Műelemzés

december 14th, 2025 |

Fodor Miklós: Két értekezés Csáji László Koppány két versciklusáról

Amikor az én civilizációs erővonalak metszetén hoz döntést

Csáji László Koppány négy versből álló miniciklusának értelmezése, mely A palackposta csöndje című kötetében (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2020) található* (*szerk. mj.: a szerző könyve ⇒ITT olvasható)

Csáji László Koppány Julianus római császárról szóló mini versciklusa mini monodrámának is tekinthető. Avagy olyan drámának, melynek a szerző csak a négy sarkpontját írta meg. Művészi koncepciójának problematikusságát a költő is érezte, ezért e négy verset gazdag jegyzetekkel látta el, melyek segítik az olvasót a megértésben. A jegyzetek hivatottak arra, hogy vázolják azokat az élethelyzeteket, politikai állapotokat, melyekben e négy monológ elhangzik. Ez így rendben is volna, pusztán annyit jegyezhetünk meg, hogy művészileg mégiscsak szerencsésebb, ha a szituáció felfestése is művészi módon valósul meg.

A négy verset négy felvonásnak felfogva így bontakozik ki Julianus drámája:

Flavius Claudius Julianus levele II. Constantius császárhoz (i. sz. 360) – (I. felvonás) – kölcsönös és mély bizalmatlanság alakul ki a két politikus között.

Flavius Claudius Julianus szózata aquincumi seregéhez (i. sz. 361) – (II. felvonás) – Julianus megindokolja a regnáló császár elleni lázadását.

Aquincumi Mithras-himnusz (Flavius Claudius Julianus imája a mithraeumban) – (III. felvonás) – Julianus isteni felhatalmazást remél.

Flavius Claudius Julianus utolsó szavai (i. sz. 363. június 26.) – (IV. felvonás) – Julianus halála előtt mérleget állít politikai törekvései vonatkozásában.

Négy vers, négy különböző műfaj, négy különböző megszólalás: egy levél, egy szózat, egy ima és egy belső monológ. Julianus négy szinten kerül konfliktusba a világgal: felettesével, a politikai rendszerrel, a korban ható nagy szellemi áramlatokkal (istenekkel vagy istenképekkel) és a társadalmi paradigmák váltakozásában kibomló történelmi folyamattal. A négy szint, mely minden tételben egyszerre játszik, a következő: személyes szint, politikai-hatalmi szint, vallási-kulturális szint, a civilizációs paradigmaváltozások történelmi kérdésköre.

Miképpen írhatók le tömören ezek a konfliktusok?

A személyes szinten Julianus felismeri, hogy Constantius az életére tör, ebből következően választania kell: vagy őt ölik meg (űzik el), vagy ő öli meg (űzi el) a császárt. Harmadik lehetőség kizárt.

A politika szintjén azt látja a főszereplő, hogy a közállapotokat az egymás ellen acsarkodó társadalmi csoportok és a hatalmával önkényesen visszaélő császár ténykedése jellemzi, ezzel szemben ő a feszültségoldó kormányzás, a szabályozáson alapuló, békés és szabad társadalmi viszonyok híve.

A vallási-kulturális szinten Julianus úgy látja, hogy az új hitrendszer, a kereszténység kizárólagosságra tör: hamisnak, tévtanításnak bélyegzi, s ha hatalmat kap, üldözi is a kor minden más vallási alakzatát, köztük a birodalom korábbi identitását adó görög–római istenképzeteket is. Ezt a főszereplő elutasítja a vallási tolerancia nevében.

A (misztikus) történelem-filozófia szintjén a következő alapvető szellemi konfliktus áll elő: úgy tűnik, lehetséges közvetlen kapcsolatba kerülni az abszolútummal; ám ez a misztikus esemény, ha megtörténik, nem közvetíthető az embervilág felé, véglegesen a személyiségbe lesz zárva, hiszen egyedi, álomszerű élmény az alapja, mely nem ellenőrizhető. A közvetlenül egy istentől vagy az Istentől kapott kinyilatkoztatás a legmélyebb és a legtitokzatosabb ember–isten élmény. Egy ilyen élmény hatása alatt, ha kilép az ember a világba, és valamilyen formát kíván adni a kapott tartalomnak, akkor szükségképpen kikristályosítja, rögzíti azt a kor adott viszonyai között; az élmény, az „üzenet” lélekbeli termékeny-ihlető, sokirányú lehetőség-létét aktualizálja, megvalósítja, egyirányúsítja. Minden lélekben, minden kultúrában egyszerre létezik az istenséggel való közvetlen személyes és a tanokon keresztüli közvetett, intézményesített kapcsolat. Egy istennel vagy az Istennel közvetlen kapcsolatba kerülő lélek válhat kritikussá, ellenségessé az adott korban élő tanokkal és intézményekkel szemben, ugyanakkor a tanok képviselői is lehetnek ellenségesek a közvetlen forrással és az azt képviselőkkel szemben. Ez az ellentét nem szüntethető meg. Eljöhetnek korok, jelentős személyiségek, akik a közvetlenséget, a szabad, a lélek mélyéről fakadó teremtést erősítik, és kialakulhatnak korok, kiérlelődhetnek nagy tudású személyiségek, melyek/akik a tant, a törvényt erősítik, cizellálják. A mini versciklus koncepciója szerint Jézus és Julianus egyaránt olyan személyiségeknek tekinthetők, akiket közvetlen kinyilatkoztatás ér. Mindkettőjük szembe kerül korának politikai és vallási állapotaival, és mindketten elbuknak. Ugyanakkor Jézus tanai intézményesülve az időszámításunk szerinti 4. századra már uralkodó eszmekomplexummá válnak, míg Julianus épp ezen eszmekomplexum kizárólagosságra törekvésével szemben bukik el, és válik évszázadokra megvetett történelmi szereplővé, akinek azonban az újraértékelése bármikor megtörténhet.

És most vizsgáljuk meg alaposabban a négy verset, a főszereplő négy megnyilatkozását!

