Csáji László Koppány: Filmalkotások történelmi hitelességéről

A magyar honfoglaláskorról szóló, játékfilmes betéteket
tartalmazó dokumentumfilmek, és ami mögöttük van*

Identitásunk magját képezi, hogy elhelyezzük magunkat térben és időben, megtaláljuk helyünket a világban, amibe belenövünk, és az is növekszik általunk. Én- és világképünk kiteljesedésének egyik záloga, hogy ne csak kortársainkhoz tanuljunk meg viszonyulni, hanem eleinkhez is. A már nem ittlévőkhöz. Nemcsak családfánkhoz, hanem lokális környezetünk múltjához, a tudós a tudománytörténet alakjaihoz, de a hajdani népekhez és ezáltal az emberiség bonyolult gyökérrendszeréhez. Ahhoz a múlt-szövedékhez, ami elvezetett a máig, ezáltal meghatározza jelenünket. Ezért gondolkodunk ősidők óta ilyen és hasonló kérdéseken, csak épp nem ugyanúgy, és nem mindenki azonos mélységig kíváncsi erre. Az évezredek során leginkább történetekben kristályosodott ki, épült fel e viszonyulás: mítoszok, mondák, anekdoták, adomák, elbeszélések, regények, színdarabok, filmek és más epikus alkotások születtek. Az emberek túlnyomó többsége nem adatokra kíváncsi: az évszámok, múltbéli népnevek, földrajzi helyszínek, a térképen ábrázolt foltok, vonalak, nyilak túlságosan absztraktak, kézzelfoghatatlanok legtöbbünk számára. A történetek viszont megelevenednek a szemünk előtt, és – ha megragadják a fantáziánkat, érzelmeinket – mélyen bevésődnek a tudatos és tudat alatti gondolkodásunkba. Ezáltal válnak termékenyítő erejű tudássá.

Nem mindegy, hogy mit és milyen módon beszélünk el, milyen képet kapunk, alakítunk ki a múltról és adunk tovább az utókorra. Az emberek és társadalmak befolyásolásának egyik legfontosabb eszköze a történelemkép formálása, de nem számok, térképek, tárgytipológiák által, hanem történetek, narratívumok segítségével. (Az uráli nyelvrokonság negatív társadalmi fogadtatásának egyik fő oka, hogy nem tudott átélhető történeteket alkotni, hősöket adni, akikkel azonosulhatunk.) Egy jó történet a legtöbb embernek többet mond sokszáz oldalnyi száraz, tudományos szövegnél. De milyenek is ezek a „jó” történetek? Mennyire felel meg a megtörtént múltbeli eseményeknek, hajdani embereknek? Ahogyan a történelem folyamata elvezet a mához, és meghatározza azt, hasonlóképpen a ma – a mindenkori jelen – is újra- és újraalkotja, újrameséli a múltat, átrajzolja, akár teljesen, vagy egész nagy részeket kiradíroz, elfelejt, kihagy, dekonstruál. Időről időre felmerül azonban az igény, hogy ez a folyamatos újraírás, újraértelmezés, amivel a jelen meghatározza, megalkotja a múltat, ne „esetleges”, a mindenkori kortársaknak kiszolgáltatott, hanem igaz legyen. Ne csak valóságosnak tűnő. Ha ugyanis nem veszi körbe az igazság aurája, átkerül a fikció, a fantázia területére, és így már nem erősíti a múlthoz való viszonyunkat. Más képességeinket adott esetben segítheti, de a történelemképünket inkább összezavarja.

A múltról való gondolkodásunk egyik alapkérdése tehát, hogy mitől lesz egy elbeszélés, egy múltban játszódó történet hiteles. Attól, hogy megfelel a mindenkori prekoncepcióinknak, sztereotípiáinknak? Attól, hogy nagy a nézettsége, sikere? Attól, hogy beleillik a mindenkori kortárs olvasatok spektrumába, tehát jól tud igazodni? Szerintem nem. Attól lesz hiteles, hogy a rendelkezésünkre álló tudásokkal, adatokkal összhangban van, következtetései logikusak. Szépirodalmi mű vagy játékfilm esetén mást jelent a szereplők személyiségének hitelessége (pszichológiai, dramaturgiai és egyéb szempontból), mást a történelmi események, folyamatok hitelessége (az adott múlt-olvasat adekvátsága, kontextuális összefüggései), és megint mást az épített környezet, a ruházat, az eszközök, az emberi magatartások hitelessége (a korhűség). Sokszor e kritériumok alapján eltérő mértékben meggyőzőek az alkotások. Ettől még lehetnek élvezetesek, sikeresek, nem utolsó sorban attól is függően, hogy mi a mű elsődleges célja, milyen a tálalása és ki a célközönsége. Ebben az írásomban az utolsó hitelességi dimenzióval, a korhűség kérdéssel foglalkozom.

