BÁTHORI CSABA: PALACKPOSTA A TENGEREN TÚLRA (DSIDA JENŐ VERSEI ANGOLUL)

Dsida Jenő (1907-1938), úgy tűnik, folytatja diadalútját. Immár nem csak szűkebb hazájában, Erdélyben, és a tágabb ismertség határai közt, Magyarországon, hanem az Óperencián túl, Amerikában is kezdi megteremteni vitathatatlan helyét, felmutatni mélységét és magasságát, mégpedig életművének legszebb darabjaival. Milyen hihetetlen, hogy ez a csodálatos formaművész, romániai magyar kisebbségben is egyetemességre törő alkotó, ez a bársonyos transzcendenciájában is földiekhez ragaszkodó virtuóz szellem, ez az ezerszeres észrevétlenséget tűrni kénytelen géniusz mennyi ellenszenv, félreértés, balítélet és kiszorítás áldozata lehetett, – nem csupán rövid életében, hanem hosszú örökkévalósága első évtizedeiben is.

Bár éles szemű felfedezői (Benedek Elek, Kuncz Aladár és mások) hamar ünnepélyes külön-állást biztosítottak neki, valahogy az a szerencse, amely a fiatal zseniknek jár, őt nem dajkálta idejében, nem kényeztette kiváltságos kegyekkel. Majdnem mindenki mást várt tőle, mint ami ő volt, amit adni tudott. Az ún. impériumváltás félelmetes berendezkedésének idején zajosabb ellenállást helyeselt volna tőle a joggal elkeseredett irodalmi közeg; a baloldali mozgalmak kizsendülésekor több szociális részvétet, mint amennyit ez az angyali, tévedhetetlen humanista fel tudott mutatni; több apokaliptikus dac-protézist, mint amennyit ágaskodásra aligha hivatott nemessége ízléssel elbírt volna. És folytathatnánk.

Ugyanakkor ki ne látná, hogy nem túl sok olyan mélyről fakadó, olyan hibátlan művészettel megformált nemzetféltő jeremiáda fogalmazódott meg Erdélyben a két háború között, mint amilyen a Psalmus Hungaricus. És ki ne látná, hogy Dsida költészetében számtalan alkalommal megzendül a szociális együttérzés regisztere, az elesettek szenvedéseit testvéri aggodalommal viselő költői hang. És ki ne látná, micsoda égig ívelő életigenléssel zúg föl ebben a költészetben a halálfélelem, már csak Dsida hithű katolicizmusának jeladásaként is. Mert Dsidában a jóságra, a Jóra való szomjúhozás olthatatlan. Házsongárdi sírfelirata így szól:

Megtettem mindent, amit megtehettem.
Kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.

A negyedik sor mintha azt sugallná: igen, a földi alakot, azt felejtsd el, de közben váltsd át az égire.

Az esetleges Észrevétlent, aki Dsida volt, immár a Láthatatlan síkján, maradandó művészetében ragadhatjuk meg. A költőt csak utókora kárpótolhatja azért a hátráltatásért, életében halmozódó méltánytalanságért, amelyet elszenvedett.

Fájhat nekünk, még az utódoknak is, hogy Dsida-vers pl. soha nem jelent meg a Nyugatban. Vajon miért? Kosztolányi, szellemi atyamestere, talán ő sem vette észre őt? (Ahogy észrevette, mondjuk, József Attilát.) Rejtély. De jellemző apróság, hogy Szerb Antal, ez a bámulatos és határtalan látókörű szellem, aki megsejtette Dsida valódi nagyságát (és aki maga is, ezt kevesen tudják, költőként indult az első világháború után), 1938-as, Nyugatban megjelent nekrológjában helytelenül írja a költő nevét: Dzsida Jenő. A kortársi helyezések és helyezkedések okait nem ismerjük igazán. Ellenben föltűnő, hogy a háború alatt és rögtön utána egyszer csak jelentős emberek kezdenek vitatkozni Dsida költészetéről, és a már csupán szórványosan fel-felfeketéllő, rövidlátó bírálati hang egyre ritkul. Mígnem végül a Psalmus Hungaricus költője elfoglalja helyét a legnagyobbak között, számtalan megrendítő, feledhetetlen remekművével, ékszerként csillogó antológiadarabjaival.

