Németh Pákolicz Tamás: Nagyapám pipája
Nem tudja senki, mondani nem merem,
Hogy álmatlan ágyamban olykor éjjel
Miképpen találnak rám a régi szellemek.
Felettem csöndszag leng, a levegő sötét
Ólmos, nagy lábon csoszog az idő
Miközben én hanyatt fekve itt a pamlagon
Az éjjeli bogarak lépteit hallgatom.
A szobám rám feszül, nincs már más mára,
A világ csak egy sápadt esti lámpa
És egy alak. Aki épp itt áll
Az ablakom alatt. Tán’ betörni készül
Hozzám, ki védekezni képtelen,
Aztán mégsem. Csak rágyújt, krákog egy nagyot
S tovább baktat. Megint egyedül vagyok.
Mozdul a félhomály, szemem szegletéből
Éberen lesem, firtatom, várom
Mit kellene látnom: lám egy apró, izzó fénypont,
Ami eddig nem volt épp ott… belerévedek
S hagyom, hogy elmémbe képek lépjenek:
Arcok, korok, házak, tájak, érzések
Indulat, szenvedély, alázat.
Ekkor aztán sistergés szól, kis füst száll fel
Ha lehetne sem futnék már el
A fénypont megnő, látom: lángol
Itt vagyok még? Vagy már távol?
Ahogy fekszem, hanyatt itt a pamlagon,
Hátam a föld, arcom az ég, s köztük én vagyok
Repülök, már lebegek, kezem fogják égi szellemek
A világ parányi, csendes villanás,
Az eleje s a vége összeér. Kinyújtózom felette,
Belenézek, s látok egy szabólegényt
Siheder, tanonc még, békebeli kebele
Reménytől feszes, roppant ereje a bizalom
Hisz nem tudja még mi sors vár rá, azám,
De én ismerem, tudom, hisz ő a nagyapám
Majd vált a kép, felnőtt immár, sudár legény
De nézd, mit csinál épp: egy leányt szöktet,
Megmenti őt, olyan, mint egy lovagregény
A lány jó. Másra való, nem koszos cselédnek
De kemények voltak azok a harmincas évek
Így pergett a film Bácska Topolyán, s a lány?
Hát Ő lett azután az én nagyanyám
És szólt egy hang: repülj odébb, maradj távol
Tartsad magad messzebb a haláltól!
Hisz e kis világ törékeny tünemény:
Lángban izzik s a két fiatal ott áll a közepén
De hiába kín, személytelen szenvedés, embervagonok
Otromba romok, bombatölcsér, dögvész; nem félek,
Ha elvesznének, én sem lennék, de most élek…
Új kép megint: széttépett ország-nemzet, ó siralom!
Elvérzett mind egy internacionális vérpadon
És a hatalom? Lerázta magáról eleven gyermekét
Így halt életre egy egész gerincetört nép.
De fellázadt a lélek az elmúlás felett
A pincékből feljöttek mind az emberek
Hogy betemessék… ne legyen több lövészárok!
Aztán közelebb lebegek, s mit látok?
Látok egy műhelyt: házi szabóságot
Nagyapám álma, műve, élete boltja
Szabómester lett a háború óta.
Élhetne így is, ó idill, vele a nagyanyám
S a két gyermek, egyikük az apám
De megint vált a kép, most torz sötét a lét
A műhelyt elvették, úgy mondták: a „nép”
A nép nevében, sok nagykabát, feketék
Fekete kabátok, fekete lelkek
Az ilyenek mindig életre kelnek.
S a nagyapám? Ő ebbe belehalt.
Azt mondták, a szíve. Infarktus, meghasadt
Meghasadt! Sajog még most is itten, legbelül
Illusztráció: A szabó és a párkák (fh. Strudwick, Yehuda Pen)
Ezek is érdekelhetik!
Csáji László Koppány: Az aranyszív (Mohács 500) →
Párhuzamos életutak (Lejegyezte: Pataki Edit) →
Gutai István: Fényképek. Máté Bernátné sz. Fülöp Gyöngyi (1954) / Részlet egy készülő falurajzból →
