Toót-Holló Tamás: Aki a szirmokban vagy
Műfaját tekintve kerti esszémeditációknak nevezi a Grafit és fűszál címen megjelent új kötetében összegyűjtött anyagokat Bartusz-Dobosi László, aki viszont a könyv fejezetcímeivel azonnal kijelöli azt a meditációs hagyományt is, amellyel olvasójának módja nyílhat a szöveg erejéig együtt élni. A fejezetek ugyanis a zsolozsmázás napi nyolc imaóráját jelölő egyes szakaszok nevét viselik: az első fejezet a Matutinum, az éjszakai imádság jegyében telik és múlik el velünk, amit aztán a nappal minden szakaszára elrendelt további imaórák fejezetei követnek (Prima, Tertia, Sexta, Nona), hogy aztán eljöjjön a vecsernye (Vespera) és a napot befejező imádság (Completorium) fejezete is. Ezzel aztán egyértelműen keresztény kontextusba helyezi saját meditációit, tekintve, hogy zsolozsma nem más, mint bizonyos keresztény közösségek imaóráinak a napszakokhoz rendelt liturgiája.
A kötetben foglaltak egyértelmű keresztény kontextusára egyébként a könyv hátsó borítójára került pályatársi ajánlás is nagyban ráerősít, amikor annak szerzője, Halmai Tamás a Grafit és fűszál jelentőségét abban látja, hogy azt a belső kert könyvének nevezi, s az olvasót éppen az Úr imádságát, a Miatyánkot, a keresztény világ leismertebb szövegét parafrazeáló fohásszal biztatja a kötet világának megismerésére, mondván: „Mi Atyánk, aki a szirmokban vagy: jöjjön el a te kerted!”
A zsolozsmázás napi nyolc imaóráját jelölő fejezetcímekkel Bartusz-Dobosi László nyilvánvalóan arra utal tehát, hogy jóllehet a XX. századi beat irodalom különösen erősen divatba hozta a zen-buddhizmusból fakadó meditációs gyakorlatokat, a keresztény Európában sohasem szabad elfelejtenünk azokat az elsősorban az egyes szerzetesrendekhez kapcsolódó saját hagyományainkat, amelyek a lassan tűnődő szemlélődést, a kontemplációt tekintették az Isten felé fordulás sorsdöntő jelentőségű aktusának. A kortárs magyar irodalomban sem újdonság egyébként ennek a kontemplációnak az önéletrajzi alapokon történő motívummá alakítása: legutóbb Varga Imre adott közre egy nagyon elmélyült szépségű könyvet a würzburgi Szent Benedek-házban folytatott, a zen-buddhista és a bencés kontemplációt egymással fúzióra bocsátó lelki gyakorlatairól.
Nos, ami Varga Imre számára a würzburgi Szent Benedek-ház volt, az Bartusz-Dobosi László számára a pécsi Virág utcai ház maga teremtette, maga gondozta kertje – háta mögött a „pázsithátú” Kálváriadombbal, előtte a „terpeszben álló” várossal, a Tettye apró házai fölött elsikló tekintettel, amely azt fürkészheti, hogyan ül meg a távoli Szársomlyó elmosódó kúpján az Adriai tenger sós párája.
A fejezetcímekben megjelenő napi imaszakaszok ebben a kertben – és a kerttel való szertartásos foglalatoskodásban – is vissza-visszaköszönnek, hiszen a szerző kifejti, hogy a józan reggel a locsolásé, a délelőtt a metszésé, az ebéd utáni szunyókálást követő délután a diótörésé, a napnyugta előtt idősáv pedig a favágásé (A diótörés lélektana). Ezek a tárgyilagosnak tűnő napi rutinok ebben a könyvben persze szakrális cselekvésekké finomulnak – ahogy ezt a hajnali és az esti locsolás különbségét vázoló szövegrészben a szerző részletesen is kifejti.
