*
*
Saád Katalin
„Üzenet a palackban”
*
„Miért írok?” Egy teljesen hétköznapi okból. (Is.) Az élőlények ki akarják fejezni magukat. Megkeresik és megtalálják a módját. Nemcsak az ember és az állat, de még a növény is. Kertben élve nap mint nap elér egy-egy növény üzenete. Egy idős, hatalmas platánfa közlési szándékának csodás bizonyítékát adta Enyedi Ildikó 2025-ben bemutatott Csendes barát című filmje. A kutatók elektródákat szereltek a fa törzse köré, és a fa kapcsolatba lépett az iránta érdeklődőkkel. Hogy az állatok kommunikálnak – közismert tény. Egymással is, velünk is. Ám írni és olvasni csakis az ember tud az élőlények közül (sok más egyéb kifejezési eszköz mellett, amelyek szintén csak az embert jellemzik). A szó kimondása és a szó leírása különös súllyal esnek latba. Mind pozitív, mind negatív értelemben. Mert nemcsak lehetőséget ad az embernek az önkifejezésre, hanem felelősséget is ró rá akkor, amikor artikulálja vagy írásba foglalja mondandóját. Több ezer éves fogalom az „írástudók felelőssége”.
Egész életemben ódzkodtam az írás-tevékenységtől. Ráadásul e körülményt, ha csak alkalmam adódott, igyekeztem világgá kürtölni. Öregségemre rájövök, hogy berzenkedésem csak afféle „balerina-hiszti” lehetett. Mostanában, így a 82. életévemet taposva, alaposabban belegondoltam. Arra a belátásra jutottam, hogy a „szeretek-e, vagy se, írni” kérdése esetemben kizárólag érzelmi hozzáállás, és teljesen inadekvát felvetés ahhoz a tényhez képest, hogy írástudónak tekinthetem – és kell tekintenem – magamat.
Két éve jelent meg utolsónak szánt könyvem (Sár és ragyogás, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024.). Bár nem nagy az az írói oeuvre, amit magam mögött hagyhatok, tizennégy éves koromban kezdtem naplót írni, tehát azóta van írásbeli nyoma, hogy szükségét éreztem a bennem és körülöttem végbemenő történések papírra vetésének. Két év híján hetven éve írom le, amit érzek és gondolok. Hatalmas tömege gyűlt össze a kézzel vagy géppel írott papírlapoknak. A megjelent írások mellett kéziratok, de főleg naplójegyzetek, levelek, levélmásolatok. (Minden „ódzkodás” dacára.) Elhatároztam, hogy rendet vágok köztük. „Rendezem a hagyatékomat.” Ahogy tevékenykedem, belelapozok ebbe, abba. Egy időben szerződéses munkatársa voltam a színházi szakfolyóiratnak. Bár bevett szokás, hogy a kritikusok később kötetbe rendezik az írásaikat és megjelentetik – mint elavult betűtengerre, úgy gondoltam vissza színházzal foglalkozó irományaimra. Eszembe se jutott, hogy könyvet készítsek belőlük.
A hatvanas évek végén kezdtem szakcikkeket írni. Épp az idő tájt, amikor a színházművészet világszerte fordulópontjához érkezett. Fantasztikus társulatok alakultak, hogy megújítsák a színház formanyelvét, hogy megfogalmazzák, mi a színház, mikor és mi által történik meg. Hogy szembeforduljanak a mimikri-színházzal, a hitelét vesztett konvencionális kifejezési módokkal, hogy szakítsanak azzal, ami kommersz és ósdi lett akkorra; az archetipikust keresték a sztereotip fordulatokkal és sablonos megoldásokkal szemben. Színházi forradalom zajlott. Szerencsére édes hazánkban is erjedni kezdett a változás vágya. Szerencsére még időben megszülettek és éppen beértek azok a színházi alkotó tehetségek, akik a változás és változtatás vágyával és képességével léphettetek előtérbe.