Úton a válságos döntéshozatal felé – a főszereplő levelet ír egy kereszt előtt térdepelve

Az első vers műfaja: levél. Központi kérdése a politikai bizalom. Pontosabban a bizalom elveszítésének érzete. A császár elveszíti bizalmát nagyon sok mindenkiben, többek közt Julianusban is, bár Julianus erre nem adott okot, a főszereplő környezete szintén elveszíti a bizalmát a császárban. Így végződik a vers: „Fogytán már a bizalmad? Térdelek épp a keresztnél, / Olvad az én hitem is; duruzsolják: „haljon a császár!”

Milyen társadalmi viszonyok, milyen ádáz ellentétek jellemzik Constantius császár hatalomgyakorlását? Konstantinápoly épül, Róma hanyatlik. A keresztény papok egymás ellen acsarkodnak. A császári hatalom kivégeztet olyanokat, akikről úgy véli, veszélyesek lehetnek. A hatalmi térben növekszik az agresszió, csökken az együttműködés, a kompromisszumképesség, nyers erőszakkal, gyilkosságokkal intéződnek el az ellentétek.

Milyen viszonyok jellemzik a szellemi életet? Leértékelik, barbárnak tekintik a régi kultúrát, meg is semmisítik könyveit. Az oktatást is az új hit, a keresztény ideológia terjesztésére szervezik át. E konfliktus Julianus lelkében úgy jelenik meg, hogy miközben fájlalja az antik kultúra pusztítását, egy keresztnél térdel: számára e kétféle kultúra megfér egymás mellett, ám itt még keresztény alapokon áll, még reménykedik abban, hogy a keresztény Isten visszafogja híveit.

Mi jellemzi a hadsereg állapotát? Constantius keleten akar hadakozni nyugaton lakó katonáival, akik viszont ezt nem akarják, már csak azért sem, mert a császár ígérete szerint, a galliai harcok végeztén hazamehetnek. Császári ígéretszegés, az ezen való jogos felháborodás, a kelta harcosok csalódása, heves érzelemkifejezései feszülnek egymásnak Julianus lelkében.

A sorsdöntő konfliktus, mely a verset szüli, akkor áll elő, amikor Julianus kezdi úgy érezni, hogy ki kell lépnie a szolgálat, a hűség érzelmeiből, a császárnak alárendelt hadvezéri szerepéből, és fel kell vállalnia a konfliktusmegoldó szerepkört. Ez nyílt lázadás nélkül lehetetlen.

Mint említettem, a vers műfaja – melyben a fenti konfliktusok megfogalmazódnak, nyíltan vagy rejtetten éreztetődnek –, levél, méghozzá Julianus levele Constantiushoz. A két férfi viszonya a tét. Elvben nem lenne kizárható az sem, hogy a jószándékú, nyugodt tényközlések a császárt jobb belátásra bírják – ilyesmiben reménykednek a kelta harcosok is –, ám az olvasó vagy tudja, hogy nem történt efféle fordulat, vagy élettapasztalatai alapján sejti, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen. A két politikus között az összetűzés elkerülhetetlen. Felfoghatjuk Julianus levelét, melyet egy kereszt mellett térdepelve ír, egyfajta kérdésként is, melyet saját sorsa felől érdeklődve Istenhez intéz. Mintha mindazt, amit lát és érez, miközben a császár elé tárja, egyben Isten elé is tárná. Rendkívül jól szerkesztett, tömény drámai szituációt tárt elénk Csáji László Koppány ebben a versben.

Fogalmazzuk meg most a lényegi sorskérdést, mely a levélben nincs kimondva, de rejtetten jelen van: feljogosítja-e Julianust Constantius hatalomgyakorlásának önkényessége és kultúrapusztítása arra, hogy katonai eszközökkel fellépjen ellene? A tények alapján egyre inkább úgy érzi Julianus (és az olvasó), hogy igen. Ám itt egy rettentő végletesség keletkezik: e lépés vagy az egyik legsúlyosabb politikai bűn, vagy az egyik legnagyobb jótétemény. A megítélés döntően attól függ, mit akar az Isten. Ám ez utóbbira most nincs válasz. A negyedik Julianus-vers utolsó mondata – „győztél, galiléai”, mely mondás valóban elhangzott Julianus szájából a krónikák szerint – ad egyfajta választ, ám a négy versből álló kisciklus egészében árnyaltabb isteni üzenetet sugall. Erre a legdöntőbb kérdésre még visszatérek.

A döntés szenvedélyes igazolása – beszéd a katonák előtt A második vers témája az a nemes indulat, mely Julianust arra sarkallja, hogy Constantius ellen fellépjen, a császári trónról őt letaszítsa, és maga üljön oda. Fontos számára, hogy minden késztetés-elem racionális és tényszerűen megalapozott legyen, hogy korrekt módon ne lehessen arra következtetni, hogy őt a hatalomvágy és a hatalombirtoklás élvezete vezérli.

Tudatosítsuk a vers során felmerülő motivációkat!

Bár Julianust fűthetné személyes bosszúvágy is, hiszen Constantius legyilkoltatta a családját, mégsem ez a döntő elem, hanem hogy a jogrend visszaálljon: ne lehessen efféle tetteket büntetlenül végrehajtani. Íme, a polgárok hatalommal szembeni védelmének, vagyis a jogállapot helyreállításának nemes célja.

A constantiusi rendszer második fő bűne az ideológiai agresszivitás felkeltése vagy támogatása, hogy „gyűlölet ébred / Mindaz iránt, aki őrzi a lángot”. Nem védi meg az antik (ősi) vallási formákat, hanem engedi bűnné nyilvánítani őket. Ez a császári hozzáállás az agresszió eszkalációját és kultúrapusztítást jelent, mellyel szembe a vallási türelem és a társadalmi béke koncepcióját állítja Julianus.

A hosszú évszázadok alatt felépített társadalmi rendszer létét félti a főszereplő az ellenségesség révén való anarchiába fordulástól: „pogromokon, zsinatokon fulladozik birodalmunk” – mondja katonáinak.

Julianus úgy véli, a jó uralkodó feladata nemcsak az, hogy a külső támadások ellen védje országát, hanem az is, hogy a belső – társadalmi, lelki – támadások és lepusztulások ellen fellépjen. „Mik lettünk idebent?” – kérdezi.