„Ne szóljunk semmit, néma alázattal végezzük a dolgunkat. Ha így teszünk, lesz a locsolásunkban valami szakrális, ahogy az ember lemossa az egész nap terhétől roskadozó természetről a sok szennyet. Megtisztít, purifikál, előkészít az éjszaka szent szertartására” – írja Bartusz-Dobosi a Privát Skócia című esszéjében, s ezzel a kerti munkát azonnal beemeli a hitvallást tevő, legmagasabb rendű munkák közé, amelyek a „természet és az ember együttműködésének apoteózisát” jelentik. A kerti növények gondozását erősen felfelé stilizáló munkát már a kötetet megnyitó cím nélküli, de a Matutinum című fejezetbe sorolt esszéjében is elkezdi a szerző, de ezt valahogy úgy teszi, hogy a szent és a profán kategóriáit még nem különíti el egymástól nagyon élesen. Tanúság erre az egész könyv nyitómondata is, mely szerint „a kert szélsőséges, mint egy divatbemutató ruhakölteményei” – hiszen ez a tételmondat a szerző kiemelt tárgyát azonnal egy hivalkodó világi környezettel is összeméri, miközben kisvártatva ugyanerről a tárgyról szólva azt is elmondja, hogy a kert „a tisztánlátás pontja is”, ahol „a misztériumot rejtő függöny magától megreped, s rés nyílik az öröklétre”, s ennek következtében a kert nem más, mint „kulcslyuk a mennyre”.
Akár a szent, akár a profán dolgok közegében szemléli azonban a kertet Bartusz-Dobosi László, mindenképpen elemeli a valóságtól, hiszen úgy tekint rá, mint egy átjáróra, amely kilépést jelent „az időből és a földi értelemben vett térből”, mert egyszerre „fogalom és térforma”, ami egyszersmind „a legteljesebb életmetafora” is, „mely a kirobbanó, üde sarjadástól a lustán elterülő és önazonosságából szétfolyó, párás, fullasztó enyészetig mutat”.
Ha a kert „életmetafora”, akkor ebben az esetben valóban egyszerre helyénvaló róla szólva a divatbemutató ruhakölteményeire tett profán utalás és a mennyre nyíló kulcslyukra tett szakrális célzás, miközben egy idő után az a benyomásunk is megerősödhet, hogy a szent titkoknak kijáró áhítat érzése azért mégis erőteljesebben tud jelen lenni a szövegben.
Azt, hogy a kert elsősorban mégis „angyalvidék” és „lelki erőtér” a szerző számára, egy világos bibliai utalással teszi nyilvánvalóvá, kiállva a Szentírás igazsága mellett, amely szerint „nem az számít, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja”. (1 Kor 3,7)
Az Isten adta növekedést szolgálva persze azért mindig ott kell lennie a kertben annak is, aki ültet és öntöz, s ez a könyv ezeknek a feladatoknak az ellátását is precízen dokumentálja, minduntalan jelét adva annak, hogy a kerti esszémeditációk szerzője egyébiránt nemcsak könnyed gyomlálgatásokra, hanem a nehéz fizikai munkákra is felteszi az életét a kertért cserébe. Ilyen rendkívüli próbatétel a szövegben a patak medrének, a kútnak a kiásása vagy a pince földbe vájása, amelyekre – és ez a vállalás már megint a napi imaórák közvetítette meditáció eszmeköre felé vezet – mindig egyedül szánja rá magát a szerző, aki úgy vallja, bármennyire is könnyű lenne az ilyen munkákat kalákában elvégezni, a kertje és saját maga között fennálló „intimitás” nem bírná el „idegen férfiak huzamos jelenlétét, harsányságát” (A kút két vége).
