Tárnok Attila: Demarkáció

Isti az érettségi előtti napokban határozta el, hogy bemutatja a szüleinek Rékát. Az elhatározást hamar tett követte. Pamutfonal melegségű volt az este, majdnem május, és a két fiatal úgy távozott az alkony sötétjében, mint legitimizált szerelmespár; úgy érezték, immár valóban érettek, felkészültek az érettségire, de nem a vizsgákra, hanem az amolyan csöpögős-romantikus felnőttkort jelző érettségre, bár összeházasodni még nem állt szándékukban.

Az edényeket a szülők együtt rendezték el a konyhában. Furcsa érzések lepték meg őket: nyugalom és nyugtalanság egyszerre. Talán egy kis nosztalgikus szomorúság, a saját fiatalkoruk elmúlása okán érzett hirtelen öregség. Isti közelgő érettségije amúgy is öregítette őket. Eddig nem érezték magukat még csak középkorúaknak sem, most hirtelen mégis valamiképpen azonosultak az Istivel járó gyerekek szüleivel, akiket eleddig befáradt asszonyoknak, elhízott, a gondolattalanság mocsarába süppedt, elcsigázott embereknek láttak – az utóbbi időben elkeseredve azt vették észre magukon, hogy talán ők sem olyan fiatalok, mint gondolták, a többi szülő szemében talán ők is ugyanolyan megfáradtak, lestrapáltak, amilyenek azok az ő szemükben. És akkor még ez a Réka is. Hirtelen ott motoszkált a fejükben, hogy akármikor nagypapa-nagymama lehet belőlük. Ez azért mégiscsak furcsa.

– Looks a nice girl to me – bökte ki Zsófia asszony, eredetileg Sophie. Amikor Magyarországon Sophie-nak kezdték hívni, a kiejtés miatt, vagy talán azért, mert a neve nem úgy illeszkedett a mondatokba, mint angolul, mert a nevet körülvevő szavak idegenné tették számára a saját nevét, röviddel a Róberttel történt megismerkedés után nevet változtatott.

Róbert odalépett hozzá és hátulról átölelte a derekát: – Hát így megöregedtünk, Mamus?

Az asszony leplezni igyekezett aggodalmát, nosztalgiába bélelt szomorkás hangulatát, Róbertben erre kevésbé volt igény. Hümmögött magában, bort töltött, nagyokat sóhajtott, a tekintete néha a semmibe révedt. Az, hogy miképpen lesz ezután, persze még képlékeny volt. Meg kell várni Istit. Eddig tapintatból nem lehetett rákérdezni, hogy mennyire komoly a dolog, mi a terve Rékával. Talán most, hogy a bemutatkozás megtörtént, talán most már erről is beszélgetni lehet vele. Késő estig hiába vártak rá.

– We have to make sure that his exams come first right now – szögezte le Zsófi. Körülbelül ez lehetett az utolsó gondolata elalvás előtt. Róbertben még dolgozott a bor, intenzíven nosztalgikus érzések lepték meg. Visszarévedt abba az időbe, amikor Sophie-t megismerte, megjelent előtte a kaposvári laktanya, a csupa mosoly fiatal amerikai altiszt, Sophie, a lányhoz fűződő fokozatosan erősödő vonzalma, és az az élmény, ahogy a lány őt kiválasztotta magának. Róbert akkoriban sokat vívódott magában, vajon mit eszik rajta ez a gyönyörű lány, és általában a viszonylag tűrhető angoltudásával magyarázta magának a dolgot, de Sophie, amikor Róbert rákérdezett, mindig ugyanazt mondta:

– You are different.