Az évezredek alatt felgyülemlett emberi tudást jelentős értéknek tartja, védelmét pedig kötelességnek az új eszme önhitt egyedülvalóságával és pusztító felsőbbrendűségével szemben. „Életem árán őrzöm az ősök örök hagyatékát”.

A szabad és elmélyült lélek is jelentős érték számára, védelme ezért kötelesség a birodalom egészében: olyan társadalmi viszonyokat akar, „hol a vallás / Nem falakat sokasít, hanem ajtókat nyit a szívre”.

Misztikus beavatás a legmélyebb létszférába – révült ima a barlangban, mely költői-misztikus látomás

Rendkívül komplex szimbolika érvényesül a harmadik versben. Nem biztos, hogy egységes értelmezés adható, mert álomszerű, látomásszerű a történés. Értelmezésem módszertanával megkísérek eljutni a még biztosan vagy nagy valószínűséggel állíthatókig, és ott jelezni, hogy az út innen már csak szubjektíve folytatható. Mithras-t olyan alaknak fogom fel, mely a legősibb istenalak kifejeződése, ősibb, mint a görög istenek, ősibb, mint a zsidó és keresztény isten- vagy angyalképzetek. Ez magyarázza titkosságát – elfeledett, elásott tudást őriz barlangjában. Ezt az elásott, eltemetett istenképet lényegi kapcsolat fűzi a csillagokhoz, bolygókhoz, illetve a csillagképekhez és azon kozmoteológiához, mely ezekhez a kozmikus tényekhez fűződik. Ezen az úton az őseredeti (sumér) istenekhez és kozmikus képzetekhez közelítünk, bár erről nincs szó a versben. Julianus révült látomásában megjelenik a Nap („Áldott Nap, magas Isten”), a Merkúr („Merkúr hív a homályból”), a Vénusz („vénuszi fénnyel igézőt”), a Mars („Marsot idézve”), a Jupiter („Jupiterként jöjjek a földre”) és a Hold („Elfogy a Hold, majd újra kisarjad”). Hogy a Szaturnusz miért marad távol, arra nincs válaszom. Az a vallási forma, mely a kozmikus jelenségek megfigyelése révén kíván isteni üzenethez jutni, lényegileg tér el az úgynevezett könyv-vallásoktól, melyek a kinyilatkoztatást valamilyen íráshoz és az írás értelmezéséhez kapcsolják. Amikor Julianus beavatódik Mithras misztériumába – a fenti megfontolás szerint –, képessé válik arra, hogy közvetlenül a kozmosz, azaz a Teremtő hatalom felől kapjon sugalmazást. Ez a tétje az ő beavatásának: nem könyvek révén, hanem közvetlenül, a világ megismerése révén kapni „üzenetet”. A közvetlenül, napra készen, áttételek nélkül elnyert isteni üzenet nem feltétlenül van összhangban az adott korban már kialakult tanokkal, melyeket hatalommal rendelkező intézményrendszer erősít meg.

Milyen vallási-társadalmi igények fogalmazódnak meg a harmadik versben, mely a lét-misztériumba való beavatás verse? Lássuk!

A politikai vezető legyen egy isten vagy az Isten fia: érkezzen közvetlenül Tőle, az Ő megbízatásából. Esetleg: folyjon ereiben isteni vér. „Áldott Nap, magas Isten, küldd le fiad vezetőnknek!”

A káosz szétforgácsoló erőit tartsa kordában. „Káoszt megzabolázót (…) Mennyei bírát, bűnt eltörlő szent fiadat”.

Isteni hívás legyen a húzóereje. „Hollód hírt hoz e létbe: Merkúr hív a homályból”.

Az elhívottat termékenyítse meg egy isten vagy az Isten, igézet, látomás által kerüljön birtokába az ős-igazság. „Eljegyzett araként (…) Kozmikus álmaid öblén ős-igazadra találunk”.

Az eltespedő, elposványosodó, elkényelmesedő világba fecskendeztessék isteni, teremtő-ihlető energia. „Lusta világ süket űrjét / Töltsd be a lándzsád tűzsugarával”.

Égi szövetség köttessen: együttműködés, kölcsönös segítségnyújtás. „Titkokat őrző s átörökítő égi szövetség”.

Isten rendje legyen a földön: miképpen fönt, úgy lent. „Isteni rend aranyától, általam izzon a villám!”.

Saját halálát homályosan megsejti a beavatódó. „Ki röpíti a perzsa mezőn a nyilat rám, / Csak te tudod”.

Magasságba törekvés, tágabb horizont látása vezérli – ez lesz a cél, a fő késztetés. „Hogyha az ember e földi világ magasába törekszik, / Mind tágasabb horizontot akarna elérni a vágya”.

Legvégül Isten akarata érvényesül, nem az emberi szándék, még ha ez utóbbit Isten sugalmazta is. „Ám ha a Nap fia szólít, elvisz az égi futárral”.

Létrán haladni felfelé (esetleg hatolni mélybe is) – egyfajta táltos-utazásként –kíván a főszereplő. „Elfogy a Hold, majd újra kisarjad, lelkem a létrán / Fel-le bolyong”.

Istenné nemesülne a lélek a halál után – a kulturális égboltozaton hirdetné a személyes sors tanulságait, értékválasztásait. „Végül a létra fokáról átlépünk odaátra. / Megszabadulva a testtől, eggyé válva Atyánkkal, / Istenné nemesülten lüktet széjjel a fényünk!”