Az erjedési folyamat lecsapódásának egyik legjelentősebb helyszíne a Kaposvári Csiky Gergely Színház lett. Kimondhatatlan szerencsémre 1973-ban elhívott oda segédrendezőnek Zsámbéki Gábor. A megelőző évben a budapesti Nemzeti Színház tagja voltam. Egy napon a színházigazgató Marton Endre egyik produkciójának próbáját kísértem figyelemmel. Mintegy épp „betanultam” segédrendezőnek. Ahogy ott ülök Marton mellett, egyszer csak felém fordul: – „Tudja, mi lesz a maga dolga? Krónikás lesz, mint Tinódi Lantos Sebestyén!” – „Ez bolond!” – állapítom meg magamban tiszteletlenül és teljesen felháborodva, mivel én a színházcsinálás gyakorlati része után áhítoztam.
Fél évszázad múltán olvasva ezeket a régi írásokat, bocsánatot kérek az 1979-ben elhunyt színigazgató emlékétől. Meglepnek színházról szóló írásaim.
Mert hűséges lenyomatai a magyar színház történelmében kivételes időszaknak, amely után a „régi módon” már nem lehetett (és lehet) jó, azaz hiteles színházat csinálni. Ám a színház, ez a csodálatos fenomén a jelen idő művészete, a színész és a közönség „hic et nunc”(itt és most) találkozásából születik. Önteltségre vallana, ha azt képzelném, írásaim elolvasása föléleszthetik azt a katartikus élményt, amit a néző egy-egy előadás láttán egykor megélhetett. De föléleszthetik és továbbadhatják a fiatal színházi alkotók számára az akkori a küzdelmek emlékét és betekintést nyújthatnak az akkori színházi műhelyekbe; hiszen sok esetben tanúja és krónikása lehettem a történéseknek, eseményeknek.
A tervezett kötetnek egyelőre munkacíme van: Jelentés a színházról (Múlt század utolsó harmad). Bár hosszú életem során bizonyára nagyon sok szót írtam le és sok leírt szót elolvastam, sose gondoltam rá, hogy a valaha oly nagyon imádott színházművészetnek a jókor papírra vetett – jó helyen és jó időben – vagyis megfigyeléseimet pontosan megfogalmazott szavakkal és mondatokkal rögzített észrevételekkel még tehetek egy utolsó szolgálatot. Ha elkészül a kötet, palackba zárom és a hullámok közé vetem.
Hagyatékrendezés közben a föltett kérdésre is megérkezett a pontos válasz. „Miért írok?” Mert ez a dolgom. Mert az a feladatom, hogy mint írástudó, éljek a felelősséggel: hagyjam hátra örökül a megfigyeléseimet, gondolataimat, észrevételeimet, érzeteimet. A „lábnyomomat e bolygón”. Akár direktül, akár indirektül. Annak a számára, aki (keresi, mert érzi, hogy keresnie kell) és meg is találja a palackot. Kibontja, és ráismer a neki szánt üzenetre.
*
*
Simai Mihály
11 + 1 tézis a „MIÉRT ÍROK?” körkérdéshez
*
… mert mindennap a teremtés hajnala van.
… mert ha írok, tudom, hogy rendeltetésszerűen használom magam.
… mert nem azért írok, hogy éljek, hanem azért élek, hogy írjak.
… mert ír szavunknak nem csak az igei, a főnévi jelentéstartalma is mélyértelmű.
… mert az írás kegyelmi állapot.
… mert minden költői szándék megnyílás annak a Leírhatatlannak, akinek arcát valamennyien viseljük.
… mert a Hit maga a jövőkép, s a jövőkép mindennél fontosabb az én generációm és a többi korosodó számára.
… mert egy hitehagyott társadalomban Istenről szólni a szentségtörés megtörése.
… mert a költő a Misztérium embere.
… mert az Élet nevű Misztériumjáték különleges szépsége, hogy a végén a vég csak felvonásvég. A Misztérium kiteljesedése következik, azaz a Végtelenkezdet.
… mert minden vers teremtett világ / és vers a teremtett világ is / Ige Isteni üzenet: világíts! /
… mert a NAPÚT, a szerkesztőség, a szerzőgárda, csupa baráti inspiráció számomra.