Játékfilmes elemeket tartalmazó dokumentumfilm esetén az eljátszott jelenetek, képek esetében az a kérdés, hogy amit látunk, mennyire hasonlít arra, ahogyan – jelenlegi tudásunk szerint – valóban lejátszódhatott (vagy lejátszódhatott volna) egy esemény, kinézhetett az épített környezett, a fegyverek, a berendezés. A narrátorszöveget és a szereplők megszólalásait a régészet, a történettudomány és a nyelvészet elvárásai alapján minősítik általában. Ezen túlmenően lehet – és kell is – a láthatóvá tett emberi magatartások (pl. technológiák, táncok, testbeszéd) hitelességéről is beszélni, hogy mennyire állják ki a tudományos kritériumok próbáját. A kézműipari technológiák, ruhák, tárgyak terén ez legalább ilyen bonyolult. A tánc- és zenetörténet, adott esetben az egyháztörténet, a történeti néprajz, humánetológia, és néhány más tudományos diszciplína is felsorakozik, hogy véleményt alkosson. Két olyan filmet szeretnék most kiemelni, amelyek kiállják e szigorú elvárások próbáját, egyúttal lebilincselően szép és izgalmas alkotások. Bepillantást nyújtanak a magyar honfoglaláskorba, a 9-10. századi korai magyarság életébe, gondolkodásmódjába, technológiáiba.

Az első film, amire felhívom a figyelmet, a Lovakon, nyergekben című, 28 perces dokumentumfilm (Artikon Stúdió, 2022, rendező: Komporday Tamás). Betekinthetünk a honfoglalás kori magyar fegyverek elkészítésének technológiájába (ezek rejtelmeibe) és a haditaktikákba, a nomád magyarság harcászatának alapjaiba. A hétköznapok világába. A térképanimáción kívül a teljes film „megidézi”, újrajátssza a honfoglaló magyarok életét: főleg kézművestechnikáit, különös tekintettel a fegyver- és lószerszámkészítésre, illetve a harcmodorra. Megelevenedik a múlt, méghozzá hiteles formában. Nem történészek, régészek interjúit láthatjuk, hanem magát az ezerszáz évvel ezelőtti valóságot. Pontosabban annak egy, a jelen tudásunk szerint – a filmben közreműködő tudósok által elképzelt – hiteles olvasatát, szakszerű, érthető, és nem túlbeszélt magyarázattal (narrációval). A film ⇒itt megtekinthető.

A második film, amit szintén kifejezetten követendő példaként említek, Az Árpádok felemelkedése című alkotás (Csillagos Ötös – Filmever Stúdió, 2023, rendező: Bárány Krisztián), ami a sztyeppei lovasnomád világból jött, majd a Kárpát-medencében keresztény államot alapító magyarságot az államszervezés oldaláról láttatja. Álmost és az általa alapított dinasztiát helyezi a fókuszba. Ennek egészen újszerű, izgalmas „kulisszatitkaiba” és tágabb történelmi kontextusába enged bepillantást az 54 és fél perces mű úgy, hogy az interjúrészleteket játékfilmes eszközökkel eljátszott jelenetek szakítják meg. Ezeket a legapróbb részletre is odafigyelve készítették el, ahogyan az előző alkotás esetében is. A film ⇒itt megtekinthető.