Vajon mi lehet a mindössze 31 évet élt költő titka? Mitől olyan feledhetetlen? Ha többi jelentős költőnk technikáját felidézzük, látjuk: mindegyikük rendelkezik a versbeszéd bizonyos – emlékezetünket megmaró, elménkbe tapadó – tömörségével, maximákra emlékeztető töménységével. Petőfi: Anyám, az álmok nem hazudnak… Egyszer hallod a Jövendölést, és örökre a tied. Góg és Magóg fia vagyok én… ezt nem lehet elfelejteni, ha egyszer olvastad Adyt. Vagy: Edward király, angol király / Léptet fakó lován: / Hadd látom, úgymond, mennyit ér / A welszi tartomány. Ezt csak Arany tudta így mondani. A megjegyezhetőség bajnoka azonban, semmi kétség, József Attila: az ő verseinek szinte mindegyikét, de még a töredékeit is, vagy legalább egy-egy fontos részét, szinte minden magyar tudja idézni… dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / ugy érdemes. Vagy: Már egy hete csak a mamára / gondolok mindig, meg-megállva. / Nyikorgó kosárral ölében, / ment a padlásra, ment serényen.

Ha Dsidára gondolunk, nekem úgy tűnik, nemigen tudunk szabatosan idézni a verseiből. Ő másféle fogásokkal él, más technikával szögezi a papírra szemünket: rezzenékeny, selymek percenését elevenítő finom jelzőivel; sokszor egy „jóember” meghökkenését rögzítő sóhajaival, vagy egy-egy költői maximával. Nem jegyzed meg, de arra emlékszel, hogy: igen, ott megtorpantam, tűnődtem azon a pazar, finom, csak a rendkívüli lélek befogói közé beférő gondolaton. Kuncz Aladár halálára írt siratójában pl. így ír Dsida: Mi az a percnyi, végzetes titok, / lényegtelen, parányi változás, / ami miatt régóta megszokott / kedves dolgok nem térnek vissza többé?(Immáron ötvenhárom napja). Itt nem csak az a meghökkentő, hogy az elmúlást micsoda érintőleges és mégis mélységes részvéttel emlegeti Dsida, hanem az, hogy sejteti: van valami a viszonyokban, ami örökre vásottá, botrányossá, tünékennyé ferdíti-fordítja a dolgokat, és nem tudjuk pontosan, miben áll ez a félresiklás.

Dsida jóságra-szomjazó alkata számtalan formában villan fel a versekben, és sóvárgása mintha felérne az eredendő bűn „eltörlésével” valami kiváltságos erény megteremtésének ígéretével (sose feledjük: valóban mélyen hívő, katolikus költőről van szó, aki mégis itt a földön akart boldog lenni). Mondok mást: Dsidánál lenyűgöz – főleg az epikus építkezésű szövegekben – a mondatfűzés hajlékonysága, a lágy szavakkal sejtetett végzet meghívása, az aggodalmas kis krétarajzokban ábrázolt élethelyzet szomorú plaszticitása és mégis rokonszenvesen aprólékos megkomponálása. Gondoljunk a Hulló hajszálak elégiájára, vagy az Elárul, mert világít csodálatos látomására, vagy akár a Csokonai sírjánál csilingelő futamaira. (A magyar költészetnek ez a Csokonai-Kosztolányi-Nadányi-Szép Ernő-Dsida vonulata valamiképpen ragyogó ellensúlyt alkot nagy, tragikus tónusú lángelméink sötét világaihoz.)

