy az ajtót valamiért befalazzák, az még rendben volna, de az ablakokat vajon miért? Nem értettem meg egészen mostanáig, amikor Jókai születése kapcsán egy leírást kerestem. Szini Gyula életrajzából tudtam meg az okokat és azt is, hogy Jókai un. „néma házban” született. Egy rövid idézet következik:

„A révkomáromi kalendárium az Úrnak ezernyolcszázhuszonötödik évét tartotta számon, amikor nemes, nemzetes és vitézlő ásvai Jókay József úr, aki Rév-Komáromban az «árvák atyja» volt, a kapcsos biblia egyik hátulsó levelére följegyezhette, hogy február 18-án fiúgyermeke született, aki a keresztségben (február 20) a Móric nevet kapta. Ez a név nem véletlenül és nem valami családi hagyományként került az anyakönyvbe. Jókay József, az újszülött apja minden szépért és jóért lelkesülő «széplélek» volt és álmainak hőse a kalandos életű kamcsatkai utazó gróf Benyovszky Móric volt. Ennek a névnek a mult század elején olyan csodálatos varázsa volt, hogy egy csomó újszülött fiúgyermeknek adták egy egész életre szóló emlékül a Móric nevet.

A ház amelyben a Móric nevű gyermek megszületett, a Katz-ház nevet viseli, de nevezik a «néma ház»-nak is, mert nincsenek utcára nyíló ablakai. A vallásüldözések korában a hitükhöz ragaszkodó kálvinisták építették ilyen némának és vaknak a házat, hogy az utcáról leselkedő szemek és rosszindulatok ne zavarják egyszerű istentiszteletüket, amely imából, bibliamagyarázatból és zsoltáréneklésből áll. Az ilyen ház természetesen nincs a város szívében, hanem kissé távolabb a Vármegyeház-utcában.”[1]

Az itt mellékelt fotó akkor hullott ki az egyik fiókból, amikor valamilyen képet kerestem. Nem tudom, hol és mikor készítettem, de ilyet, hogy a befalazott ablak előtt két, félig nyitott redőny is legyen, több mint abszurd. De miért is csodálkozom, hisz életünk – életem – tele van abszurdnak tűnő történettel, ám erre most, öreg korunkban jövünk rá! Most tehát azon csodálkozom, hogy csodálkozom!

2025. március 28.

Késő este, 10 óra után ülök fönt, a galériánk emeletén, az „olvasó székemben”, és a tavalyi Nobel-díjas Han Kang könyvének szövegével birkózom. Mert nem értem. Vagy a fordítás a rossz, vagy a dél-koreai hölgy regénye. A címe viszont érdekes: Görög leckék. A téma is az: valaki – a regény szerzője –, egy amerikai egyetemen megtanulja az ógörögök nyelvét, és hazatérvén ott próbálja tanítani, kevés sikerrel. Az egyik rövid idézetnél: Állj – Ne állj meg – elgondolkodva letettem a könyvet, és körülnéztem. Fent, a galérián tudtuk elhelyezni valamilyen rend szerint a világirodalmat, és tőlem balra épp a görög klasszikusok arra várnak, hogy végre elolvassam őket. Ez volt – lett volna! – a terv, de a fél szemem világának elvesztése azt jelenti, hogy nehezebben megy és fárasztón is az olvasás és az írás is. De olvasni kell – meg fát vágni, és füvet nyírni, meg havat lapátolni. Platónt olvasni nem kell, de lehet. Ezt történt velem is, mert amikor a könyvet letéve körülnéztem, épp Platón: A lakoma című művén akadt meg szemem. Levettem, és találomra kinyitottam. De már rögtön az első mondatnál jegyzetekhez lapoztam, mert ha nem, akkor azok nélkül alig érthettem volna a szöveget.[2] Az a világ, és ez a mai világ – pedig a művészet, a tudomány és a vallás: tehát a kultúra – görög-római átvétel, de a mi nyugatinak mondott kultúránk egészen más. Erre jó példa a jegyzetben olvasható A fiúszerelemről szól rész. Tessék figyelemmel elolvasni, és sok mindent meg lehet érteni a görög nők sorsáról és a görög férfiak homoszexualitásáról. Itt csak egy rövid részt idézek, amely számomra elég meglepő volt.