A tudományos ismeretek természetesen folyamatosan változnak, egymásra épülnek, de néha földcsuszamlásszerű átalakulások rendezik újra az egyes diszciplínák múlt-olvasatait, az adatok vélt kronológiáját, egymáshoz való viszonyát, magát a történetet, amit elmesél. Hiszen a tudomány célja is, hogy történetet meséljen el, e narratívák által beszéljen hozzánk a múlt. A nemrég elhunyt Thomas Hylland Eriksen norvég szociálantropológus felhívta a figyelmet arra, hogy a tudomány történelmi rekonstrukciós olvasatai az eredetmítoszok szerepét vették át. A korábbi nagy narratívák, a nagy kultúrkörök szerteágazó mitológiái, a Bibliára épülő világkép, a világvallások történelemképe, a felvilágosodás és a szociális evolúció általános narratív keretei helyett a kortárs tudomány sokszor mikrotörténetekben gondolkodik, ami csak látszólag megalkuvás: valójában közelít az emberek számára jobban felfogható műfajhoz, a történetmeséléshez. A veszély azonban az, hogy a mozaikszerűvé váló kis narratívákból hogyan és milyen kép áll össze, milyen keretet, alapot ad a jelen emberének arra, hogy magát a világban elhelyezze. A „big picture” (nagy kép) nélkül a történetek csak illusztrációk egy ismeretlen nyelven írt könyvben. A hitelesség tehát nemcsak a ruhák, kellékek, mozdulatok szempontjából vizsgálható, hanem úgy is, hogy mennyire járul hozzá egy viszonylag koherens történelemkép megformálásához, vagy mennyire rombolja, ássa alá azt. (Bár néha az is szükséges.) Az általam említett mindkét filmalkotás hozzájárul a nagy kép megalkotásához, anélkül, hogy túl direkt vagy didaktikus lenne.

Vannak azonban a hitelességnek olyan kritériumai is, amelyek szinte lehetetlen feladatot, áthághatatlannak tűnő akadályt jelentenek: ilyen például a beszélt nyelv. Már a törökkori magyar nyelvezet sem felelt meg a mainak, de még alapvetően érthető volt a számunkra. A 12-13. századi nyelvemlékek (a Halotti beszéd és könyörgés, az Ómagyar Mária-siralom) már sokkal nehezebben érthetők, ezért átiratokban olvassuk (pl. Benkő Loránd, Mészöly Gedeon interpretációjában), és e „korszerűsített formában” szerettük meg őket. A több mint ezerszáz évvel ezelőtti, honfoglalás kori magyar nyelvet használó, az eredeti szókészletet, kiejtést és nyelvtant, és nem utolsó sorban a nyelvi gyakorlatokat rekonstruáló alkotás azonban szinte biztosan érthetetlen lenne a mai nézők számára. Maga egy akkori szöveg, dialógus rekonstrukciója is rendkívüli vállalkozás lenne (még ha mégoly izgalmas kihívás is volna). Ezért is döntöttek úgy az általam ismertetett két film készítői, hogy a játékfilmes betétek, jelenetek szereplői nem szólalnak meg. A kevesebb néha több, ráadásul így jobban tudunk koncentrálni a látványra: a ruhákra, fegyverekre, használati eszközökre. Az alkotók inkább az atmoszférára koncentrálnak, és ez igazán magával ragadó lett. Játékfilmek esetén azonban ez a szótlanság nem lenne kivitelezhető. Ott legtöbbször az a megoldás, hogy egy kényes egyensúlyt kell megtartani a mai nyelvezet és a „korhű” nyelvhasználat között. Az emberek egymáshoz való viszonyát, viselkedési normáit sem lehet a mai világunk alapján retrospekítven rávetíteni a régi korokra. Ezért az anakronisztikus kifejezések kigyomlálása mellett nyelvpragmatikai megfontolások is szükségesek. Nagyon nehéz kérdés, hogyan tudjuk a megszólítások, az udvariasság, a nyelvi szokások, fordulatok terén a mai szókészlet és nyelvtan használata mellett a hitelesség bizonyos fokát megtartani. A hitelesség ugyanis a filmalkotásoknál kommunikációs kérdés is: a nézőben milyen módon csapódik le a látott film, milyen hatást kelt benne, egyáltalán befogadható-e. Ehhez pedig nemcsak tudományos módszerek, hanem mesterien alkalmazott művészeti eszköztár is kell.