A kerti munkák monotóniáján keresztül így egyfajta monotematikus és monomániás figyelem, egy megszállott és a szó szoros értelemben megrögzött – talajhoz kötött – érdeklődés rajzolódik ki előttünk a könyvben. Ha a szerző úgy tartja, hogy a kert nem más számára, mint egy „metafizikus találkozási lehetőség az időtlenségben létező Teremtővel”, akkor már megvan benne az a szent megszállottság, hogy ezt a teret Isten kedvére való, mindenestül Isten felé forduló területté formálja. Akár azzal is, hogy a kertjében a saját forrást és a saját patakot létében megerősítő munkálkodást azzal ünnepli meg, hogy – emlékéül annak, hogy a telket július 31-én, Loyolai Szent Ignác emléknapján vették meg – a forrást Szent Ignácról nevezi el. S akár azzal is, hogy a kertjébe szín és illat szerint gondosan összeválogatott növények közé egy másik szempont szerint kiválogatott növényeket is beültet, azokat a virágokat is összegyűjtve, „amelyek a népi hagyományok szerint nevükben, sőt lényükben hordozzák a transzcendenciát” (Herba sacra). Ebben a szakrális flórában egyszerre van tehát ott a veronika (Isten botja), a közönséges harangláb (Isten kalapja), a ricinus (Isten tenyere), a habfehér pásztortáska (Isten táskája), a vidám ürömcserje (istenfa) vagy a folyondár szulák (Isten pohárkája), de felbukkan a kertben a máriatövis, a golgotavirág vagy a töviskorona kutyatej, amely tündöklően fehér virágaival az isteni világosságra, húsos, tövises szárával pedig Krisztus önfeláldozó szenvedésére irányíthatja a szerző figyelmét.
Ezt a kompromisszumot nem ismerő, szent megszállottságot látva könnyen kialakulhatna az a képzetünk, hogy ez a könyv a leginkább egy kegyességi prózából megformált, hitvalló szöveg, amelynek elsődleges célja a metafizikai találkozási lehetőségek sorra vétele a Teremtővel.
Ez egyfelől persze így is van, másrészt hiba lenne nem észrevenni a szöveg a természetszeretetből az élet élvezete felé kinyíló hedonizmusát, amely szintén markáns motívum ebben a könyvben – éppen azt a szent és a profán kettőséget megidézve, amely a kertet részint egy a mennybe nyíló kulcslyukhoz, részint egy divatbemutató szélsőséges ruhakölteményeihez hasonlította.
Ott vannak hát ebben a könyvben a profán örömök is, de ezek is egyfajta szertartásos komolysággal jelennek meg, csendes áhítatból – csak most éppen nem a hitvallás, hanem a kiérlelt és kifinomult hedonizmus áhítatából – bomlanak ki, kerülve az idegenek huzamos és harsány jelenlétét, s szépen megidézve a magány misztériumát.
Ilyen kifinomult szertartások a kertben azok a napi rítusok, amelyekről Bartusz-Dobosi szintén szívesen, mi több, rendkívül komoly gusztussal számol be: felidézve, milyen is az, amikor a diótörés elvégzésére úgy hangolódik rá, hogy „pipát, sajtot, olívabogyót, almát és jó minőségű, száraz, Káli-medencei szürkebarátot készít elő”. Vagy ahogy a napnyugta előtt megtartandó favágásról is azt jegyzi meg, hogy csak úgy érdemes hozzáfogni, ha ott van „a kezünk ügyében egy karcsú derekú pohárban hidegen gyöngyöző, szódából és Irsai Olivérből párosított fröccs”.
Hedonizmus ez, minden kétséget kizáróan az, de annak is az a fajtája, amit nyugodt szívvel lehet Istennek ajánlott cselekvésként ábrázolni – ahogy ezt Bartusz-Dobosi László meg is teszi.
„Mert csendes gondolkodás közben diót majszolgatni a nagy fa alatt, saját pincénk előtt, finom borokkal, szőlővel, szeletelt almával, zsíros kenyérrel, lila hagymával és sajttal – nagy gondolatok origója, mágikus cselekmény, varázslat. De nem holmi szemfényvesztés, hanem filozófiai istenigazolás, teodicea. Az ember hallgat, és a nagy Isten – ahogy az olaszok mondják: Dio – beszél. Mert vagy az Isten beszél, vagy senki sem” – írja a szerző a Hamvas Bélának ajánlott, A diótörés lélektana című esszéjében, hogy ezzel is magyarázatot adjon arra, hogy a hedonizmust gyakorolni miért magányos mesterség számára, lévén, hogy a csend varázslatában Isten beszédére érdemes figyelni, nem pedig az emberi harsányságra.
Ez a hedonizmus ugyanis legalább annyira irodalmi, mint amennyire kulináris élvezetek forrása is a szerző által ábrázolt világban – s ilyenformán egyáltalán nem véletlen A bor filozófiáját jegyző Hamvas nevének felbukkanása a metafizikai találkozások tétlen cselekvéssel zajló „szervezése” közben.
