Werner Aspenström verseiből*

*Ízelítő egy készülő válogatásból

A KIÁLTÁS

A kiáltás gyűrűként lebeg a vizek fölött
és a bronz kapaszkodók úgy borzonganak
mint tavaszi áradás idején.
A harangozó látja, ahogy a toronyban
kileng az addig mozdulatlan harangnyelv
és láng lobog a gyertyatartók fölött.
A nő felül az ágyban és hallgatózik
de mohó szeretője visszahúzza.
Lobogó zászlók népesítik be a levegőt,
egy részük tiltott, a másik megengedett.
Az alkusz aranykupacai elmozdulnak,
a sörkereskedő rézkupacai is, de le nem esnek.

Mindenki tudja a hirtelen támadt riadalomban,
hogy valami történt,
hogy a vízgyűrűknek központjuk van.
hogy a kiáltásokat egy száj bocsájtja ki.

De az alkusz besöpri az aranykupacot,
a zászlók lekonyulnak, a tiltottak éppúgy,
mint a megengedettek,
és az asszony visszadől az ágyban.

HALLATLAN A VILÁG EGYENSÚLYA AZ INGADOZÓKNAK
HALLATLAN A RÉGI HADOSZLOPOK BIZTONSÁGA

Üvöltsd ki, ember, szorongásod a világba,
üvölts, farkas hófedte vadászterületeden.
Nyüszíts, patkány, a zsombék tövén megbúvó fészkeden!

EZEN A PÁRÁS NAPON

Ezen a párás napon
amikor a pipacs és a sarkantyúvirág kibontja virágait
és a levegő csurig van méhzümmögéssel
ki akarna megszökni a nyár bűvköréből
vagy visszahőkölni midőn a legelő megnyitja kapuit?

A rét keresztöltései keresztülgyűrűznek az erdőn.
Tehénlepények itt-ott mint hebehurgyán
elszórt tányérok.
Halál.
Mint egy elhagyott harang
alszik a kovácsműhely a fák közt.
Cserepek hullottak le a háztetőkről
és a kerekek küllőit gyom nőtte be.

És ott egy bikaborjú!
fekszik és szuszog a melegben
lustán álmodik a Napról amit
dudorodó kis szarvára kellene fölszúrnia.

HÓLEVÉL

Levelet küldök ma neked
nővérkém a kék verandán
hólevelet
Egy ló és egy hólovas nyargal vele ajtódig
s kézbesíti neked

Igaz hogy a síkság fájdalmasan szabad
és szelíden szigorú a király csendje
Adj egy hegyet és adj hozzá visszhangot
s a szemek nem egyszer láthatárért könyörögnek

De nővérkém mégis túl nagy a te nyugtalanságod
a síkságon felröppen egy madártorony
és fehér galambok hasítják ketté az éjszakai ködöt
az emlékek barlangjaikat építgetik, az álmok
fáklyákat gyújtanak

Igazad van mikor a szélről faggatózol
Nem egyszer tévedésből csalogatnak elő
volt aki lépteket hallott mások hangokat
Mindig ugyanaz a süvítő szél kavarta föl a havat.
Így hosszú lehet a nap, de ők akik várnak
összegzik várakozásukat
a virrasztók pedig megosztják egymás közt várakozásuk darabjait
az alvók
álmukban találkákról sutyorognak

Persze van melegség köztünk, jóllehet
hóemberré váltunk mindannyian
a tábortűz felé nyújtogatjuk sovány karunkat,
noha a gallyak rég elhamvadtak
S azok akik régóta élnek hóboltívek alatt
hirtelen fölemelkednek és átjárja őket
az ismeretlen szeretet
egy ismeretlen korál amit a vér súlyos orgonasípjai
soha nem közvetítenek.

Levelet küldök ma neked
nővérkém a kék verandán
üzenetet hogy én maradok
talán sosem költözöm haza
Megkóstoltam a hóbort
hóasszonyt szeretek
Hóból van a ló és a lovasa is
aki e levelet kézbesíti neked

BAJAZZÓ

Becsukja szárnyait az éj
bár még ki sem ittad a mai napot
Előtted hever jelmezed:
fakardod
hókoronád
és ami a kezdet lehetne:
arra a múlt fátyla borul.

