Németh Erzsébet: KÁLNOKI BORBÁLA – APOR PÉTERNEK

Altorja, 12. Martii 1724.

Édes Uram!

Szintén magam is iratni akarok vala kegyelmednek, mikor ezen órában kegyelmed 8. Martii írott levelit vőm. Minémő lármák voltanak Vásárhelyen a sokadalmi alkalmatossággal, szekere hátán volt az ember. Sok helyen esett a gyuladás, ednihány helyen találtak puskaport, az életek keről. A sokadalom pedig künn volt Szentkatona felől, az mint mongyák, most is megfogtak ednihány oláhunkat, holnap leszen törvények Vásárhelyen.

Hála Istennek, hogy kegyelmed szenvedhető egészségben van. Áldassék Istennek szent neve érette, hogy a fiaim is jó egészségben vannak. Soknál inkább akarok, hogy az méltóságos gubernator uramot Isten ő szent felsége meggyógyította. Mikes Ferenc úr jó idején kezdte jószágát árulni: most jó volna, ha a felesége nyolcvanezer forintját elévenné? Mindazonáltal, mindhogy vér is vagyok hozzá, ha kegyelmed mindenit el nem adná is, megvehetné, hiszen vagyon kegyelmednek Perényi uramnál, Boér Gábor uramnál, s egyébött is egy falka adóssága. Az egri káptalannak rendelhetné kegyelmed. Bár csak választ tészen vala énnékem az szemeriai jószág iránt. Én ugyan ki nem mentem újabban, miolta Szentléleken voltam, ma voltam templomban. Hála Istennek, hogy Nemes Jánosné asszonyom jobban van, az urat is Isten gyógyétsa. Énnékem bizony igen nagy gondom van az ideki való házhoz. Bár adasson kegyelmed egy kevés búzát a leányom dajkájának, csak szerezzen újabb-újabb forma magokat, s kivált virágokra vágynék. Csak elhiszem megfogyatkozott kegyelmetek ily hosszas ott való ülésben. A páterek dolgát mégsem kellene annira forgatni. Az ártatlant a vétkessel eszvetenni, s a pénzes jószágot adó alá vetni, s magát kegyelmed megételtetni. Mindazonáltal úgy cselekedjék kegyelmed mindeneket, valamint tetszik. Elég hogy engemet mind méltóságos gubernátor uramnak, s mind vikárius uramnak beadtak nagy ártatlan, az mint Apor Farkas uram, s páter Kovács uram beszéli. A bizonyos, nehéz most büjtülni. Az Könczei Dávid uram leányát megírtam volt Sz. Iváni uramnak, azt is, hogy Benkő Pál uram meggyógyult. Oláh Miklóstól harmadnapja, hogy elvitték a quartélt. Az szotyori megfogatott jobbágy iránt magam is megirattam Daczó uramnak. Igen jól teszi kegyelmetek, ha memorialist ad kegyelmetek méltóságos guberniumnak az Bethlen Elek uramnál való levelek iránt.

Ez a kutya tekergő jáger hét hete oda van, soha nem nyughatám, még vissza nem fogadám, a mást bizony valóban várnám Kolozsvárról, ez az eb csak pecérnek való. Az ezüstet magam olvasztottam meg az ötvesnél, de ott bizony nem volt olyan rezes ezüst. A spanyor kereszteket igen köszönöm kegyelmednek. Posztóért beküldök Brassóba, ha Isten engedi, csak adgyanak. A gyermekek alázatosan köszöntetik kegyelmedet. Colonellus uram az estve érkezett meg, nem aludt az elmúlt éjjel féltibe, úgy félnek a tőztől. Ide fel is Lengyel Andrást is fel akarták gyújtani, megkapták az ebet, idehozták a tömlöcbe. Itt anni a rab most, hogy rettenetes. Magam is értózom, csak az Isten tudgya, a tőztől, s ha csak egy dobbanást hallok is. Rettenetes hideg volt ednihány nap, mindunta szél jár. Ezzel ajánlom Istennek kegyelmes oltalmába kegyelmedet.

Kegyelmednek igaz hitös társa,

Kálnoki Borbára

Kálnoki Borbála gróf Kálnoki Sámuel és gróf Lázár Erzsébet legidősebb gyermeke, 1681-ben született. Édesapja főkapitány, főkirálybíró, Erdély alkancellárja és kincstartója volt. Számára az írás szinte állandó aktusként volt jelen, szorosan összefüggött mindennapi tevékenységeivel, munkájához tartozott. Ő adta ki Bécsben 1702-ben másodszor Pethő Gergely (1570 körül -1629) krónikáját.