Igen, Hamvas megidézése már a kötetet megnyitó esszében sem marad el, ahol is A magyar Hüperion Kilencedik leveléből éppen azt a gondolatot emeli ki Bartusz-Dobosi, hogy „liget az egész ország”, mert „kertben élünk”, s hogy nagy királyaink ezt tudva voltak azon, hogy a népnek „kert-életet” hozzanak el. Hamvas megidézése egyben az irodalmi asszociációk megidézésének nyitánya is a kötetben, amelynek a szerző azonnal megteremti az elméleti hátterét is, hitet téve amellett, hogy a kert „szellem” és „bölcsesség”, s mint ilyen, örök is, hogy ettől váljon „az irodalom forrásvidékévé, poétikai titkok alkímiai műhelyévé” (Matutinum).
Ezt a kert már csak azért is mindenestül az irodalom forrásvidékéhez tartozik persze, mert a róla szóló könyv címe szinte már meg is szenteli ezt a kapcsolatot: jeléül annak, hogy ezekben a kerti esszémeditációkban a kertjének virágaiba és a kertbe magával vitt verseskötetek ceruzával aláhúzott verssoraiba is egyaránt belefeledkezik a szerző, aki számára a „grafit” és a „fűszál” ilyenformán egymással könnyen rímhelyzetet alkotó motívumkettőst alkot.
„Séta közben megáll az ember, leheveredik a fűbe, vagy hátát egy fa törzsének támasztva ücsörög az ősgyepen, elolvas néhány strófát, firkálgat picit a grafittal, és úgy érzi, hogy nyomot hagy. Apró, halvány, kiradírozható ceruzanyomot, de nyomot. Könyvben, fűben, világban. Ennyi az élete: grafit és fűszál. És ez elég” – vall a világot átalakító törekvéseinek nem éppen nagyratörő, de a világban mégis nyomot hagyó céljairól a szerző (Ősgyep).
Bartusz-Dobosi egy különleges megoldással élve, az írók és köteteik megidézése közben is tartani tudja magát a hedonizmushoz, miután olykor arra is képes magát elragadtatni, hogy a borok ízét az irodalmi szövegek keltette benyomásokkal helyezze szinesztéziás kapcsolatba.
A hedonizmusának megélésére különös előszeretettel kiválasztott terasz – ami a szerző szellemes hasonlata szerint nem más, mint „a kert stégje” – például kiváló lehetőséget teremt számára a „filozófiai ücsörgés” megvalósítására, amely tevékenység nem egyszerűen csak a megfelelő bor és a hozzá tökéletesen illeszkedő sajt megtalálására terjed ki, hanem arra is, hogy ezek mellé a megfelelő irodalmi élményt is társítani tudja.
A teraszon újra és újra az irodalom forrásvidékére kerülve jut el hát Bartusz-Dobosi odáig „a már melengető, de még zakós tavaszi délutánokon”, hogy a furmint mellé friss juhsajtokat, a „lágy savaktól könnyed Irsai Olivérhez pedig kecsketejből készült gomolyát” párosítson, s ezek mellé a kulináris élmények mellé szövegélményt éppen Galsai Pongrác tárcáiból válogasson. Ugyanez a szinesztéziás hedonizmus vezeti arra a felismerésre, hogy a nehezebb fehérborokhoz, „mint a chardonnay, a zenit vagy a hárslevelű, az összetettebb ízvilágú ementáli sajtok és Pilinszky-versek illenek”, s hogy „a fehérpenészes lágysajtok, például a brie, a könnyű vörösborokat szeretik, mint a Szekszárd fölötti Batinán érlelt zweigelt, pinot noir vagy kadarka”, s hogy ilyen alkalmak során „nyáreste, gyertyafény mellett” jön el a „súlyos, megrendítő, mégis könnyedén égbeemelt Babits-versek ízlelgetésének az ideje” (Terasz).