„Az athéni férfi életének színterei: a katonai tábor, a tornacsarnok, a népgyűlés, a színház, a nemzetségi istentiszteletek és a baráti lakomák. Ezeken a helyeken nők nem lehettek jelen. (Eltekintve a lakomákra bérelt fuvoláslányoktól, akik rabszolgák.) Az athéni társadalomban a szabad nők láthatatlanok. A leány a szülői házban él elzárva, majd amikor férjhez megy, férje házában éli tovább elzárt életét. A munkamegosztás úgy van szabályozva, hogy a férfi hozza haza a vidéki birtokról a gabonát, a bort és a gyapjút (vagy inkább ő szervezi meg a szállítást), az asszony pedig a házon belül irányítja a raktározást és a feldolgozást, megszüli a gyerekeket. Ilyen körülmények között értékes női tulajdonságnak a termékenység mellett a munkabírás, az engedelmesség és az igénytelenség számít.

Xenophónnál olvasható Szókratész és Iszkhomakhosz beszélgetése a jó feleségről.

– Íme, Iszkhomakhosz – szakítottam félbe –, megint valami, amiről szívesen tudakozódnám tőled. Vajon magad nevelted-e a feleségedet olyanná, amilyennek egy háziasszonynak lennie kell, vagy már akkor is jól tudta, hogyan fogja intézni a reá váró feladatokat, amikor atyjától és anyjától átvetted?

– Ugyan mit tudhatott volna, Szókratész – hangzott a válasz–, mikor feleségül vettem? Hiszen akkor még tizenöt éves sem volt! Ezt megelőzően pedig szigorú felügyelet alatt állt, hogy a lehető legkevesebbet lássa, a legkevesebbet hallja és a legkevesebbet kérdezősködjék. És nem örvendetes-e szerinted, ha csak ahhoz értett, mikor hozzám jött, hogy a neki kiadott gyapjúból ruhát készítsen, és hacsak azt látta, hogy miként adják ki a szolganőknek a szőni való fonalat?”[3]

Hihetetlenül szegényes és kopár a nő szerepe ebben a társadalomban az eposzok és a tragédiák nőalakjaiéhoz képest. Ez az elnyomorított teremtés a szerelemnek egyetlen formáját ismerhette volna: a házasságtörést, amelyért azonban halálbüntetés járt. Talán meddő dolog volna is azt találgatnunk, hogy ez a körülmény az oka, vagy a következménye volt-e a korabeli görög férfivilág homoerotikus kultúrájának.

„Bárhonnan és bármely korból származott is a görög világ homoszexuális éthosza, arra a kérdésre, hogy miért kedvelték annyira az athéniak Platón korában a homoszexuális kapcsolatokat, az egyszerű válasz ez: mert már apáik és nagyapáik is kedvelték” – írja Kennneth Dover.[4]

2025. április 11.

Ma van József Attila születésnapja. Az M5-ön a születésnap mkapcsán a a Költészet Napjára emlékeztek. Az „Ez itt a kérdés” a Szülőföldemen című Petőfi vers első strófájával kezdődött, de azután véletlenül sem hangzott el Józsaf Attila neve. (Egy órás szófia duma volt, már-már esztelen.)

De én hadd idézzem őt, mert egy váratlan idézet kapcsán elővettem a Szabad ötletek jegyzéket, és abból ide mások egy rövid részt:

„bal
bála
hála
hala
hal
meghal
meghallgat
hallga
csak hallga a legény az anya szívét kivette és megette kisértetek levágta a fejét megszólal a halott anya megütötted magad, fiam?”

A meglepő az volt, hogy az utolsó sor Kiss József egyik verséhez vezetett.

Kiss József: Az anyaszív – Ófrancia dal

Egyszer egy legény az eszét vesztette,
– Hallga csak, hallga! –
Egyszer egy legény az eszét vesztette,
Szeretett egy asszonyt, de az nem szerette.

Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:
– Hallga csak, hallga! –
Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:
És hozd el a szívét ölbéli kutyámnak.

Ráállt a legény, hazament… megtette…
– Hallga csak, hallga! –
Ráállt a legény, hazament… megtette…
Megölte az anyját s a szívét kivette.

Hát amint vinné futva, iramodva,
– Hallga csak, hallga! –
Hát amint vinné futva, iramodva,
Felbukik és a szív elgurul a porba.