Politikai kudarc vagy történelmi áldozat? – a halál előtti tépelődés belső monológja

A negyedik vers: tépelődő belső monológ. Julianus számára a tény, hogy egy politikai gyilkosság áldozata lett, egyben vallási tény is – legalábbis elmereng ennek lehetőségén, nem zárja ki. „Mondják, Mercurius lőtt, holtából felocsúdva / szent sírján heverő nyila hajnaltájt csupa vér volt” – a lábjegyzetben a következőt közli Csáji László Koppány: „Az egy évszázaddal korábbi keresztényüldözés során vértanúságot szenvedett kappadókiai szent Mercurius sírján levő nyílvesszőt másnapra véresen találták, így kapott lábra az azóta is olvasható vélekedés, hogy e szent állította meg a császárt, elősegítve a kereszténység egyeduralmának visszaállítását”. A négy versből álló miniciklus koncepciója nem zárja ki e politikai-vallási értelmezési elméletet, hiszen kezdettől fogva szétválaszthatatlan a négy szinten zajló konfliktus (egyéni, politikai, vallási-kulturális, történelmi paradigmatikus). Nem zárható ki, hogy a háttérből istenek irányítanak, hogy Constantius és Julianus mögött egyaránt egy-egy isten harcol. „Mithrasz, Jézus, Apolló – mind igaz isten e három? / Vagy hadakoznak a trónért, mint ahogyan mi is itt lent?” Nem mitikus nyelven ezt úgy értelmezhetjük, hogy különböző valláspolitikai, korszak-meghatározó, paradigmateremtő nagy elképzelések, elvek csatája zajlik. A keresztény koncepció az, hogy Jézus isten volt, ezért minden más vallás hazugság, ámítás. Az ős-vallási koncepció szerint a kozmosz gyermekei vagyunk, és mivel különböző módokon, de minden vallási elképzelés ezt állítja, ezért minden vallás-hagyománynak joga van a létezéshez – e felfogás isten-képviselője Mithras. Akárhogyan gondolkodunk (mitikusan vagy történelem-filozofikusan), azt látjuk, hogy Julianus életéről, vallási-politikai törekvéseiről valamiféle felsőbb hatalom döntött, akit nevezhetünk istennek (archaikus nyelvezeten), és nevezhetünk a történelemben ható, személyfeletti erők hatásának. Ez utóbbi szerint a keresztény üzenet mélyebben ragadta meg az emberi lelkeket, mint bármely más vallásos elképzelés korábban, ezért magasabb rendű azoknál, ebből következően szükséges volt a győzelme. E dilemmát így fogalmazza meg Julianus a ciklus negyedik versében: „Kit sértett az a célom, hogy minden hitet egyként / Elfogadok helyes útnak? Csak ha van egy igaz isten, / És nem mindegy, hogy ki előtt borulunk le imádva, / Akkor bűnös e célom. Lám, győztél, galiléai.”

A paradigmaváltozás szükségszerű ellentmondásai

Miért bukik el Julianus? Miért bukik el az a vallásfelfogás, mely szerint minden vallás ugyanazt az emberi lényeget hordozza, csak a hangsúlyok és a nyelvezet különböző, ezért a legfelső politikának a vallási toleranciát kell képviselnie, illetve igyekeznie kell a különböző vallások között a közvetítést egyengetni? Mit üzen a „kor szava”, a hegeli „világszellem” (ha van ilyen)? Nagyjából a következőt gondolom erről: az eredeti, az emberi lelkeket közvetlenül érinteni akaró, közvetlen személyes kapcsolatokra építő jézusi tanításnak

a) viszonylag egységes ideológiává „kell” csontosodnia,

b) intézményrendszerbe „kell” merevednie,

c) alkalmassá „kell” válnia arra, hogy a birodalmi uralom eszköze legyen.

Miközben a „világszellem” (ha van ilyen) Constantius révén üzen és halad előre, Julianus érzékeli, hogy a hatalomvesztett antik-pogány hit mélyén igazság lapul. Beavatódik ebbe a vallási világ mélységeibe. Az ábrázolásból és a hivatkozott tényekből arra következtetek, hogy amit a beavatás során megél a főszereplő, az nem feltétlen Jézus-ellenes, sőt. Inkább úgy értem a Mithras-kultuszba való beavatás eseményét, hogy ennek révén Julianus az antik-pogány isteneket is megelőző szakrális hatalom alá helyezi magát, hogy azok lényegét, a Jézusnál ősibb, de vele összeegyeztethető csillagvallást képviselje. Az sejlik a révült, sámánikus-költői Aquincumi Mithras-himnusz-ból – mely a négy vers kulcsverse, mély-, illetve magasságpontja –, hogy Julianus elnyeri az Atya, a legfőbb hatalom kegyét. Tragédiája az, hogy a történelmi folyamat mégis túllép rajta: „győztél, galiléai” – mondja a főszereplő közvetlenül a halála előtt.

Az intézményrendszerbe merevített ideológia révén való hatalomgyakorlást a gépiesség iránti mély emberi hajlamnak tartom. A gép – beleértve a társadalmi gépet is (Lewis Mumford) – minden emberellenessége dacára talán a legemberibb, bár feloldhatatlanul ambivalens találmány, így látom. Az ember egyre több és egyre bonyolultabb géppel, egyre bonyolultabb szabályozásokkal veszi körbe magát, élete is részben gépiessé, túlszabályozottá válik, ugyanakkor folyamatosan küzd az elgépiesedés káros hatásai ellen. Hiábavaló lenne e küzdelem? Mégsem hiábavaló?

Mintha a végső tanulság az volna, hogy azoknak, akik érzik lelkük mélyén az érzékeny, élő, kifinomult, teremtő lényeget – a Jézusnál ősibb természetvallást, csillag-vallást, vagy csillagkép-vallást, vagy ezek egységét –, kötelességük fel is lépni az érdekében: alkotni, harcolni, pozíciót is vállalni, ám ez legfeljebb röpke történelmi időkre tud győzelmet aratni, mert a megmerevedés szükségszerű. A teremtés-megmerevedés ritmikát nem lehet kiküszöbölni.