Ez, hogy ő más, mint a többi, ez a kivételezettség és kiválasztottság, amelyet Róbert soha nem érzett azelőtt, ez az elkülönülés mindig megújuló energiákat adott a fiatalembernek: önbecsülést, büszkeséget. Minden társa irigyelte tőle Sophie-t, aki ekkoriban már Zsófi lett. Irigyelték, mert azt hitték, majd kitelepülnek az Egyesült Államokba, Sophie és Robert, a szerencsés kiválasztott. És mindezt úgy, hogy Róbert a kisujját sem mozdította. Semmi különöset nem tett Sophie-ért; ugyanolyan természetesen viselkedett vele, mint a srácokkal a laktanyában. Nem kellett udvarolni, törleszkedni, tenni a szépet, hülyét, bohóckodni, csak elvolt, mintha Sophie nem is lenne jelen, és ez a lánynak valahogy imponált. Aztán úgy alakult, hogy nem költöztek ki az Államokba. Zsófi jól érezte magát Magyarországon. Senkije nem élt már Nebraskában. A ház, az utca, ahol felnőtt annyira megváltozott – egy utazás alkalmával megdöbbentette az élmény –, hogy teljességgel ismeretlennek tűnt számára. Azok a foghíjas telkek, ahol régen, gyerekként katonásdit játszott a fiúkkal, ma sűrűn beépített területek. A házak, a bevásárló központok, a roppant méretű parkolók helyén egykor füves, bozótos, kalandozásra alkalmas, felfedezésre váró ismeretlen helyek álltak, ma sivárak és minden szempontból ismeretlenek. Élt egy unokatestvére New Yorkban, egy Vancouverben – a vietnámi háború idején a besorozástól menekülve költözött északra – és az idős Ida néni Floridában. Ő volt az egyetlen, akivel Zsófi karácsonyi lapot váltott. Kihez, miért telepedtek volna hát vissza Amerikába? Volt egy tanév, amit, leginkább Isti érdekében, ott töltöttek, a gyerek meg is tanult rendesebben angolul, Robert pár hónap után már érezte, hogy ő soha nem fog tudni úgy beszélni, mint a fia. De Istit zavarta az új személyiség, amivé kellett volna váljon, zavarta, hogy Steve-nek szólítják, és ugyan Zsófi – ekkor Sophie-ként – fickándozott anyanyelvi környezetében, hamar és bölcsen felismerte, hogy a fiúban olyan szakadást jelentett eljönni Magyarországról, otthagyni a barátait, a megszokott iskola légkörét, hogy a tanév letelte után fel sem vetette, hogy maradjanak még. Hármuk közül még mindig az ő kimozdítottsága viseli meg legkevésbé a lelkét, gondolta Sophie, ő ragaszkodik a legkevésbé a szülőföldjéhez, miért maradnának hát?

Elkerülhetetlen következő lépésként, Réka is bemutatta Istit a szüleinek. Zsófi és Róbert izgatottan várták haza Istit, hogy beszámoljon az eseményről. Persze szokás szerint Isti késő éjjel érkezett, a szülők már aludtak. Másnap azonban beszélni kellett az előző estéről, nem lehetett kitérni.

– How was it? – kérdezte Zsófi.

– Nem volt semmi különös.

– De milyen emberek Réka szülei, hogy élnek, mit csinálnak – erőltette Róbert.

– Mondom, nem volt semmi. Jó fejek.

– És mit főztek? Vagy valamit mondj már!

– Lényeges ez, anya? Ha minden igaz, úgyis meg kell majd ismerkednetek. Ez a szokás, nem?

– Jó, de valamit mondhatnál róluk, így előzetesen. Anyáddal alig tudtunk elaludni éjjel. Annyira vártuk, hogy hazajöjj és elmondd, mi történt.

Aztán harapófogóval kiszedtek Istiből ezt-azt, de ismereteik abszolút hézagosak maradtak. Egy apró körülmény, halványan ugyan, de szöget ütött Róbert fejében. A leendő nászasszonyt, ha igaz, Mezei Mártának hívják. Róbertnek a gimnázium utolsó évében csupa mámor, hirtelen viszonya lett egy Mezei Mártával. A lány akkor másodikos volt és állítása szerint, két éve folyamatosan és fülig szerelmes volt Róbertbe. Róbert engedett a kislánynak és az érettségi előtti tavaszon, úgymond, összejöttek, de tartós kapcsolat nem lett a dologból, főleg azért nem, mert Róbert az akkor nála két évvel fiatalabb lányt túl éretlennek találta, nyáron ide-oda bolyongott, ősszel pedig bevonult Kaposvárra, ahol elég hamar jóba lett Sophie-val. Mezei Márta így hamar zárójelbe került, de hiába telt el húsz év, Róberten a név hallatán valami mélyen zsigeri izgalom lett úrrá. Abszolút általános név, morfondírozott magában. Ám, ahogy teltek a hetek, és az Istitől beszerzett apró részletek segítségével világosabban látta maga előtt az esetleges leendő nászasszonyt, egyre valószínűbbé vált, hogy az egykori gimnáziumi flört áldozata köszön vissza benne.

Róbertet álmatlan éjszakák gyötörték. Zsófi nem tud semmit Mártáról, soha nem érdekelték őt Róbert korábbi kapcsolatai. Meddig halasztható a szülők kölcsönös megismerkedése? Szétmehet-e még Isti és Réka kapcsolata? Talán éppen ezen körülmény miatt? Nem, emiatt semmiképpen sem engedhető meg, hogy összekülönbözzenek. Ezt a múltbeli ügyet diszkréten kell kezelni. Valahogy Zsófinak el kéne mondani, de azután, onnantól kezdve titok. Márta nyilván azonnal felismerte gimnáziumi szerelmének fiát Istiben, Istit a vezetékneve rögtön elárulta. Vajon Márta elmondta-e a férjének, hogy hát, ühüm, izé, tudod, arról van szó…

A megismerkedésre egy semleges helyet választottak, étterembe fognak menni.

A vendéglőben egy viszonylag óvatlan pillanatban Róbert odafordult Mártához és megkérdezte: – Mondd, boldog vagy?

– Csak néhány hónapig voltam boldog kamaszkoromban – vallotta be az asszony szomorúan, és félrefordította a tekintetét.