És amint gurul… egyszer csak fennszóval
– Hallga csak, hallga! –
És amint gurul… egyszer csak fennszóval
Ím hallja a legény, hogy a szív megszólal.

Megszólal a szív, sírva panaszosan
– Hallga csak, hallga! –
Megszólal a szív, sírva panaszosan:
„Jaj! – Nem ütötted meg magadat, fiam!”

Erre a „breton balladára” a tudós rabi, Scheiber Sándor hívta fel a figyelmünket a Kiss József-reminiszcencia József Attilánál című tanulmányában. Kivonatosan ebből idézek.

„Amikor [József Attila] halott anyát mond a szív helyett, édesanyja van előtte, akinek árnya kíséri, kísérti itt is, mint másutt. Az anya-komplexus vezeti Kiss Józsefhez.

Kiss József az alcímben „Ó-francia dal”-nak mondja. Kétségtelen, hogy Jean Richepin La Glu c. regényében talált rá, ahol az író ezt nagyon régi dalként mutatja be („c’est une chanson du temps jadis”).⁴ Richepin ezúttal is egy breton népdalt értékesített.

Kiss József forrását a dátum is eldönti: Richepin regénye 1881-ben jelent meg, Kiss József 1883 és 1889 között írta költeményét. Hadd világosítsuk fel, hogy a mese nem több ezer éves. Richepinnél nincs régibb feljegyzője.

Legutoljára John Braine építette be ezt a mesét egyik regényébe: „… Ismered a fiatalember történetét, aki beleszeretett egy léha nőbe. . . és megígérte neki, hogy minden kívánságát teljesíti. És a nő azt mondta: Vágd ki és hozd el nekem az anyád szívét… És a fiatalember megbotlott, ahogy vitte a szívet, és a szív megszólalt: Ugye, nem esett bántódásod, édes fiam?” (Did you hurt yourself, my son?)”[5]

2025. április 19.

Tegnap, Nagypénteken , egy különleges , soha nem hallott passiót néztünk és hallgatunk 10 órától fél 12-ig a Classic Spotlight csatornán. Georg Friedrich Händel 1710-es évek második felében írt, úgynevezett Brockes-passiója, a szövegírójáról kapta a címét. Egy kisméretű református templomból közvetítették, 8 szólistával és egy kisebb zenekarral. Egyhuzamban játszották. Hogy bírták? Karmester nem volt. A zenekar közepén lévő fortepianón játszó hölgy irányította az egész zenekart egy-egy fejbólintással.

A Brockes-passió rövid, pergő tételekre épít: a recitativók és áriák mellett számos kórust, egy bevezető nyitányt, valamint accompagnatókat (zenekari kíséretes recitativókat), ariosókat és együtteseket tartalmaz. A hamburgi író, költő Barthold Heinrich Brockes – civilben hamburgi városi tanácstag: végrehajtó –,1712-ben jelentette meg szövegkönyvét. Ilyen nyugalmat sugárzó, örömzenét ritkán hallani. Miközben az alcíme szerint is A világ bűneiért kínhalált szenvedő Jézusról szól ez a remekmű.

De lefekvés után nem erre, hanem Ágh Istvántól kapott, a jövő heti Nagy László konferenciára küldött írásának egy mondatán gondolkodtam. Olyan megrázó volt, hogy másnap sem hagyott nyugton. Fel is lapoztam a 2012-ban megjelent, a Kidöntött fáink suttogása című életrajzi regényét, abban is ott ez a mondat: 1951-ben kulákok lettünk.[6]

De az itt olvasható rövid magyarázat is fontos volt! „Földünk néhány öllel 25 kataszter alatt, de működtek lejjebb is a kulákcsinálók; Felsőiszkázon egyedüli volt. (…) Apám egyéves kulákságából csak a börtön hiányzott. Egyetlen embert vittek el a faluból, a középiszkázi vitéz Cseh Lajost, vitézt és cséplőgép-tulajdonost; azt beszélték, egy eldugott disznósajtot találtak nála. Apámat, úgy érzem, az új urak rokonszenve mentette meg emberséges múltja miatt, hiszen munkásainak jó barátja volt, s ez középiszkázi aratói szempontjából lett fontos. Emberségesen állapodott meg Dukaiékkal a részesedésben, azzal a családdal, melynek egyik tagja 1919-ben följelentette a Schmidt uraság fiát ellenforradalmi szervezkedés miatt. Molnár József tanácselnök legénykori pajtása, csak annyit tett ellene, amennyire parancsolták. Deutsch Lili, a párttitkár, testvéreim játszótársa, védett bennünket.