Új paradigmára mindig válságos történelmi időkben – 2000 éve, ma – van szükség. Az új nagykoncepció magja mindenkor a legősibb és legteljesebb (emberi? isteni? mindkettő?) tudás az ember világban-való-létéről, sorsútjáról. A régi paradigma recseg-ropog. Ma is. Ez viszonylag szabad szellemi állapotokat teremt bizonyos kultúrákban – Közép-Európában most ennek lehetünk tanúi vagy akár tevékeny részesei –, az ezeken a területeken élő, szakrálisan nyitódó és döntésképes lelkek lehetőséget kapnak a lényegbe való belerévülésre. Amikor, ahol a képlékeny kulturális-vallási-politikai-ideológiai állapot létrejön, hasonlóképpen Julianus és köreinek szituációjához, felerősödik egy lelki késztetés, mely szerint ki kell használni ezt a kegyelmi pillanatot, meg kell alkotni legbelső impulzusainkra, ihletettségeinkre, sugalmazásainkra hallgatva a műveket (a politika terén is), világba kell ezeket oltani, vagy palackba kell őket zárni – kinek mi ízlik jobban –, a többi nem ránk tartozik. Akármi történhet 300-400 év alatt.

Tanulságként a következő feloldhatatlan, noha termékeny ellentét marad ránk: ha győz is egy új paradigma – például a „galiléai” vagy más, mondjuk, Mithras nevében –, végső soron sohasem maga Jézus, vagy Mithras győz, sohasem a teremtő mag, hanem mindig valamely tanrendszer, melyet a történelmi időkben belőle kristályosít ki egy adott korszak adott nagykultúrája.

II.

Szabadságharcosból elhívott, elhívottból megváltó áldozat

Csáji László Koppány Buzgó Simon (az „elfelejtett” 12. apostol apokrif életrajza) című versciklusának értelmezése A palackposta csöndje című kötetéből (Cédrus Művészeti alapítvány – 2020)

Rögtön a közepébe vágva, hadd idézzem ide az utolsó verset a Buzgó Simon (az „elfelejtett” 12. apostol apokrif életrajza) című ciklusból. Nemcsak, mert az egész kötet talán legjobb alkotásának vélem, hanem mert felmutat egy bizonyos négyes tartalomrétegződést – hagyományelem / versszituáció / szereplői én / költői én –, melyet igen jellemzőnek találok. A vers egy apokrif hagyomány őrizte kultúrtörténeti-vallási szituációra alapoz – Simon apostolt Szuanir városában a helyi pogány papok feláldozzák. Ezt dolgozza át szuggesztív eszközökkel a költő. Ebbe a legenda őrizte szituációba helyezkedik bele a lírai én, a költő ebből következően viszonylag távolra kerül világban való én-jének kifejezésétől, ottani élményvalóságától. Lírai én helyett inkább drámai én-ről vagy szerep-énről kellene beszélni Csáji László Koppány Szuanir oltárára feszítve című verse kapcsán, ám ez a fogalomhasználat inkább zavaró volna, mintsem segítő.

Miközben elemezni és értelmezni igyekszem e verset, kísérletet teszek arra is, hogy a költő világlátásának egy fontos vonását feltárva behatoljak annak a szakrális történésnek és tartalomnak a lényegébe, mely kétezer éve az akkori kulturális-vallási-lelki-politikai világkorszakot lezárta, az újat pedig elindította.

A palack, a posta és a csönd

Legkülső körként a kötet címének értelmezése adódik. A ’palackposta csöndje’ kifejezés három elemből áll: a palack egy zárt, védett teret jelent; a posta egyik helyről a másikra, tágabban értve egyik téridő fülkéből egy másik téridő fülkébe való küldés lehetőségét és módját jelenti, a csönd szó jelentése egyfajta ellentétet képez azzal a jelentéssel szemben, amit várnánk: ’üzenet’. A kötet címét – A palackposta csöndje – tekintsük úgy, mintha az a kötet egészére utalna, annak valamely lényegi vonását emelné ki, hisz a címek funkciója olykor éppen ez. A kötetet ezen értés szerint olyan üzenetnek tekinthetjük, melyet a költő zárt bele ebbe az irodalmi formába, hogy aztán útjára bocsássa a kulturális lét tengerén. Nincs címzettje, iránya. Kihez jut el? Ahhoz, aki megtalálja, aki véletlenül vagy valamely rejtekúton rátalál, aki érdeklődve kezébe veszi, kinyitja. A palack-kötetbe zárt üzenet mindaddig csöndben marad, amíg a kinyitás-felnyitás gesztusát el nem végzi valaki. A palackposta tartalma akkor kezdhet el beszélni, ha valaki megérti a kódot (a nyelvet, a kifejezésmódot), és éppen ahhoz, aki megérti. Itt akár meg is rekedhetne a kötetcím értelmezése. Én mégis azt javaslom, lépjünk tovább: hiszen a kötetbeli versek olvasója csöndben olvas. A kötet verseinek tartalma csöndben hatol be értelmének zegzugaiba, kúszik le élményanyagához, érzéseihez, képzeletéhez (és tovább és tovább), ha érzékeny befogadó, ha jól rezonál a kötet szép sorjában felnyíló verseire, akkor azok csöndben árnyalják át világlátását, önképét, világra való hatásait. És ha e versek hatása katartikus, akkor akár el is akadhatnak az olvasó szavai kis időre, akkor az ő megrendült én-je e palackpostán hozzá eljutott hír (Jó Hír) lélektisztító, elcsöndesítő hatalmába kerülhet, sőt, merülhet. (Itt nem foglalkozom a kötetben szereplő Génbank – a palackposta csöndje című vers más irányokba vivő jelentéseivel.)

Amit eddig leírtam, általánosan is érthető minden verskötetbe kódolt tartalomra. Csáji László Koppány ezen kötetének azonban van egy sajátos vonulata is, melyre az jellemző, hogy a költő megidéz egy régmúlbeli, a magyar kultúrától távoli helyről származó hagyományelemet, és egy-egy verssel ezt az egyébként távoli elemet teszi hozzáférhetővé, átélhetővé a mai olvasó számára. E művészi gesztus is leírható a palackposta metaforájával, melyben maga a költő talál meg egy palackot a múlt híradásai tengerében, ő vállalkozik a megidéző, megérzékítő postás és kreatív kódfejtő szerepére is. Ilyen megtalált, palackba zárt hagyományelemnek tekinthető Buzgó Simon, azaz Simon apostol hagyománya, amelyről a kötet harmadik ciklusa szól.

