Mezey László Miklós: A TŰNŐDŐ KÖTÉLTÁNCOS (Aknay Tibor új kötetéről)

A lírai realizmus költői műveiben szokott jelenség, hogy a szerző az „itt és most” pozíciójából indul ki, innét veszi kezdetét gondolatainak vagy érzéseinek fölíveltetése. Nincs ez másként Aknay Tibor versvilágában sem, azzal a különbséggel, hogy az ő elrugaszkodása valóságos akrobatamutatvány: a lírai ego alatt ott tátong a végzetes mélység, fölötte az elérhetetlen kupola. Ez a több mint izgalmas helyzet azzal jár, hogy mutatványa közben belátja tér és idő végtelen dimenzióit. Magyarán az „itt és most” helyzetéből szempillantás alatt világtávlatot képes teremteni. Így legjava versei egyszerre mutatják a kiindulás pontját és jelen idejét, valamint a magányos lírai alany létének perspektíváját, ezzel utalva a tér messzi távlataira és a jövő időre is.

Aknay Tibor új versei az előző kötetéhez (Gyalogszerrel a Tejúton, Hungarovox Kiadó, 2023) képest jóval egy tömbből faragottabb, tömörebb, fajsúlyosabb benyomást keltő darabok, ilyenformán az „itt és most” helyzetéből elrugaszkodó szellemi-poétikai mutatvány még akrobatikusabb, még lenyűgözőbb. A gondolat vagy az érzelem íve egy rakéta röppályájára emlékeztet, dinamikája meg a kezdősebességből való gyorsulást idézi. Csak egyetlen példa a kötetből, a Foga közt ezüstpénz című költemény:

Lompos éj járkál odakint,
foga közt ezüstpénz a Hold,
porlik a vakolat idő
vele együtt mind, ami volt.

Háló volt alattam mindig,
hogy ne zuhanjak túl nagyot —
megrögzött szerencse fia –
köszönöm, hogy még itt vagyok.

Az éjszaka sejtelmes képétől egyetlen másodperc alatt a létért mondott köszönetig, a háláig jut el.

Aknay Tibor lírai alanya – a klasszikusoktól ismert típust képviselve – azt az embert idézi, aki egyszerre és egymást erősítően képes racionálisan és emocionálisan, empirikusan és empatikusan közelíteni az élet dolgaihoz. Nála együtt fut a versek soraiban a meglátás és a megérzés, reflexiói egyszerre egyértelműek és összetettek. A befogadó a vers olvastán azonnal megérti, miről van szó; nem kell rébuszokat megfejtenie, szimbólumokat vagy látomásokat értelmeznie. Azonnal fölismerheti, hogy a valóság mely részletéről, az idő melyik metszetéről van szó. Aknay Tibor legjobb darabjaiban az egyértelműen, sőt pontosan kijelölt lírai alaphelyzet szinte azonnal föltöltődik a világ egészéről alkotott víziójával, nagyképével. A meglátott, megragadott valóságdarab, az elkapott pillanat köré szemvillanás alatt auraként odakerül a nagy egész, a lét teljességének villanásnyi képe is, ahogyan például a Körmend ködben című versben olvashatjuk.

Műveinek hangulatát az elégikus tűnődés, a megnyugvást áhító epikureista szemlélődés jellemzi. Lírai alanya elfogadja a sorsát, de ez nem önföladó beletörődés, mert érzéseit átfényezi a csöndes derű, a nemeslelkűség, a pátosztalan emelkedettség, az értéktudatosság és a morális elkötelezettség, a magányos tűnődő bölcsessége. Mintha a lírai alany fölötte állna az evilági nyüzsgésnek, és valamilyen szellemi, erkölcsi magaslatról tekintene le az evilági és hétköznapi kavalkádra. A költő harmóniaóhajtása nem az idill kergetése, nem is éteri szépségvágy, mert poétikai mutatványán érezni a valódi emberi erőfeszítést, a szellem és lélek föladhatatlan fáradozását. Ahogyan például a Talán első szakaszában olvassuk:

Amit az idő ránk vakolt,
rétegeink lehullnak mind.
Pőrék leszünk és szabadok,
s megigazulnak szavaink.

Valóság és látomás, léttapasztalat és képzelet, gondolatszikra és elvonatkoztatás mesteri kifejeződése a S festi magát című darab, amely karakteresen mutatja Aknay Tibor elégikus, tűnődő verseinek jellegadó vonásait:

A szürkeség mögött
csak sejtem a hegyet,
a köd mindig igaz,
a többi képzelet.