1951-ben vörös nyakkendőm elpirult szégyenében. Előbb még én voltam az úttörővezér, vezettem a május elsejei mozgalmi dalos ébresztőt, ugyanakkor a püspöknek ministráltam bérmáláskor. Megáldott a mise végén, kegyelemben részesít az Isten szolgálatomért. De gyermeki tudathasadásom a kulákvilág idejére elmúlt, megértettem, átéreztem, mit csinálnak szüleimmel. Vettek egy hízott gunarat a jánosházi piacon, hogy a baromfibeadást teljesíthessék, a gúnár reggelre megdöglött. Még az Isten is elhagyott bennünket! Elsírtam magam a reggeli misén.”

Hogy lehetne-e ebből „passiót”[7] csinálni? Igen, lehetne, íme egy szövegrészlet:

[Az egyik nap] “szavalnom kellett volna az iskolai ünnepélyen Scsipacsov versét. Előtte nap házunk elé állt egy rendőr, a tanácselnök bejött.

– Minden terményt el kell vinni tőletek, Béla.

– Tessék! Ott a padlásföljáró. Vidd a zsákot, a falapátot. Merd meg! Hozd le! Csinálj, amit akarsz! Én megyek szántani.

Ősz volt. A rendőr kék ruhában sétált. Anyám sivalkodott, egyik kezével fogta a zsák száját, a másikkal a lapátot, segítségül kellett hívnia a szomszédból a Kordolák Ilit. Apám semmit sem talált jövetelekor. De én láttam, még egy rendőr érkezett, fölforgatta a házat, nincs-e eldugva valami.

Hát másnap szavalnom kellett.”

De nem Scsipacsov versét, hanem Petőfitől A nép nevében című versét szavalta hangosan, elkeseredve.

2024. május 1. csütörtök

Akkora csönd volt itt, ha szomszédban nem lettek volna unoka vendégek, akkor egy hangot sem tudtunk volna hallani. Bezzeg 70 évvel ezelőtt, Tevelen a volt, akkor már romos kastély parkjában, piros-fehér-zöld színű krepp papírral feldíszített biciklikkel jelentek meg az emberek, én úttörő egyenruhában! Az öv még most is megvan, rajta a köszöntés: Előre! Aztán 1962-ben, Bonyhádon, a kollégiumból Istók Kálmán vezetésével elmentünk tízen vagy húszan egy nagy, 6-7 méteres nyírfát kivágni, zseblámpával felállítottuk a leánykollégium udvarán, és az ablakok alatt elénekeltük Csokonai versét, a Hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt… Valószínűleg tudtak róla, mert ahogy ez régen illő volt, fel-le kapcsolgatván a lámpát jelezték, hogy hallották! Tartottunk még a ballagás éjszakáján néhány tanár ablaka alatt szerenádot, aztán soha többet nem volt szerenádozás: kiveszett – elveszett! „Időszerűtlen” lett, mint a régi szokásink legtöbbje. Vajon Krúdy és Szindbád mit is mondana nekem, nekünk?

De honnan is ered a májusfa, májfa állításának a szokása? Erről a következő részben szólok majd részletesen.

[1] SZINI GYULA: JÓKAI. Egy élet regénye. I. Rév-Komárom In Nyugat, 1927. 21. szám

[2] Platón össze művei kommentárokkal. A lakoma. Atlantisz 1999. Az utószót írta és és jegyzeteket összeállította: Steiger Kornél.

[3] Xenophón: A háztartás vezetése (Oikonomikosz) In Ritoók Zsigmond (szerk.): Régi görög hétköznapok, Gondolat, Budapest, 1900. 139-140. o. Szepessy Tibor fordítása.

[4] Platón: i.m. 114-115.

[5] In Scheiber József Folklór és tárgytörténet. II. Bp., 1977. 401- 407.

[6] Általában arra a gazdára fogták rá, hogy kukák, akinek 25 hold fölötti földje volt.

[7] lat. passio = szenvedés