A ciklus zárójeles alcíme szerint itt egy „apokrif” szöveg következik. Ha egy szövegre az ’apokrif’ jelző igaz, az akár bibliai szent irat is lehetne – nem rajta múlik, hogy nem az. Miben áll a Buzgó Simonról szóló versciklus apokrif mivolta? Az itt elhelyezett huszonkét vers mindegyike köthető a szóban forgó bibliai szereplőhöz – némelyik szorosabban, némelyeik lazábban –, továbbá mindegyik kifejezi azt az alapvető szakrális történést, melynek lényege, hogy Jézus tanítása, szólítása vagy áldozatának eseménye elér egy lelket vagy a lelkek egy csoportját, akik megtérnek. A következőkben kiemelek néhány verset a ciklusból, igyekszem megfogalmazni az ábrázolt lényegi szakrális történést tömören, végül értelmezem az apostol haláláról szóló záró verset.

Az identitásváltozást kikényszerítő sorsesemény

A Józsi és Simon ciklusnyitó példázat-versben Simon egy zsidó rabbi révén kap zelóta (szent szabadságharcos) identitást. Ezen identitása azonban a „szelíd Mester” tanításával való találkozása révén folytathatatlanná válik. „És nem tudtam többé ölni”. Identitásváltozását a felettes énként rá ható „Okos Jóska” elítéli, ám rögtön ezután összetöri magát. Simon szeretettel ápolja őt, ennek következtén a rabbi megtér a jézusi jósághoz, ettől fogva ebben a szellemben tanít a zsinagógában: „Simon nem ír, mégis nekem / A legtöbbet tanította”. A vers gyerekek által is befogadható módon jeleníti meg azt a történést, amit filozofikusan vallási-kulturális paradigmaváltásnak nevezhetünk, melynek lényege, hogy a lélek mélye az embertárs közvetlen, nem törvényszabályozta szeretetére nyitottabb lesz, ebből következően a vallási tanítások is áthangolódnak.

Az Emlékem tétlen heverészés című vers azt a gyermeki szituációt ábrázolja, amikor a lélek súlytalan és könnyű: nem érzi, hogy dolga, felelőssége volna. Ezt az állapotot arra használja, hogy egyfajta impresszionisztikus szemlélődésbe helyezze magát. Ám e tétlen, világba révült szemlélődés révén mégis úgy sejti: a madarak éneke „mintha prédikáció lett volna”. A szakralitás, a heverészőre váró nagy feladat benne van a levegőben, lelkének mélyebb rétege ezt érzékeli – „Közeledik a Mester!” Azért érzékelheti ezt, mert már tétlenségét is az okozta, hogy tudat alatt meg akarta érteni létének értelmét.

Az Árnyékom falai című vers a lélek őrületnek való kitettségét festi fel, mint létállapotot: ijesztő látomások, „röhögő elmebaj”, kinevetettség-érzet, a halál érintése belülről, a neki való kiszolgáltatottság, az ő kényszeres szolgálata, hidegség, fogva tartottság-érzet, menekülés. A léleknek abban a röpke csendjében, amikor az őrület képeitől, kényszereitől épp megszabadul, megjelenik a Mester és az „új kezdet”.

A Zelótaságom című vers középpontjában ama elkeseredettség áll, melyet Buzgó Simon érez, látva, hogy a megszálló római légiók hogyan bánnak népével, különösen az asszonyokkal. A megalázottság és meggyalázottság bosszúért kiált, ám azt veszi észre, hogy a bosszú csak fokozza azt, ami ellen zelótaként, azaz szakrális szabadságharcosként harcol. Itt lép be a szituációba a Mester, aki a megszállókat, a bűnt elkövetőket is szereti, nekik is felajánlja a szeretethez való megtérés lehetőségét: széttárt, ölelő karjait.

A Kánai menyegző és a Vágyódás című két vers a szerelmi-érzéki kapcsolat és az elhívás konfliktusáról beszél. Isten elhívása mindennél elsődlegesebb belső késztetést teremt a lélekben. Akit elér, annak le kell mondania a földi szerelemről, házasságról, utódokról. A másik fél szemszögéből a szituáció a következőképpen néz ki: „akit elhívott a Mester / nem szabad azt soha többé visszavárni.” A két vers érzékletes képekkel ábrázolja, így átélhetővé teszi a földi örömöket, melyeket elveszít Simon, az elhívott. „Bőre illatából építettem magamban palotát, / És lágy tapintásából született gyengédségem. (…) Ölében a boldogság forrása fakad, / Csókjaiban vágyam remegve fulladozik. / Keblének íze édes, forró és puha. / Boldog az őt simogató vászonruha”. Igaz, hogy elfonnyad, elszárad ez a szerelem, hisz nem gondozhatja a lírai én, cserébe viszont öntözheti az „új világot”, a szent magot, melyet a Mesterrel együtt ültetnek el az emberek szívében és a vallási világban. Megdicsőülő szerelmesét a „lemenő napban” örökké láthatja, „ahogy fénylő teraszán áll”.

A Sivatagi rege így kezdődik: „Átvágtam a sivatagon”. Szinte lehetetlen e mondatot nem átvitt értelemben is érteni: a lélek, amikor elhívatik, kiszakíttatik az otthon biztonságos, családias, ismerős közegéből, és elindul, hogy hívatását teljesítse, egy ideig mintha lelki-érzelmi sivatagban járna – mindazáltal e rövid versben elbeszélt regének konkrét, evilági jelentéstartalmai vannak elsősorban. A lényegi történés válságos, lerongyolódott létállapotában éri a vershőst. Amikor „Túl az emberi lépték határain” jár, találkozik egy nővel, aki korsóval a fején érkezik, és vizet ad neki: „…a halálból hozott vissza”, mondja a sivatagi vándor. A szeretet, a kegyelem mintha ott, ahol még nem rontotta el a civilizáció, a maga természetes módján létezne ősidőktől fogva, ott viszont, ahol a hatalmi elitek és küzdelmeik behatoltak a társadalom szövetébe, mintha szükség lenne Jézusra (tanítására, áldozatára), hogy ezt az eredeti, lélek mélyére tokozódó, szeretetteljes létviszonyulást felerősítse. A vándor a sivatagi kisközösség tábortüzénél idegenként megél egyfajta befogadást, és mintha ez az élménykomplexum – az elhívást követő vándorlás, az utolsó pillanatban megtörténő életmentés és a figyelmes befogadás – megteremtené a lehetőségét annak, hogy az ég – tényleges és szakrális értelemben egyaránt – megnyíljon, és áldását, mint esőt és mint kegyelmi kiáradást az emberekre bocsássa.