Emlékezetemben
rejtőzik valahol,
mint régi sétákon
a letűnt ifjúkor.

Rámára feszül már
a köd sűrű vászna,
s festi magát a hegy,
hogy nézzem csodálva.

A költő számára egyaránt ismerős, sőt otthonos a tér és az idő egyetlen darabkája, de ugyanilyen átérzett és fölfogott mindkettő végtelensége.

Mondjuk ki, Aknay Tibor jelentős költő, mert a villanásnyi látványban, az elkapott másodpercben képes fölidéző erővel, hatásosan fölmutatni a múlt homályából előfutó, az ismeretlenbe tartó időt és önmagát, az univerzum mélysége és magassága között egyensúlyozó kötéltáncost. Úgy tekint az élet dolgaira – legyen szó a természet rendjéről vagy az emberi lélekről –, hogy a teljesség megragadásának reményét táplálja magában, miközben érzékelteti a körülötte levő világ összetettségét, ellentmondásosságát, és mindezeket a súlyosan felelős kimondás, mégis könnyed szépségű szövegformálás útján teszi.

Költészete azért is megragadó, mert érdekes paradoxont testesít meg. Ugyanis annak ellenére, hogy lírája gondolati jellegű, a centrumában rendszerint az ego, maga a költő személyisége áll. Kezdve azzal, hogy a versek túlnyomó többségében egyes szám első személyben szólal meg, rendszerint a kiinduló helyzet alapja ő maga, a pillanatnyi létállapota, élethelyzete. Csak néhány beszédes példa: „Ülök a felhőn, nézem a Napot” (Kezdem érteni); „Anyanyelv bölcsőm ringatott” (Anyám dúdolt); „Füvekbe rejtett arcom” (Esőt nevet); „A semmi kapujában kereslek, Istenem” (Ha rád találnék). A költő személyisége nyilvánvaló módon az emlékidéző, a világ dolgaira lélekből reflektáló versekben is központi szerepet játszik. A számolatlanul idézhető, rendre a művek első sorában szereplő „itt és most” szituációt éppen maga a költő pillanatnyi lelkiállapota, tudatműködése, érzelmi reakciója, helyzetfölismerése adja. Voltaképp ez a középpontban álló én a versek kiindulásának platformja, tőle és általa rugaszkodik el a már emlegetett költői mutatvány akrobatája.

***

Érdemes számba venni Aknay Tibor verstípusait, merthogy igen változatos a műfaji skálája, formakultúrája, stílusválasztéka. Az első kategória lehet a közvetlen élményeket, a konkrét kiindulópontokat nélkülöző, mondjuk így, színtiszta gondolati költemény, amelynek formája gyakran kötetlen vagy lazán ritmizált szabadvers (Cipollafiókák). A legtöbb darabot számláló csoport a látványelemből, a valóság egy részletéből kiinduló, érzetet, hangulatot megjelenítő, gondolatfutamot vagy érzelmi villanást megörökítő darab (Július). Ír költőelődöket, lírikusi példaképeket, hajdani poéták szellemét reinkarnáló művet; ezekben József Attilát (Bárhogy nyüszít) vagy Weöres Sándort (Azért írnak) idézi, sajátos lírai képmásukat alkotva meg. Van egy csokor konkrét emlékképből kiinduló, esetleg epikus szálat is magában foglaló verse, amely a régi időket és a lírai alany hajdani énjét idéző, rendszerint szabadvers formájú darab (Megismételhetetlen; És az embert; Valaki mindig; Mint csendes víz). Természetesen külön csoportot képeznek az istenkereső, Istent szólító versek, amelyek egyrészt a lírai ego és a Teremtő személyes viszonyát feszegetik, másrészt eredeti gondolatokat közölnek arról, hogyan látja, érzi, gondolja Aknay Tibor ember és Isten oda-vissza kapcsolatát (Mindennek az ég alatt; Isten vásott gyermekének lenni). Rövid, létfilozófiai tartalmú verseiben pedig arra mutat példát, hogyan lehet néhány poétikus ecsetvonással, parabolikus, metaforikus, áthallásos megoldásokkal az emberi lét lényegét megragadni (Várhatna még; Visszavonhatatlanul).

Új kötetének egyik igen lényeges sajátossága, hogy az itt megjelent versek tekintélyes hányada ütemhangsúlyos, a dalforma és a népköltészet legszebb hagyományait idéző költemény. Fölsorolni is nehéz lenne az egymást követő, kitűnő ritmusú, szellemes és szép megfogalmazású, szinte dúdolható darabokat, amelyek egyszerre hordoznak formai hagyományt és eredeti világlátást (Őszi vers; Kirepül, visszaszáll; Arról felől; Édesanyám úgy ringatott; Parázs volnék…).