De hát én itt nem csupán Dsidáról írok, hanem főleg Joe Váradiról, az ő Dsida-fordításairól, – akit mintha külön Dsida-érzékszerv jogosítana arra, hogy ezt a tündéri költőt az amerikai angolban létre csalja. A kötet időrendben haladva tárja elénk a korán érettséget ért költő darabjait. A korai versekkel kezdi (a könyv első csoportja felett ez a buksi cikluscím áll: „Zsenge versek”), majd a fordító három kötetből szemelget, az emblematikus szépségeket kiemelve. Mindeközben nem hőköl meg a későbbi, nehezebb, virtuóz versektől. Mintha a fordító eleinte fázna a rímek felvitelétől, de aztán rá-ráhajlik a nélkülözhetetlen, Dsida páratlan hangján csendülő sorvégekre, akár csupán úgy, hogy amolyan félrímek, vakrímek, mostoha rímek csengőivel díszíti a sorokat. A Mélyre ásokban például szinte egyedül a jambikus építkezés őrzi az eredetit, felolvadtak a rímek, és a hím-női végződések elegye szeszélyes füzérben sorakozik. Némileg hűtlen az eredeti szigorúan tartott ritmusához, de a tónus nem idegen, jól közelít a Dsida-vers adottságaihoz.

Váradi gondosan összpontosít a szöveg tartalmi elemeire, bár a választott kifejezések néha nem egészen azt az árnyalatot célozzák, mint az eredeti. A Jövendő szavak himnuszában pl. Dsida ezt mondja: Üdvözlégy, némaság… Az angolban ez így hangzik: Greetings, quietude. Amikor Dsida egy szokatlan metaforikust képet használ, akkor a fordító – nyilván minden fordító így reagálna – olykor nem elég bátor azt a hovatovább nyers, nyugtalanító alakzatot átvenni, amelyet a magyar sugall. Nyilván attól fél, hogy egy, az angolban nem használatos kifejezés megrémítené az olvasót. Pedig a szokatlant szokatlannal visszaadni nem nyelvi erőszak, hanem teremtés. És Joe Váradi igazán kiváló nyelvteremtőnek bizonyul! Az említett vers harmadik szakaszában ez a kép tolul fel: Üdvözlégy, sejtelem, / korcsolyázatlan jövendőnk vidéke… Az angolban untrodden áll a jelző helyén (járatlan, szűz, le nem taposott, érintetlen), és ez tompítja a kép téli, szemléletesebb változatát. Ez lehet döntés, lehet tapintat, lehet kétely, lehet találat, lehet keresés, – mindegy, a lényeg, hogy az átültető kissé lehalkította a szót.

A válogatás, mondom, a korai versek mellett az igazán nagy, feledhetetlen Dsida-verseket kínálja, szebbnél szebb idegen öltözetben. Néha meg-megállok, és megcsodálom az angol tükör-muzsikáját, olykor kényszerűen elterelt képzetjátékát, elképzelem a messzi-messzi, tengeren túli olvasó álmélkodását, aki talán e versekből meg fogja érteni e búskomoly költemények csilingelő melankóliáját.

Rálapozok, mondjuk, a magyar líra egyik gyöngyszemére, a Nagycsütörtökre. Ki tudja ma már – akár itt, köztünk –, mi minden fenyegetést, várakozást, szenvedést jelentett az utazóknak ez a kis helységnév: Székelykocsárd? Átszállóhely volt az, egy apró helység, és csak azért kellett ott átszállni, például Marosvásárhely felé menet, azért kellett olykor órákat rostokolni egy füstös váróteremben, hogy az utazók megízleljék a várakozás keservét, az uralkodó többség packázó gonoszságát, az elnyomás esztelenségét.