Az Otthon az otthontalanságban az apostolsággal együtt járó vándorlás idegenségét, az önkivetettség fájdalmas hiány-képeit festi elénk. A lírai én nem láthatja, nem érezheti, nem csinálhatja, nem élheti át azokat a mindennapi ügyes bajos dolgokat és örömöket, melyek az otthonuk körül szorgoskodó embereket foglalkoztatják. Egyedül kell élnie. Ám a nagy – lelki, kulturális, vallási, sőt, történelmi – feladat érzete, mely a halászás metaforájaként tárul elénk, kárpótolja a veszteségért.

A Gyertyaláng című versben a szakrális élményt a lírai én világban való teljes eltörpülése, elenyészése, beleolvadása jelenti. E vágy fogalmazódik meg: „Minden léttel egybefolyva, / Hópiheként hullni fénybe. / Az én békém szitál rátok”. Az utolsó sor jelzi, hogy ez az eltörpülés, ez a beleolvadás nem megsemmisülés, hanem áldássá válás. Ez pedig azért van így, mert „Belénk oldódva teremti Isten a világot”. Ha a lírai én (Simon) úgy éli meg, hogy Isten belé oldódik, ő pedig a világba, akkor e kép révén valóban Isten hatásának – itt a „béke” és a „boldogság” – közvetítőjévé válik.

A Baradach, Babilon királya című versében egy fennmaradt legendát mesél el a költő – hoz palackpostát kibontva elénk –, melyben a helyi papok jóslata áll szemben Simon és apostoltársa jóslatával. Az első pusztító háborút, a második békét ígér. A legenda szerint a második teljesül, így a babiloni papok hiteltelenné, az apostolok pedig hitelessé válnak. Ezzel a kulturális-vallási paradigmaváltás is megtörténik. A király dühe papjai ellen fordul, büntetésül halálukat akarja, ám ekkor megnyilatkozik a jézusi szeretet hatalma az apostolok révén, akik a következőt mondják, és ezzel kegyelmet szereznek a papoknak: „Nem azért jöttünk, hogy elveszejtsük a tévelygőket, / Hanem azért, hogy megmentsük az ártatlanokat”.

A Csalódásom című vers e negatív lelki élményt két élethelyzetben mutatja fel. Az első csalódás akkor éri a lírai ént, amikor hiába várja, hogy Isten jelentős személyiséggé tegye. A sötét egzisztenciális mélységéből Jézus elhívása húzza ki. Vele az élet, az út nem „rögös, / Inkább valószínűtlen, szép malaszt, / Hisz megtaláltuk minden életek legjobbikát!” Ezt a létállapotot követi egy, a korábbinál rettenetesebb csalódás a Mesterben, az ő isteni hatalmában és akaratában: „Aztán mégis felfordult a világ, / És te nem fordítottad vissza azt; / Nem fékezted meg a dühödt bikát”. E három sor utal Jézus látszólagos bénultságára, áttételesen kereszthalálára is. A boldog létállapot elveszítése után sötét, börtönszerű lét következne a hiábavalóság bilincseibe zárva, mégsem ez következik, mert „egy barlang fényesebb lett a nyári égboltnál”. Jézus feltámadásának szent szürrealitása véghez vitte a teljes lelki és korszakbeli (paradigmatikus) átfordulást.

A Tépelődés annak a léleknek a kétségeiről szól, aki mindenben megfelel az isteni elvárásoknak, aki „buzgó munkás” lesz, aki nem botol soha, akit így visszafogadnia sem kell az isteni kegyelemnek. Akinek – úgy tűnik – munkája mégis hiábavalóság, mert a nyáj, amit hizlal, őriz, végül „őrjöng, szétfutott”. Ebben a tépett, Jóbhoz hasonlítható létállapotban Isten jelenlétét az a gondolat erősíti a lélekben, hogy igazsága az emberi igazságoknál tágabb horizontú, így emberi nézőpontból megérthetetlen.

Az áldozat lélekmélyi szent hatása

A ciklust lezáró Szuanir oltárára feszítve című vers, melyet írásom elején teljes terjedelemben idéztem, a Simon apostol vértanú halálát megörökítő legendát dolgozza fel. E hagyományból érdemes kiemelni azt az elemet, mely szerint Isten egy kemény alternatívát állított halálos veszedelembe került elhívottja elé: vagy meghal az összes ember, aki az ő halálát akarja, vagy meghal ő. A jézusi, önmagát háttérbe állító, az embereket óvó, tudatlanságukat (félretájékoztatottságukat és felhergeltségüket) megbocsájtó szeretet jegyében az apostol az áldozattá válás kínszenvedését választja. Alapeszméje ennek a szentségértelmezésnek, hogy a földön meghozott áldozatnak a szakrális téridőben reméli elismerését, majd e szakrális téridőből remél valamilyen ellentételt tettéért, mely ellentétel jótékony hatásából nem ő, hanem számára ismeretlen lelkek, közösségek, végső soron az emberiség részesül.

Simont felfektetik a pogány áldozati oltárra, és elvégzik az emberáldozatot. Ha szigorúan vallástörténeti szempontból nézem az eseményt, azt látom, hogy a pogány isten készül legyőzni az új korszak, az új vallási paradigma istenét. Az ő nézőpontjából ez a legyőzés majdnem meg is történik, hiszen a pogány isten szent oltárán Jézus képviselőjét feláldozzák. Mindez mégis hiábavaló. A földi szakrális gyilkosság nem éri el a pogány mágusok célját: a szakralitás téridejében épp akaratukkal ellentétes dolog történik. Simon apostol áldozata a jézusi példát követi, ennek hatására halála pillanatában a megváltó szeretet kiárad a menyből a jelen levő lelkek felé. Az önfeláldozás révén erejét veszíti a pogány isten, és megnyittatik a jézusi szeretet szent téridő-kapuja az addig érzelmi-ideológiai rabságban tartott, felhergelt és eltorzított emberek számára is.