A kötet izgalmasan érdekes darabjai a címben jelzett „tükörhomályban” láttatott világ kissé elmosódott képeit, tűnő hangulatait visszaadó, fátyolos képet mutató költemények. Ezek rendre magát a lírai alanyt ábrázolják, akkor is, ha leíró versként indulnak, akkor is, ha közérzetlírát sejtetnek. Az előbbire legyen példa a Sűrű eső záporozik első strófája:

Sűrű eső záporozik,
az én kedvem távolodik.
Oly messze jár, alig látom,
talán nincs is a világon.

Ismertetésem elején említettem, hogy korábbi köteteihez képest ebben a kiadványban nagyobb bőségben szerepelnek az enigmatikus tömörségű, epigrammára emlékeztető, fajsúlyos megfogalmazású, pár soros versek; ezek gyűjteménye a Létsoros című fejezet. Az itt olvasható darabok megjelenített életérzése, atmoszférája, hangulata leginkább a haikuversek leheletfinom világát idézi, ahogyan például a Helyzetjelentés szól:

Valahol eb csahol.
Foszlós kalács az éj.
Morzsái szívemre hullnak.

A kötet olvasójának az az érzése támad, hogy Aknay Tibor rátalált erre a nagyon tömör, gondolatilag és hangulatilag fajsúlyos, kevés szóval sokat mondó, frappáns megfogalmazásokkal szembeötlő, nyomatékos versformára, és szinte lubickol bennük írás közben (Akárhogy is; Létzárlat; Mintha nem én volnék). Ezek többségében a lírai ego önmagára reflektál, ahogyan ezt a kötet egyik leghatásosabb verse, az Őszi kérdés szemlélteti:

A kert lépcsőin lefelé menet,
játszott velem az áldott képzelet:
két fok között – és nem volt tovább.
Maradtam én, s nem volt világ.

***

Aknay Tibor verselése tiszta beszéd, amely pontosan kijelöli a lírai alany pozícióját, a meglátott valóság és a megérzett lényeg egy-egy részletét, mégis érezni olykor a sorok között valami fátyolosságot, elmosódottságot, a tükör homályát. Talán onnét van ez a pillanatnyi bizonytalanság, az ábrázolásnak ez a moccanásnyi megbillenése, hogy a költő igyekszik egyidejűleg kifelé és befelé figyelni, a létezés megragadható jelenségeit és ezek belső reflexióit egyszerre rögzíteni. Ez a nézőpontváltás, a tűpontos megfigyelés és a befelé hallgató önelemzés egyidejűsége teremt egyetlen pillanatra bizonytalanságot, ahogy erre a Fontos perceket gyűjteni című vers lehet példa. Továbbá e pillanatnyi és leheletnyi homályfolt létrejöttében az is szerepet játszhat, hogy a költőben munkál a megfigyelő, értelmező szándék, de a világ nem adja meg magát egykönnyen. A lét igyekszik elrejteni, homályban hagyni magát, sőt a költő tükörképét is beleheli. A tükörhomály pedig mindenkor új feladatot ad a verselő értelmének és fogékony sejtelmének, mintegy előre hajtva, továbbvíve a versszöveget.

Itt érdemes fölidézni a „tükör által homályosan” Ingmar Bergmantól származó gondolatát, amely szerint Isten alászáll a földre, befészkeli magát az emberbe, mint valami fontos, súlyos dolognak a tudása. Ahogy az ember megismeri önmagát, próbára teszi a maga isteni erejét, megismeri a maga végleteit is: a teljes odaadást és az ürességet. Aknay Tibor lírája az isteni képességgel megáldott személyiség példázatait nyújtja, ahogyan az ember meg a költő minden elődjénél, összes társánál, valamennyi pályatársánál közelebb igyekszik férkőzni a lét lényegéhez, odaadó megértéséhez. Mert ez az Aknay-líra a maga súlyával, tömörségével nem lehúzó, de imponálóan tömbszerű, nem szikár, de szűken mért szavaival és képes versbeszédével voltaképp az örök emberi erőfeszítést példázza, azt, hogy a lét lényegére tapintani az egyik legnehezebb, ám legkecsegtetőbb alkotói, költői vállalkozás.

Aknay Tibor: Tükörhomályban (Hungarovox Kiadó, 2025)