Az előbb említett két film amellett, hogy hiteles, lebilincselő is. Ez a filmek esetén nagy csapatmunkát igényel: a rendező, az operatőr, a jelmez- és díszlettervező, a kellékes, a világosító, hangmérnök, technikus, zeneszerző stb. összehangolt munkáját. Mindkét filmnél a készítők egyszerre akartak történelmileg (és régészetileg) hiteles képet adni és a néző számára élményt nyújtani. Nem akármilyen fokú esztétikai igényesség jellemzi mindkét művet

Az, hogy egy alkotás magával ragadó-e, kulcskérdés, hiszen lehet valami hiteles, ha dögunalmas, nézhetetlen vagy érthetetlen. A hitelesség akkor ér igazán sokat, ha az lenyűgöz. Könnyen el tudom képzelni, hogy amennyire László Gyulának az Ötven rajz a honfoglalókról című, méltán népszerű, gyönyörű albuma évtizedekre meghatározta a honfoglaló magyarságról alkotott vizuális kereteket, a róluk alkotott képünket, az azóta rendelkezésre álló új eredmények révén a Lovakon, nyergekben és Az Árpádok felemelkedése című filmek is hasonlóan erőteljes hatást gyakorolnak majd a közgondolkodásra. Nemcsak önmagukban (az értő, érdeklődő közönség megismeri és megszereti őket), hanem a filmészeti diskurzusban is kifejtik hatásukat. Ezután már van egy mérce, amit ha nem „ugrik meg” egy alkotás, nevetség tárgya lehet. Igazodási pontot, etalont képeznek. A két film hosszúsága lehetővé teszi, hogy az iskolai oktatásba is bevonják őket, és a jövő generációnak ne csak a honfoglaló eleinkről alkotott képét alakítsák, hanem igényeit is: a közízlést, a társadalom elvárásait, hogy a jövőben milyen műveket mosolyognak meg, milyen szintet vár el a közönség. Talán idealista vagyok e téren, de szeretném azt hinni, hogy a jövőben egyre inkább ezek és az e filmek nyomán létrejövő hiteles alkotások szabják majd meg a magyar társadalom múlt-képét, filmekkel szembeni igényeit. Ezért is kellene elérni, hogy „illjen” ismerni őket, bekerüljenek az általános műveltség tudástárába.

Ha egész filmeket lehet a játékfilmiparhoz képest töredék összegből ilyen hitelesen létrehozni (a két film együtt egy egészestés játékfilm hosszúságát adja ki), akkor vajon a kortárs magyar történelmi játékfilmek miért nem alkalmaznak hasonló hitelességet biztosító szakembereket? Egy játékfilm költségvetésének ez elenyésző részéből megvalósítható volna. Vajon az igényesség hiánya, az eladhatóságnak a hitelességgel szembeni abszolút elsőbbsége vagy egyszerűen a tudatlanság áll e mögött? Vagy az a szűklátókörűség, hogy éppen ezen spóroljanak néhány millió forintot egy adott esetben többmilliárdos költségvetésből? Azok a rendezői koncepciók, amelyek a mai kor nézői ízléséhez és fantasy-világához szokott szemeknek kívánnak megfelelni, vagy arra hivatkoznak, hogy ez is csak egy olvasat, mint bármi, tehát joguk van így elképzelni az adott eseménysort, azzal a veszéllyel járnak, hogy a múltról alkotott képnek a rendelkezésre álló adatokkal ellentétes, helytelen alakításával méginkább együgyű, torz sztereotípiákra hajlamos közönséget nevelnek ki. A filmalkotók és a közönség viszonya ugyanis dialektikus: mindkettő alakítja a másikat. Márpedig a tudatlan közönségnek szinte bármit el lehet adni, a csillogó vizualitásra vagy a bámulatos akciókra fogékony nézőket bármiről meg lehet győzni, ha az látványos. Korunk egyik veszélye a filmiparban, hogy a látványosság formai elvárásait magasan az érdemi, tartalmi követelmények fölé helyezi, ezáltal értékrendje felborul.