Látjuk Simont, ahogy fekszik az oltáron. Erős és kaotikus hanghatások körítik a jelenetet. Halljuk, ahogy „roppan a csont / A fűrész foga felvisít”. Folyik az élve feldarabolás. A hús lebomlik az áldozatról, az idegek „zakatolnak”. A „kétség szökőár”-ként árad a haláltusáját vívó lélek felé. Drámai ellentétként a jelenetet néző, felheccelt emberek kéjesen, kárörvendően „vigyorognak”, „röhögnek”. Az értük hozott isteni szeretettől átitatott önáldozóval szemben a gyilkosság mámorába szédült sokaság a démoni sötétséget idézi meg, míg a papok diadémján „csillog a láng”. Ám nemcsak a versszituációban benne levők és nemcsak mi, befogadók nézzük kizökkent lélekkel az emberáldozat folyamatát, „Hatalmas szemmé tágul a kék ég”: tanú az ég, tanú az Isten is. Eljut az érző-értő, létvezérlő központba (nevezzük így modern szavakkal) minden mozzanat, minden érzelem, ami itt és most keletkezik. Ennek a képzetnek nagy jelentősége van: ha az ég mágikus tükör, akkor benne minden megőrződik, és mindenre méltó válasz is születik. Kérdés, mi lesz ebben a helyzetben az új kulturális paradigma, az új korszak szellemében a jó válasz?

Simont kétségek gyötrik, ám ebben az iszonyatos léthelyzetben, az emberi szenvedés fokozhatatlan tetőpontján mégis a következőket mondja magában: „Meg nem tántorodom hiszen a fájdalom / elmúltán tudom felébredek”. Fel lehet ébredni az életből, mert az életen túl egy erősebb lét következik. És e hit azok számára, akik Istennek tetsző, áldozatos és szerető életet élnek, biztató túlparti jövőt ígér. E versben minden a lehető legsűrűbb szentségi légkörben zajlik és értelmeződik. Eleve egy súlyos áldozati szertartást végeznek a pogány papok. Az áldozat az oltáron fekszik, közeledik a csúcspont, az erőszakos halál, az ég hatalmas szemmé változik. Kifröccsen az áldozat vére. A vér is szentséghordozó. És ebben a brutálisan válságos pillanatban a szent lét elvégzi a fordulatot, mely ugyanaz, mint amit Jézus elvégzett, amikor meghalt a kereszten. És ugyanaz, mely megtörtént Simonban, amikor felhagyott a zelótasággal, és apostolnak szegődött. És ugyanaz, mely megtörténik minden esetben, amikor a jézusi, önfeláldozó, szelíd szeretet menyei tükrözést remélő szent hatalma beengedtetik a személyiségbe. A kiömlő áldozati vér hatására „repedések szaladnak szét / Mint az egerek és hatalmas dörrenéssel / A bálvány lehull”. Mi marad? Tátongás, széjjelköpködött végső rettegés.

Az oltáron fekvő, szétfűrészelt testű Simon meghal. Szeme örökre lezárul. Hatása itt mégsem ér véget. Sebe „pillantástalan szem”-mé változik át. Látják e sebet a jelenlevők, melynek okozásában bűnrészesek voltak, és mely csodálatos és megrendítő módon aktívvá, teremtővé, gyógyítóvá, ébresztgetővé válik. A seb visszanéz, és felnyitja a rá tekintők lelki szemeit: „szemet varr a vakra”. A szórakoztató látványosságra jegyet váltott, felhergelt sokaság arcára fagy a vigyorgás, „már néma / fülel / gondol / ébred”. Simon lelke elhagyja meggyötört testét és emelkedni kezd. Látja a kínjukba merülő mágusokat. Lát mindent egyre magasabbról. Meglátja azt is, amit földön élő szem nem láthat: „És a horizonton túl kitárul a valódi élet.”

A szakrális megnyilatkozást látván az emberek elnémultak. A „palackposta csöndje” elérte lelkük lényegét. A lélek szent, legbelső kamrájában talán valóban csend honol. Dús csend. A lehető – vagy már azon is túláradó – legdúsabb. Ezért mondjuk, hogy az emberlét lényegét csak körülírni lehet, Isten neve kimondhatatlan. Csáji Koppány László Buzgó Simon (az „elfelejtett” 12. apostol apokrif életrajza) című versciklusa arra vállalkozik – nézetem szerint –, hogy a jézusi árnyalatú szentségélményt, istenélményt és az ezen élményekhez közvetlenül, életszerűen illeszkedő képzeteket, gondolatokat költői eszközökkel átélhetővé tegye. Jézus katartikus megjelenése, tanítása, elhívása, önfeláldozó halála egy korszak határán az emberi lélek legmélyebben elzárt sötét kamráját – szentélyét – éri el, és nyitja meg. Ha itt jótékony változás történik, az mindenre kihat, nemcsak az egyes lelkekre, hanem általuk a vallási, kulturális, politikai berendezkedésekre, intézményekre is. Mindenféle értelemben új szellemi-lelki mag kerül a világba, mely növekedvén pókhálószerűen kiterjeszkedik. E sokrétegűen megélhető történés lényege egyszerű, bár megrendítő: az irgalmazó, gyógyító, megváltó, felsegítő szeretet lélek-mélyből fakadó háttérsugárzásának nem szabad megszakadnia senkivel – a legelvetemültebb bűnössel – szemben sem, kerüljünk bár kísértő, elkedvetlenítő, lehúzó, halálközeli, sőt, brutálisan megkínzott élethelyzetekbe. Mert ahhoz, hogy a jó megtörténésében, a rossz jóvá válásában halványan ugyan, de joggal reménykedhessünk, ezt a fajta jézusi szeretetet érdemes táplálnunk magunkban és társainkban.

Illusztráció: Csáji Attila: Üzenet-kék, 1969 (részlet)