Talán a „filozófiai ücsörgések” eredménye, talán nem, a szöveg egy pontján azonban a szerző érdekes megállapítást tesz, megfogalmazva azt a számára egészen bizonyos érzést, hogy a kert nőnemű, „még akkor is, ha legtöbb nyelvben ez nem így van”, mert szerinte „tévednek a görögök, az ókori rómaiak, a germán és az újlatin népek egyaránt”, amikor a kertet hímneműként definiálják. Bartusz-Dobosi ugyanis szemlét tart a saját kertje fölött, s maga körül – persze a maga teremtésének részeként – mindenütt feminin világot lát, ahol a karmazsintölgy az egész kert anyja, „ahol a jázmin a Madonna, az éteri asszony, ahol a hosszúcombú ciprusok a huncut kamasz lányok, ahol a selyemmirtusz a nekünk rendelt odaadó, érzékeny feleség, s ahol a gyom a mindenféle társadalmi berendezkedést felrúgó, csábító hetéra” (A kert hetérái).
A szöveg filozófiai csúcspontját is a kert hetéráiról, a gyomokról szóló elmélkedésnek köszönhetjük, ami akkor következik el, amikor a szerző a gyomokkal folytatott esélytelen küzdelméről beszámolva felidézi „egy fiatal, mosolygós, vitalitásának teljes tudatában lévő és azt meg is élő jezsuita atya egy gondolatát”, amely szerint „a locsolás fontosabb, mint a gazolás”, mert „az élet fontosabb, mint a rend”.
Ahogy Bartusz-Dobosi jelzi, ez a bölcsesség ebben a szituációban nyeri el valódi értelmét számára: ami azért is az egész kötetre kiható érvényességű felismerés, mert valójában az egész anyagon végigvonul a szerző végtelenül tudatos, valamilyen isteni rendet követő kertépítésének folyamata, amiről számos olyan vallomást is tett, amelyben ez a minden részletre kiterjedő tervszerűség jelent meg.
„Kertemet az évek alatt eleve úgy terveztem meg, hogy miközben kifelé, a színekre s azok szimbólumrendszerére figyelünk, egyre jobban nyissunk befelé, a lélekűr beláthatatlan mélységei felé. Mindent számításba vettem. Virágaimat, mint valami festői lélek-színpalettán, az alapszínektől a másodlagos, harmadlagos színárnyalatokig úgy állítottam össze, hogy azok megfeleljenek az emberi észlelés legideálisabb rendjének” – írja egy helyütt (Színről színre), összekötve egymással az emberi érzékszervek diktálta logikát „a teremtő isteni szellem ünnepélyes kiterjedésének” emberfölötti és földöntúli rendjével, amelyben „a kertnek mégis belső rendje, léptéke, logikája és főként mértéke van”, lévén, hogy ez „az egyensúly, a kiegyenlítődés helyszíne” (Matutinum).
Rend és még egyszer rend mindenütt. Az emberi észlelés ideális állapotában csakúgy, mint az emberfeletti és földöntúli kiterjedések léptéke, logikája és mértéke szerint. És ehhez képest üt valóban nagyot, amikor Bartusz-Dobosi a kötet végén minden addigi – általa keltett, vagyis egyáltalán nem hamis – látszat ellenére arra jut, hogy felhagy a gyommal, mint mesebeli szörnnyel való küzdelemmel, „amelynek egy levágott feje helyett kettő nő”, miközben minden óvintézkedése ellenére „indolens magabiztossággal hömpölyögnek elő a semmiből a kert újabb és újabb terroristái”.
A jezsuita atya kijelentése nyomán születő felismerés alapján ugyanis a gyomok hirtelen egyáltalán nem terroristáknak tűnnek fel a szemében, hanem a madonna mellett mindig megjelenő hetéra létének szükségességébe vetett hitét erősítik meg. Mert „a kert nőneműsége tehát ősanyaság, madonnaság, kamasz lányság, feleségi létforma és hetéraság is egyben” – állapítja meg a szerző, jelezve, hogy ennek a felismerésnek a birtokában „az egyik Hamlet-hangulatú estén” az élettelen rend helyett inkább az életet választotta (A kert hetérái).