A közízlésnek megfelelés általában nem szerepel a tudomány elvárásai között. Ezért is került néhány kérdésben látszólag nagyon távol a tudományos álláspont és a közvélekedés. Azonban az igényességre, hitelességre törekvő alkotásoknak nem szabad feladniuk a reményt, hogy meg lehet csinálni valamit jól is, sikereket lehet elérni egy hitelesebb és igényesebb múltkép kialakításával is. Ezzel magyarázható a Lovakon, nyergekben című film elképesztő, kétszázhúszezer fős nézettsége a Youtube-on, és az is, hogy politikai szekértáboroktól és tudományterületektől, országrészektől, társadalmi rétegektől és végzettségtől függetlenül a film osztatlan sikert aratott a nézők körében. Ez visszaadja a reményt, hogy igenis van igény a közönségben arra, hogy hiteles képet adó filmeket lásson, főleg, ha azok esztétikusak, szépek, lélekemelők. Reméljük, hogy az egy évvel később készült alkotás, Az Árpádok felemelkedése is követi ezen az úton.

Megkönnyítheti a filmgyártók és az egyéb, például színházi adaptációkban résztvevők jövőbeli munkáját, hogy az elmúlt évtizedekben világszerte egy új tudományterület született a múltra vonatkozó tudásunk kiszélesítésére: a kísérleti régészet. Sokszor összekeverik ezt a – kissé anakronisztikus kifejezéssel meghatározott – „történelmi hagyományőrzőkkel” és az ún. történelmi újrajátszókkal (az angol historical reenactment tükörfordítása). Ez utóbbiak jóval tágabb kört, és összehasonlíthatatlanul heterogénebb világot jelentenek, mint a kísérleti régészet. Sokrétű világukat a Regnum Fest című (Hon Alapítvány – Trimedio Invest Zrt., 2021, rendező: Mestellér János) 1 óra 14 perces dokumentumfilm foglalja össze, ami a magyar történelmi újrajátszók és kísérleti régészek nagy seregszemléje. A film ⇒itt megtekinthető. A legkülönfélébb korszakokra fókuszáló újrajátszók lelkes, általában maroknyi közösségeinek road movie szerű végiglátogatása alkotja a rendező koncepcióját, izgalmas áttekintést adva e sokak számára egzotikus szubkultúráról. A kísérleti régészet, a történelmi hagyományőrzés és a történelmi újrajátszás viszonyáról, elhatárolásuk mikéntjéről, társadalmi szerepükről nemrég a Valóság folyóirat hasábjain egy hosszabb tanulmányban számoltam be, ezért az ott írtakat most nem kívánom megismételni. Írásom végén összefoglalom az általam e témában ajánlott legfontosabb szak- és ismeretterjesztő irodalmat, hogy akiket érdekel, tovább tudjon olvasni e témáról, és például a történelmi hagyományőrzők és az ún. újpogány mozgalmak összetett viszonyáról. Most csak a filmművészetben leginkább hiányzó, mégis legkevésbé ismert területről, a kísérleti régészetről ejtek néhány szót.

A kísérleti régészet mint szakmájukban jártas, egymásra reflektáló kutatókat közös platformra hozó multidiszciplináris diszciplínát nemcsak régészek művelik: a kohászattörténeti mérnökszakembertől a saját mesterségének korábbi technikáit feltáró kézművesen, néprajzoson, sőt, restaurátoron át egészen a történészekig és régészekig tart az a spektrum, akiket felölel e kategória. A hitelesség náluk kifejezetten elvárás, a legapróbb részleteket is fontosnak tartják. Saját tapasztalatot kívánnak szerezni egyes tárgyak elkészítése, használata terén, ezért is játszanak, kísérleteznek annyit. Innen ered az elnevezés. De lehetne úgy is hívni: a technológia régészete, hiszen a hogyanra, az adott kor tudását, eszköztárát a használat, a készítés, a funkció oldaláról közelíti meg, és nem az íróasztalnál kíván ezt kitalálni, hanem saját tapasztalatból. A résztvevő kutatók közösségi diskurzusában formálódik az a tudás, amely a múlt-olvasatok „ötletelgető heterogenitása” és szinkretizmusa helyett (ami sajnos a történelmi hagyományőrzők egy tekintélyes részét jellemzi) a saját és a szakmai közösség gyakorlati tapasztalataira épít. Továbbá régészeti, történeti, néprajzi és egyéb forrásokra alapozva kívánja rekonstruálni nemcsak a hajdani ruhákat, fegyvereket, eszközöket, épületeket stb., hanem ezek elkészítésének technikáit, technológiáit és a használati módját is. Ez utóbbi azért alapvető, mert éppen a használat tud feltárni sok esetben olyan körülményeket, amelyek az előállításra és a mesterségbeli fogásokra is rámutatnak, és komoly segítségére lehetnek a történeti tudományoknak. Tapasztalatai sokszor cáfolnak korábbi elképzeléseket és vetnek fel új kérdéseket. A kísérleti régészek egy része az élethelyzetekre és életmódra vonatkozó komplex kísérleteket végez. Ha ez átmegy a demonstráció területére, máris láthatjuk a szoros összefüggést a történelmi újrajátszók (a historical re-enactment művelői) és tágabban a történelmi hagyományőrzők tevékenységével. Japántól az USA-ig, Skandináviától Magyarországig ezrével vannak kitűnő szakmai csoportok, akik valamilyen korra, témára, technikára szakosodtak, és nagyban segíthetik a filmesek munkáját, ahogy láttuk ezt az általam említett dokumentumfilmek játékfilmes betéteiben.