A Kálnoki és az Apor család többféle összeköttetésben állt egymással. Sejthető azonban, hogy a rokoni és baráti kötelék szorosabbra fűzésén túl anyagi érdekek is munkáltak a mögött, hogy Pétert 1698-ban lánykérőbe küldték Bécsbe.

A két fiatal egybekelését elsősorban Borbála atyja és Péter gyámja óhajtotta. Ám hazatérése után Péternek nem volt kedve a házassághoz, amiért Kálnoki neheztelt is. Apor István azonban meggyőzte ifjú unokaöccse „változó és éretlen elméjét”, aminek köszönhetően 1699 június 8-án fényűző lakodalmat tartottak Bécsben.

A nagy eseményen Lipót király és József trónörökös is képviseltette magát, valamint több herceg és „méltóságos nagyrendű emberek” voltak jelen. Összeadásukat Kolonics bíbornok végezte. Az új pár alig egy hónapot időzött Bécsben, aztán indultak Erdélybe. A Kálnoki szülők egy kisebb társasággal Pozsonyig kísérték őket.

Házasságuk 44 évig tartott, azonban korántsem volt felhőtlen. 1725-1731-ig külön is éltek, s megbékélésük után sem laktak egy fedél alatt. Házasságukból 12 gyermek született, közülük öt érte meg a felnőttkort: három fiú (János, László, József) és két lány (Zsuzsanna és Anna). A fiúk egyetemet végeztek, a lányok is megtanultak olvasni, írni: valószínűleg az udvari tanítóknak vagy papoknak köszönhetően, iskolába természetesen nem jártak, férjhezmenetelükig otthon éltek.

Apor Péterné nem a gazdag és előkelő asszonyok többsége szerint élt, akik csak egy dologhoz értenek: költeni az uruk pénzét. Gazdaasszonyi hírneve nem is maradt meg Háromszék határai között. Közismert lett főzési tudományáról még külföldön is. Híre Moldvába is eljutott, ahonnan maga a vajda írt levelet a bárónőnek. Kérte, hogy sütőinasát engedje torjai udvarába, hogy az nála tanulja ki a főzés és sütés tudományát. Az inas megérkezett, Borbála pedig cipó-és kürtöskalács-sütésre, valamint különféle ételek főzésére tanította meg. Hogy pedig a bárónő minél szívesebben tanítsa inasát, felesége ajándékul szörpöt, cédrus-konzervet és muskotály-körte befőttet küldött Torja úrnőjének.

Leveleiből úgy tűnik, rendkívül értelmes, uralkodni vágyó, politikával is foglalkozó asszony volt Kálnoki Borbála. Ezért nevezték őt – kicsit megrovóan – „Háromszék királynéjának”.

1743 januárjában halt meg, 27-én volt a temetése. Ikafalvi Dombi János, kézdiszéki alkirálybíró sírfeliratot készített számára:

„A méltóságos gróf Kálnoki Borbára,
Liber báró Apor Péter úr hív társa.
Jó gazdasszonyságnak mutató példája,
Itt fekszik bezárva örökös házába.
Hatvankét esztendőt töltött e világban,
Negyvennegyed felet a szent házasságban.
Midőn ezerhétszáz negyvenharmadikban
Írnának, múlék ki: nyugodjék az Úrban.”

– – –

Talán még egy regényíró sem tudott volna főszereplője számára kalandosabb és ellentmondással átszőttebb életpályát kitalálni, mint amilyet Apor Péternek adott a sors.

A székely arisztokrata emlékiratíró és költő báró Apor János és Vajna Katalin gyermekeként látta meg a napvilágot Altorján, 1676-ban. Az örömteli eseményt azonban hamarosan súlyos csapás követte. Még ebben az esztendőben felütötte fejét a borzalmas pestis, melynek édesapja is áldozatául esett. A haldokló apa csecsemő fiának gyámjává Farkas nevű testvérét tette, de 1677-ben őt is elragadta a halál. Ezután a gyermek gyámja a másik nagybácsi, gr. Apor István lett, akinek jelleme, nevelése nagy hatással volt a fiúra.

