Virágh László: Álom, Horváth Ödönnek (versek)
•
Álom
Szűzenholt ifjú anyám ravatalán
Lehullt virágszirom e vers.
Élő-holt szarkofágban,
Örökre zárt ölében,
Alszom bíborló éjben,
És álmodom a világot:
Az alkonyt távol-közellel,
A hegyet rejtelmes fényben,
Szellemfelhőkkel fölötte.
Nyüzsgéssel, nyugalommal,
Zajjal, titokzatos csönddel,
Vadakkal, emberekkel,
Közöttük önmagammal.
Horváth Ödönnek
Szonettbe kristályosítod magad,
mint hangya, mely borostyánba ragad,
így őrizvén meg a pillanatot,
mely ott, a jelenben elragadott.
Nem látod, nem hallod a folytatást,
nincs is szükséged rá, mert a palást
beburkol örökre, gyantába fagysz,
az utánunk jövőknek így maradsz.
Csak nézed, nézed, s nem látod őket,
a tülekedőket, törtetőket,
szemed tükröz majd minden fényt, árnyat,
gondolataid virággá válnak
leheletedet őrzöd magadban,
így leszel majd végül halhatatlan.
Illusztráció: Álom (fh. H-J. G. Martin)
Ezek is érdekelhetik!
Bánfai Zsolt: Távolodás, Összekoccan →
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