SZÉDÍTŐ TÁJ

Hogyan szóljon élőhöz az élő?
Mily szavakkal illethetnélek téged szerelmem
mint csenddel vagy a kérdések
élesre fent késeivel
miközben az amit ki kell mondanom
kimondatlanul hever a parton
kagyló gyanánt?
Igencsak ritkán borít el a tenger
ám a homok hullámai befelé sodornak a sivatagba
Mit kellene mondanom?
Mily színekbe kell öltöztetnem téged?
Nem elég a szín,
nem elegendőek a hasonlatok. Mivel
ami lehorgonyozva libeg nem tükrözheti a képzelet csónakjait.
A szél is gyámoltalan a hullámok vagy egy fa híján
vagy legalább egy madár híján mely a felhőkbe fúródik
és megmenti a szelet.
Van itt valaki aki hullámokkal vagy fákkal kereskedik?

Mekkora csönd!
Sehol egy jelentkező
noha múlnak a napok.
És te sötétszemű szerelmem,
mely barlangba rejtselek el
ebben a szédítő tájban?
Hogyan szóljon élőhöz az élő?

A GYŐZTESEK ÉRKEZÉSE

Egyszer a mi harcmezőnket is le kell tipornia valakinek.
Rettegve várjuk a közeledő győztesek ármádiáit
Ki nem állhatjuk lángoló szavaikat.
Nem kerülhetjük el az összecsapást
és nem menekülhetünk szűk barlangjainkba
El kell kerülnünk őket,
ahogy a kiszáradt fák teszik.
Nehéz halál. vár ránk
ahogy a győztesekre is.

EURÓPA

Elnyűtt kanapék, katedrálisok,
dudák és Zeppelinek
lapát nélkül forgó szélmalmok
medvebőr kucsmás férfiak
pávatoll kalapos nők
drótnál is cingárabb gyerekek

Hogyan emlékezhetne a teremtő
minden elsüllyedt szigetre és legendára.
Európa?
Melyik évben is történt?
Nyár volt vagy tél?

IKAROSZ ÉS TERMÉSKŐFIÚ

Miután elolvastam 73 (nagyszerű) verset Ikaroszról
szeretnék néhány szót ejteni pórias rokonáról
Terméskőfiúról is aki a réten maradt.
Egy fűcsomó nevében is szólok,
mely az árnyék és a szélcsend áldását élvezi.
Miután elolvastam 73 verset szárnyról és menekülésről
hódolatom szeretném kifejezni a cipőtalpnak
a feje tetején álló léleknek, a maradás művészetének,
a súlyának – ahogy Terméskőfiú és
nővére, Borókabokor, aki
fénytelenül ugyan, de télen-nyáron kínálja zöld ágait.

A VÁROS

Nem vagyok apolitikus lény.
Megvan a véleményem, hogyan
kellene hajtani
a köszörűköveket Svédországban.
Vallom, legfőbb eszménknek a békét kell választanunk.
De nem akarom a nagy álom ollójával
szétnyirbálni a kis álmok szövetét.
Olyankor történik mindez, amikor a Rex vontatóhajó
kifut a szigetvilágba,
hogy meghozza a napfelkeltét.
Az évnek abban a szakaszában vagyunk,
amikor a Skannervikberg óriása
a hajába tűzi az orgonafürtöket.
Aztán kinyitja pofáját és kiköp
egy egész raj kacagósirályt a város fölé.
Szerintem ez egészen elragadó
Szerintem néha egészen emberi.

MIUTÁN EGÉSZ NAP MOZARTOT JÁTSZOTTAM

A lombos fák levetkőznek, felöltöznek,
rendszeresen,
akár egy házasságban.
A vadludak hol délnek tartanak, hol északnak.
Ismered a természetet, érted a módját.
Mit segít itt Mozart?
Az iskolások szürke falkája elvonult
a hársfák alatt
és az iskolások szürke csapata visszatért.
A zene feldogozott idő.
Az idő nem gyógyítja az idő sebeit.

KEDVES MÓKUSKÁM!