Péter gyermekévei jórészt Altorján teltek, ott kezdett ismerkedni házitanítói révén az ABC-vel. Iskolai tanulmányait Kolozsváron kezdte meg1686-ban, s fejezte be hét esztendő múlva. Majd a nagyszombati egyetem következett, ahol előbb bölcsész-, majd jogi doktor lett. Kimagasló eredményeivel, szép előmenetelével hírnevet szerzett az erdélyieknek, ahová visszatérve a közügyeknek szentelte életét.

1699 februárjában részt vett a segesvári országgyűlésen, mely jórészt az adót és a pénzügyi dolgokat tárgyalta. Regalistaként; királyi levéllel meghívott rangos tisztviselőként volt jelen. És még ugyanebben az esztendőben I. Lipót Küküllő vármegye főispánjává nevezte ki.

Az 1703-as esztendő nem csupán az országra hozott sok szerencsétlenséget, hanem az Apor-házra is. Mikor Kolozsvárt a kurucok bevették, a család kincseinek legnagyobb része odaveszett, s november 11-én a család támasza, gr. Apor István is elhalálozott. A veszteség legérzékenyebben Apor Pétert sújtotta, hiszen azt az embert veszítette el, aki apja, gyámja, barátja volt. A halál hírére Apor Péter azonnal Szebenbe sietett, hogy legalább a temetésen ott lehessen.

Közben Erdélyben a Rákóczi-szabadságharc tüze mind nagyobb lánggal égett. A német had kezén Szeben városa maradt, ahová a császárpárti erdélyi urakat Rabutin összeparancsolta, hogy védelmet találjanak. Itt maradt vissza Apor is a nagybátyja eltemetése után. Majd február vége felé Brassóba indult, valószínűleg azért, hogy a birtokaihoz közelebb lehessen. Rabutin azonban nem hagyta elvinni családi kincseit, nehogy ezek a kurucok kezébe kerüljenek, ehelyett ő maga kerítette hatalmába. Apor kifosztva kincseiből 15 napi keserves út megtétele után jutott Brassóba, ahonnan családjával együtt a semleges Havaselvére menekültek. Az események további alakulása miatt úgy látta jónak, hogy csatlakozzon a kurucokhoz. Rákóczi szívesen fogadta. A híres zsibói csatavesztés (1705. nov. 11.) után hagyta el a fejedelmet. Visszatért Csíksomlyóra, ahol 1706-ban Graven ezredes Rabutin nevében a saját lakásán fogta el és tartóztatta le. Javait mind elvették, csak az maradt meg, ami rajta, a feleségén, s öt éves leányán, Zsuzsán volt. Parasztszekéren vitték Brassóba, a börtönbe.

1707 júliusában az udvari tanács ártatlannak találta, s felmentették: szabadságát, birtokait s hivatalát visszakapta. Szabadulása után igyekezett semleges maradni. (Raboskodása történetét versben örökítette meg). 1708-ban háromszéki főkirálybíró lett. 1709-től a Sepsi-, a Kézdi- és az Orbai szék, valamint Miklósvár főkapitányi tisztét is viselte. 1713-ban megkapta a bárói rangot.

Az 1717-ben történt tatár betörés alkalmával a Székelyföldről ő hárította el a veszedelmet. 1719-ben a pestisjárvány és az ínség miatt menekülésre kényszerült. 1722-ben a család régi birtokán, a Fogaras melletti, Galacon laktak, amíg udvarházát föl nem égették. Nagy nehezen tudott csak elmenekülni a családjával, értékes vagyona oda veszett. A veszteségek sora azonban nem törte meg, sőt mintha megedzette volna. Soha nem feledkezett meg családi kötelezettségeiről sem. A következő évek országgyűlésein sorozatosan jelen volt. 1744-ben főkormányszéki tanácsosnak jelölték, és III. Károly király aranynyaklánccal tüntette ki. A tanácsosi rangot azonban nem vállalta el, megmaradt főkirálybírónak.

1747-ben szinte teljesen elveszítette látását, így Erdély 1748-as eseményeit már mással jegyeztette le. Régi barátai, kortársai lassanként elhaltak, egyedül maradt azok közül, kik ifjúságukban a szabad erdélyi fejedelemség hanyatló napjait megérték.

1752 szeptember 22-én halt meg Altorján.