A kísérleti régészet tehát inkább tekinthető tudományszaknak (akkor is, ha nem végzett szakember, hanem kézműves mesterember gyakorolja), míg a történelmi újrajátszás esetében a hitelesség mellett legalább olyan fontos a sajátos múltrekonstrukciós tevékenység átélhetővé tétele és a szórakoztatás (akkor is, ha ezt történész vagy régész műveli). Előbbinél a tudásszerzés és -átadás az elsődleges, az utóbbinál inkább az élményszerű tudásközvetítés dominál, bár fontos hangsúlyozni az átjárhatóságot: nem szabad megfeledkezni e területek közti párbeszédről, sőt, az igen jelentős átfedésekről. A kísérleti régészet és a „történelmi újrajátszás” tehát nem szigorúan, hanem csak viszonylagosan – a tevékenység szakmai háttere és aktuális célja szempontjából – elkülöníthető területek. Sokszor a kísérleti régész történelmi újrajátszó fesztiválokon, eseményeken vesz részt, és viszont: az újrajátszók is kísérleteznek, tanulnak, és megosztják egymással tapasztalataikat. Ezen túlmenően olyan katonai, harcművészeti vagy akár viselet- és táncrekonstrukciós törekvések is vannak, amelyek kísérleti régészeti eszköztárral nem rendelkeznek, közelebb állnak a kézművesség-történeti demonstrációhoz, a sporthoz és a hadászat- vagy épp tánctörténethez, sőt, akár a történelmi drámajátékokhoz. Fontos azonban kiemelnem, hogy a történelmi újrajátszók és a hagyományőrzők között sajnos elég sok kevésbé hiteles próbálkozás is megfigyelhető, ezért fontos a régészet, a néprajz és a történettudomány hatékonyabb együttműködése velük. És ezért indított a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) kifejezetten erre egy projektet, melynek célja, hogy – Zay Orsolya projektvezető kutató irányításával – a kísérleti régészet egyre nagyobb szerephez jusson az újrajátszók és hagyományőrzők körében, hatékonyabban tudjanak áramolni a helyes ismeretek. Ezáltal emelni kívánjuk a hagyományőrzők és a történelmi újrajátszók szakmai színvonalát – de tágabban értelmezve a narratív művészetekét is. Ez vezethet el oda, hogy a filmipar is (és itt már legalább annyira a játékfilmiparra gondolok), számíthasson a közreműködésükre a hitelesség érdekében. A laikus számára ugyanis alig elkülöníthető a búza az ócsútól a történelmi újrajátszók és hagyományőrzők körében.