„Saját farkával takarja el magát”
Tudod, hogy esetlen szavaimmal hányszor magasztaltalak.
Most kérni szeretnék tőled valamit, kölcsön
fejében fölajánlok egy mogyoróbokrot,
magasabbat és terjedelmesebbet, mint a kéklő hegyek.
Feleségemmel üldögéltünk a Klara-tó partján.
Némán siklott a vízen egy sor nem ember alkotta lény
és egy ember alkotta világoskék kenu.
Utasa behúzta a lapátot és hagyta, hogy a jármű
halkan sodródjon a kifolyó felé,
ahol légi járművé változott és a magasba szárnyalt,
elhúzott a Városháza, a Királyi Palota és a háztetők erdeje fölött,
el a hatalmas mogyoróbokor irányába,
ahol te szoktál kapirgálni, téli eleséget gyűjtve magadnak.
Mert mindig jönnek telek.
Kölcsön vehetem hát a farkadat néhány napra,
hogy eltakarjam magam elől a sötétséget?

Kedves Mókuskám?

Fordította: Jávorszky Béla

WERNER ASPENSTRÖM (1918-1997) a modern svéd költészet nagy triászának (Karl Vennberg, Werner Aspenström, Tomas Tranströmer) legidősebb tagja, az ún. „40-esek” írócsoportjának fontos oszlopa. Egy Isten háta mögötti svéd falucskában született, apja születése után néhány hónappal meghalt spanyolnáthában, így anyja három gyermekével támasz és kenyérkereső nélkül maradt. A kis Wernernek küzdelmes élete volt, nyolcéves kora óta dolgozott, előbb csak az állatokat őrizte, majd volt favágó, teherautó-sofőr, sőt sírásó is. Tanulmányait ezért nagyon későn kezdte a Stockholmi Főiskolán. Végül beválasztották az irodalmi Nobel-díjról döntő Svéd Akadémia tagjai közé. Még egyetemi évei alatt csatlakozott a 40-esek csoportjához, ahhoz a nemzedékhez, mely az 1940-es években debütált, és amely radikálisan megújította az addig meglehetősen unalmas, régimódi svéd költészetet. Első kötete (mely mára már feledésbe merült, sőt ő sem sorolta be összegyűjtött versei közé) még formahű, rímes versekből állt, és csak második kötetében (Kiáltás és csend, 1946) tért át az új korszellem, a nyugati, sőt keleti (finnországi svéd) avantgárd megkövetelte irányba. Az igazi áttörést pedig 1949-es a Snölegend (Hólegenda) hozta meg számára.

Aspenström verseinek irányultságát néhány pontban össze lehet foglalni. Fontos és állandó motívumuk a hó – e tekintetben rögtön Csoóri Sándor juthat eszünkbe ̶ , szinte minden versében havazik, a költő hóleveleket és hólegendákat küld kedvesének, vagy pedig ő maga a hó, ami azonban sohasem félelmetes vagy negatív fogalom, hanem mindent megszépítő, puha paplan. Hólegendái, hólevelei inkább a sors keménységének adnak hangot, és szelíd fénybe vonják a tájat.

Másik fontos ihlető forrásai az álmok: igen sok verse billeg álom és valóság határán, úgy, hogy a kettőt nehéz, csaknem lehetetlen különválasztani. Különösen élete alkonyán, súlyosbodó betegsége idején erősödik fel az erejük és a jelentőségük.

Szokták mondani, hogy Aspenström a kis formák mestere. Igaz, kevés „hosszú verset” írt, mégis feltűnő és a 40-esek lírájára jellemző a négy-ötsoros miniversek sokasága. Persze akadtak más céhbeliek, például a kitűnő Karl Vennberg (aki ugyanennek a csoportnak a motorja) még himnikus méretű poémákban rögzítette a világ állapotát és a hidegháború korának dermesztő légkörét. Aspenström azonban egy-egy apró természeti jelenségnek mesteri poétája: egy-egy kis lényből vagy tárgyból kiindulva tágítja univerzálissá mondanivalóját. Utolsó verseskötete, a Jégjelentés (Israpport, 1997), mely halála után jelent meg, kórházban, majd a kórház hospice-részlegében töltött utolsó évének szomorú lenyomata.

Aspenström visszahúzódóbb, szikárabb, talán elvontabb is, mint kortársai. Magyarul önálló válogatáskötettel későn mutatkozott be, két vékonyka kötettel Tar Károly, illetve Mervel Ferenc, két Svédországban élő, illetve élt emigráns költőnk fordításában. Az új válogatás szerény tisztelgés szeretne lenni egy kivételes, nehezen fölfejthető, ám érdeklődésünkre igencsak érdemes lírikus életműve előtt.

(Jávorszky Béla)

Illusztráció: Michael Normann fotója