Viharos életének nyugodtabb szakaszaiban pontos és érdekes történelmi jegyzeteket készített. Hátrahagyott művei a XVIII. századi Erdély jelentős történetírói közé emelik.

Jelentős levelezése maradt fenn: lehetőséget nyújtva személye, környezete és az események megismerésére. Arra is, hogy feleségével, Kálnoki Borbálával nem élt boldog házasságban. Mindennek dacára, leveleik egymás iránti tiszteletről, sőt gyöngédségről tanúskodnak. Apor Péter, ha távol van, akkor is rendszeresen tájékoztatja feleségét a hivatalos ügyekről. Borbála pedig a családi dolgokról, a gyermekekről, a gazdaságról tudósítja édes urát.

Elég néhány levelüket elolvasni ahhoz, hogy kiderüljön: a gazdag háromszéki főúr mennyire érdeklődött minden iránt, ami összefüggött gazdaságával és családjával. Jó gazdaként arra is talált módot, hogy a felesége által adott „komissziókat” elvégezze. Különösen tavasszal szaporodott meg ilyen irányú teendője, amikor vetőmagok beszerzése volt esedékes. Egyik levelében arról értesíti feleségét, hogy a kerti vetemény-magokat megvásárolta, azok már úton is vannak. Fehér, veres és kék káposztamagot küldött haza, valamint articsókát és zellermagot. Levelei tele vannak állandó érdeklődéssel, hogy mi van otthon, nincs-e betegség, mire van szükségük?

Történetírói munkái közül időrendben első a latinul írott Lusus mundi (1727), melyben családjának és a velük vérrokon családoknak a történetét és nemzedékrendjét találjuk.

Korának eseményeit Synopsis mutationum (Összefoglaló kép a változásokról) címmel szintén latinul írta. E szöveg a születési évétől 1749-ig tartalmazza a nagy részben önéletrajzi érdekű eseményeket.

Legmaradandóbb műve a Metamorphosis Transilvaniae: Erdély változása, melyben a nemesi moralizálás szellemében a „régi jó” erdélyi szokásokat írta le (1736). Erdély változásának kezdetét 1687-től számította; „…mely esztendőben a német legelsőbben bejöve.” Azóta uralkodik hazájában a „náj módi”, mellyel szemben a független Erdély szokásait kívánta megörökíteni „maradváinak”. Művének egyes fejezeteiben (cikkelyeiben) összeállította mindazt, amit a régi erdélyiek lakomáiról, táncairól, vendéglátásáról, régi címerekről és rangokról, öltözetekről, szokásokról, temetésekről, esküvésekről, szitkozódásról, alázatosságról, énekekről, hitről stb. tudott. Műve így fontos művelődéstörténeti kútfő. Néprajzi szempontból is figyelmet érdemlő szokásokról ír. A magyar tánctörténeti kutatás például sokat köszönhet Apor szemléletes, szép leírásainak. Tőle tudjuk, hogyan járták a 17. században a lengyel változót, az egerest, a lapockást, a gyertyás és a süveges táncot. De megismerhetjük a régi magyar ételeket is. Ilyenféléket: tehénhús polyékával, kukrejttel, árpakásával vagy nyúlhús feketelével.

„Történelmi munka ez, amelyben csak ebédeket, vacsorákat, nevezetes lakodalmakat és temetéseket ír le, de hangjában szépirodalom, költészet” – állapította meg Kosztolányi Dezső 1935-ben Apor Péterről írott esszéjében.

(A művet 1863-ban adta ki a Magyar Tudományos Akadémia, Kazinczy Gábor szerkesztésében.)

Felhasznált irodalom

Adassék e levél… Hungária Kiadó, 1938

A Pallas Nagy Lexikona, 1895

Apor Péter: Verses művei és levelei I.II. Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1903 (Szerk. Szádeczky Lajos)

Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, Szépirodalmi K. Bp.,1987

Balló István: Altorjai Báró Apor Péter élete és működése, 1897

Deák Farkas: Magyar hölgyek levelei (Magyar Levelestár), Bp., 1879

Erdélyi Tudományos Füzetek, 284, Papp Kinga: Tollforgató Kálnokiak, Kolozsvár, 2015

Kosztolányi Dezső esszéje Apor Péterről, Pesti Hírlap, 1935. február 17. (1940 után több Kosztolányi kötetben)

Magyar Életrajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, Bp., 1967

magyar-irodalom.elte.hu/syrena/texts/apor1.html