Végezetül ki szeretném emelni, korántsem állítom, hogy az említett két kimagasló értékű dokumentumfilm előzmények nélküli. Ennek illusztrálására egyetlen példát említek. Az egyik legkorábbi magyar ismeretterjesztő filmalkotás, ami már a – hagyományőrzők és történelmi újrajátszók mellett – tudatosan kísérleti régészek bevonásával készült, az Őseink nyomában című dokumentumfilm (MTVA, 2014, rendező: Sára Balázs). A film ⇒itt megtekinthető. Ez az 52 perces mű a 2010-es években régészeti szenzációt jelentő Urál-vidéki leletekhez kapcsolódó régészeti, antropológiai kutatások eredményeit ismerteti, az interjúkat tizenkét, lazán egymáshoz kapcsolódó játékfilmes jelenet segítségével illusztrálva. A jelenetekből egy történet áll össze, amelyben a Kazak-sztyeppe északnyugati csücskétől (az Uelgi-tó vidékétől) a néző a szereplőket követve eljut a Kárpát-medencéig, a magyar honfoglalásig. Ezáltal megelevenedik a tudósok interjúiból kirajzolódó kép az i.sz. 9. századról.

Szándékosan nem ejtek szót az elmúlt évek negatív példáiról, hiszen ezekből sajnos több van. Az Árpádkort megidézni kívánó animációs dokumentumfilm és dokumentumjátékfilm is szerepelne a listán, és – talán korunk frivol és szenzációhajhász művészetipara és polarizált társadalma miatt – ezek a méltán kritizálható filmek sokkal nagyobb figyelmet kaptak a közösségi médiában, és publicitást a szakmai sajtóban, mint a pozitív példák. Ezért azt a megoldást választottam írásomban, hogy én inkább a követendő, emblematikus alkotásokból álló folyamatot vázolom fel.

*Négy film is megtekinthető a tanulmányban: Lovakon, nyergekben; Az Árpádok felemelkedése; Regnum Fest; Őseink nyomában.

IRODALOM

Bali János (2014): „Kortárs ősmagyarok.” Mítosz és kultúra. In Povedák István – Szilárdi Réka (szerk.): Sámán sámán hátán. A kortárs pogányság multidiszciplináris elemzése. Szeged, Szegedi Tudományegyetem, 24–33.

Coles, Janet – Armstrong, Paul (2008): Living history: learning through re-enactment. Paper presented at the 38th Annual SCUTREA Conference, 2–4 July 2008University of Edinburgh. Online:https://www.researchgate.net/publication/267252354_Living_history_learning_through_re-enactment (utolsó letöltés: 2024.01.05.)

Csáji László Koppány (2012): A New Age, a neopogányság és a keresztény megújulási mozgalmak eszmerendszereinek keveredése egyes új vallási mozgalmak jelképrendszerében és az internet szerepe közösség-konstrukciójukban. In Hubbes László Attila (szerk.): Retorikai fogások a hálón innen és túl: etno-pogány rítusok és mítoszok. Kolozsvár, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) – Erdélyi Múzeum Egyesület (EME), 17–66.

Csáji László Koppány (2025) Brikolázs divathóbort vagy hiteles múltrekonstrukció? A hagyományőrzők, történelmi újrajátszók és a kísérleti régészek kihívásai. Valóság 68(7), 91-101.

Eriksen, Thomas Hylland (2006): Kis helyek nagy témák. Bevezetés a szociálantropológiába. Budapest, Gondolat Kiadó.

Fawcett-Lothson, Amanda (2009): The Florentine Camerata and their Influence on the Beginnings of Opera. Music History 9(2009): 29–34.

Gadó Flóra (2023): Az újrajátszásról. In Süli-Zakar, Szabolcs (szerk.): Re:Re Művészi újrajátszás, az újrajátszás művészete. Re:Re The art of re-enactment, artistic re-enactments. Debrecen, MODEM, 47–64.

Igaz Levente (2007): Kísérleti régészet Magyarországon és külföldön: néhány példa különböző történeti korszakok kísérleti régészeti úton történő „életre keltésére”. (Megjegyzések az Árpád-kor harcászatának a kísérleti régészet módszereivel történő rekonstrukciós kérdéseihez). Aetas, 22. évf. 4. sz. 161–169.

Igaz Levente (2014): Hagyományőrzés, kísérleti régészet: Elmélet és gyakorlat Európában és Magyarországon. In Sudár Balázs – Szentpéteri József – Petkes Zsolt – Lezsák Gabriella – Zsidai Zsuzsannaet (szerk.): Magyar Őstörténet. Kutatás és hagyományőrzés. Budapest: MTA BTK MŐT, 412–419.