Lebilincselő Joe Váradi angol fordítása, – én csupán pár apró szösszenetet fűznék hozzá, vagy inkább kérdezek meg. Látjuk: az eredeti vers ötös-hatodfeles jambusokból épül, zömmel női paenultimákkal, ezeket csak ritkán szakítja meg egy-egy hím-zárlat. (Ezek mindig zárlatok, soha nem állnak két női paenultima présében.) A fordításban azonban már a második sorban látunk egy hím-sort (stifling dark), és később is előfordul ilyen. Az utolsó magyar sor is egy hasonló alakzat. A harmadik sor női végződésű, mégis csak tíz szótagos. (Dsida mindig kínosan ügyel a ritmikai szabatosságra.) A szöveghűség azonban majdnem hibátlan. Ha túlzó szigorral ébredek, tán csak akkor venném észre, hogy a jellegzetes Dsida-i jelzők (szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel) az angolban fakóbban térnek vissza (would have liked to / converse with decent, devout people). A magyar azt mondja: jó, meghitt emberek (már ez is különös találat, hiszen emberekre nemigen mondjuk: meghitt). Az angolnak van egy bizonyos erkölcsi, vallásos színezete: tisztességes, jámbor. A meghitt viszont mintha inkább azt sugallná: olyan emberekkel szeretnék beszélgetni, akik előtt nincsen titkom, akikben kétkedés nélkül megbízhatok, akikkel szabadon és nyíltan társaloghatok. Kétségtelen, a biblikus hordozóanyag miatt nem vélhetjük hamisnak a két angol kifejezést, és az is tény, hogy Dsida Jézusra figyelő katolicizmusától nem idegen ez a szóhasználat. És ebben a versben az árulás atmoszférája lengi körül a jelenetet, az elhagyattatás, a magány szorongatása környékezi Jézust, akit még saját tanítványai is cserben hagynak. Nem véletlen, hogy a kocsárdi állomáson zajló megaláztatás a keresztény ünnepkör egyik legsötétebb időpontját vetíti a költői képzelet vásznára. És akkor itt van még az utolsó két sor. Dsidánál előbb jön a lágyabb, női paenultima bevezetése, s aztán a hím-végű, keményebb dobbantás, a megdöbbentő zárlat. Az angol változat ezt ritmikailag megfordítja, és ez nem hiba. Esetleg azt lehetne kritikus ihlettel felsuttogni: hogy a két roppant aktív ige (indultak, végigcsurogtak) a fordításban egy cseppet elszerényedik (appeared, rolled down). Az indultakban mozgás van, zendülés, a fájdalom feszültsége és kitörése, és a végigcsurogtakban is a kissé hosszabb időben lezajló tortúra, mondhatnám: a jézusi agónia emlékjele. Tudom én, hogyne tudnám, hogy ezt egy más nyelvben alig-alig lehet érzékeltetni (hogyan is lehetne a különbséget a csorogtak és a csurogtak között, és a végiget is odatűzve, fokozni még a meghökkenést?). Én csupán az intenzitás hátborzongató regisztereit sóvárgom, talán esztelen reménykedéssel. Mert a nyelvek között sajnos nincsen átjárható királyi út.

És közben örvendek és ünneplem a válogatás bátorságát, a nekifeszülés és eltökéltség megható eredményeit, amelyet nem is neveznék sikernek, tán inkább újra – alkotásnak. Hogy hallom Dsida liedes, dalszerű hangjait, de hallom susogó szerelmes trilláit, a Viola-versekben, és hallom a Psalmus Hungaricus félelmetes dübörgését egy istenverte tájon veszteglő számkivetett szájából, és hallom a nagy elbeszélő vagy vallomásos betéteket (Kóborló délután kutyámmal, Esti teázás, A tó tavaszi éneke stb.) Minden költemény kérhette itt az angol örökkévalóságot, és minden kimaradt darab reménykedhet a jövőbeli felvételben. Aki Dsidát a törékeny rajongáson túl is szereti, az joggal áhítozhat arra, hogy a páratlan remekművek, a legmagasabb vonulatok is kifejlődnek egyszer egyenértékű arculatban az angol nyelvben. (Ilyen csúcsokra gondolok: Immáron ötvenhárom napja, Amundsen kortársa, Bútorok, Utcaseprő, Nap és Hold, Hulló hajszálak elégiája, Út a Kálváriára, Most elmondom…, Csokonai sírjánál, Elárul, mert világít, Örök útitársak, Tükör előtt, és még néhány, amelyet a kiváló Joe Váradi tart fordítandónak.)

A mostani kötet teljesítménye alapján úgy sejtem: a nagy, nehéz szövegektől való félelem, remélem, hamar elenyészik, és a fordító Dsida iránti vonzalma megteremti majd a többi remekművet is az angol nyelv ragyogó tükreiben. Mi, magyar olvasók, mindenképpen – már most – nagy ajándékot kaptunk.

Dsida Jenő: Válogatott művei angolul és magyarul. Fordította Váradi József (Joshua Könyvek, Budapest, 2025)