Kelényi Béla (szerk.) (2014): Az indológus indián. Budapest, Szépművészeti Múzeum – Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum.

Kiss László (2023): A jóból sosem elég, avagy az inkluzív nevelés sikeres alkalmazásának kulcsai. Pedagógiai Lapok, 2023. 7. sz. 41–44.

Lőrincz Andrea (2020): Múzeumok és történelmi újrajátszók együttműködési lehetőségei. Polymatheia Művelődés- és neveléstörténeti folyóirat, 17. évf. 3–4. sz. 121–142. o. (DOI: 10.51455/Polymatheia.2020.3-4.07)

Medgyesy S. Norbert (2019): Iskoladrámák. Budapest, MMA Kiadó

Mikos Éva (2010): Árpád pajzsa. A magyar honfoglalás-hagyomány megszerkesztése és népszerűsítése a XVIII-XIX. században. Budapest, L’Harmattan Kiadó.

Németh Ádám (2019): Vikingekre kell szájkosár? Gyakorlati tanácsok hagyományőrzőkhöz. Magyar Múzeumok online folyóirat, 2019.02.05. (https://magyarmuzeumok.hu/cikk/vikingre-kell-szajkosar), utolsó letöltés 2025.01.04.

Németh Ádám (2019): Mire jók a fura ruhás emberek? – Újrajátszók a múzeumban. Magyar Múzeumok online folyóirat, 2019.01.17. (https://magyarmuzeumok.hu/cikk/i-mire-jok-a-fura-ruhas-emberek-ujrajatszok-a-muzeumban), utolsó letöltés 2025.01.13.

Sudár Balázs (2014): Elnöki zárszó – Tudományos rekonstrukció és hagyományőrzés szekció (A honfoglalás kori hagyományőrzés útjai Magyarországon). In Sudár Balázs – Szentpéteri József – Petkes Zsolt – Lezsák Gabriella – Zsidai Zsuzsanna (szerk.): Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 425–426.

Sudár Balázs (2017): A honfoglaláskori hagyományőrzés útjai Magyarországon (az íjászat példája). Napút online, 2027. 03. 6. (http://www.naputonline.hu/2017/03/06/sudar-balazs-a-honfoglalaskori-hagyomanyorzes-utjai-magyarorszagon/ 2024.01.05.)

Sudár, Balázs (2024): Epic Songs in Árpádian Age Hungary. Historical Studies on Central Europe, 4(1): 178–191.

Sudár Balázs – Szentpéteri József – Petkes Zsolt – Lezsák Gabriella – Zsidai Zsuzsannaet (szerk.): Magyar Őstörténet. Kutatás és hagyományőrzés. Budapest: MTA BTK MŐT

Szilágyi Tamás – Szilárdi Réka (2007): Az Istenek ébredése. Az újpogányság vallástudományi vizsgálata. Szeged, JATEPress.

Szőllősy Gábor (1991): Újabb adatok a népvándorlás kori íjtípusok kérdésköréhez. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 1987–1989 (30–32. kötet), 349–374. o.

Szőllősy Gábor (1998): A honfoglaló magyarok íja (A kísérleti régészet egy példája). In Ilon Gábor (szerk.): A régésztechnikus kézikönyve I. Szombathely, Panniculus Régiségtani Egylet, 123–131.

Tóth Gergely (2018): Katonai hagyományőrzés a honvédség társadalmi kapcsolatainak szolgálatában. Honvédségi Szemle, 144. évf. 6. sz. 140–153.

Turner, Victor (2002): A rituális folyamat. Budapest, Osiris Kiadó.

Whatley (1964): On the Possibility of Reconstructing Marathon and Other Ancient Battles. The Journal of Hellenic Studies, 84 (1964), 119–39. DOI 10.2307/627699.

Zay Orsolya (2016): Fogyasztható történelem – élő interpretáció múzeumi környezetben. Tudásmenedzsment, 17. évf. 1. sz. 191–200.

Zay Orsolya (2020): Az élő interpretáció mint új múzeumandragógiai módszer. In Bereczki Ibolya – Népessy Noémi (szerk.): Modern múzeumi interpretáció. /Múzeumi Iránytű 23./ Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 225–242.

Illusztráció: fáziskép (A honfoglalók hadszervezete c. werk videóból)