Ha a szövegnek ez a pontja a kötet filozófiai csúcspontja, a szerző megszenvedve felismert, személyes létfilozófiai alapvetése, akkor ennek a tételnek a szellemi rokonságában találhatjuk meg a kötet dramaturgiai csúcspontját is, amely szintén az élet választását jelenti – csak éppen már nem a gondolatok gomolygásának köszönhetően, hanem a szimbolikus értelmű tettek erejét mozgósítva.
Ezek a tettek valójában mágikus cselekvések, amelyekkel a szerző az édesanyjának halála miatt érzett gyász érzésére keresett vigaszt – nem függetlenül attól a jelenségtől, hogy kertjének egyik ékessége, a régóta betegeskedő vérszilvafája „alig pár nappal a temetés után” adta meg magát „a természetnek és az időnek”. Miután hetekig kerülgette a kertben újabb halottját, a vérszilvafát, a szerző rászánta magát a fa kivágására és a gyökér kiásására. Ádáz küzdelem árán jutott el aztán oda, hogy ott ülhetett a földkupac tetején, maga mellett „a hatalmas gyökértorzóval, amelynek csonkjai fájdalmasan nyújtóztak az ég felé”. S ahogy ezt látta, rájött, hogy a két eseményt – édesanyja halálát és a vérszilvafa kimúlását – össze kell kötnie egymással, hogy felismerhesse: „a gyökér, amely idáig a földbe kapaszkodott, most az égbe kívánkozik”, akárcsak elhunyt édesanyja lelke. A gyökeret – családját és barátait is meglepve ezzel a szokatlan cselekedettel – így aztán elvitte a sírhoz, ahol a sírdomb kereszttel ellentétes oldalára ásta, „méghozzá fejjel lefelé”. Úgy, hogy a törzs megmaradt része fúródjon a mélybe, a csonkolt gyökércsápok pedig álljanak felfelé.
„Áttelepítettem saját világomat egy teljesen másfajta világba, hogy ezzel is megpecsételjem a két létforma szövetségét” – írta a történtek magyarázatául Bartusz-Dobosi, hozzátéve, hogy elképzelése pár hónap múlva már beigazolódni látszott. „Kis, élénkzöld hajtások bukkantak elő a durva gyökér kérge alól, s legnagyobb örömömre a következő tavasszal az első vérpiros levélkezdemények is megjelentek rajta. A gyökér égbe emelt méltósága, hogy az élet úrrá lesz a halálon” – fogalmazta meg ennek a létfilozófiai performansznak a végső tanulságát a szerző (A gyökér méltósága).
Ennek a döbbenetes erejű, de egyben absztrakt gyászcselekménynek a megörökítése a halálból is életet teremtő mágikus cselekedet megírásával a kötet egyik leghatásosabb részlete – s vitathatatlanul az egész könyv dramaturgiai csúcspontja. Egy olyan személyes, erősen intim gesztus bemutatása, amely az egész kötetet átható létfilozófiai tapasztalás demonstrációja. Egy olyan játéknak – igaz, véresen komoly játéknak – a lefolytatása, amely mellett elméleti síkon, az elmélkedések szintjén a szerző már sokszor hitet tett, amikor a játékot isteni életformának, az elementáris őscselekvésnek nevezte, hozzátéve: „nem is szabadna másként nyúlni a dolgokhoz, csak ezzel a játékos lelkülettel”, a derű teológiájával.
„De ma már csak a kutyák, a gyermekek, a bolondok, a költők, a szentek és az angyalok tudnak teljes szabadsággal, önfeledten, mérték nélkül, azaz időt, energiát tékozolva játszani. Úgy, hogy nemcsak a fölöslegüket adják bele a játékba, hanem mindenüket, az életük teljes gazdagságát. Túl a reálison, a racionálison, az esetlegesen és a szükségszerűn. Nem figyelve a konvenciókra, a társadalmi korlátokra, függetlenül és az Istenhez méltó módon” – fejtette ki ennek a mentalitásnak az értékét az Isten útját járó régi emberekről szólva a kötet egy másik részletében Bartusz-Dobosi (Mennyvirágok). De úgy, hogy ezt a szövegrészt tisztán és egyenes vonalúan össze lehessen kötni azzal a másik szövegrésszel, amelyben az édesanyja sírjánál fejjel lefelé elásott gyökér méltóságáról és élni akarásáról írt – ugyanazt végrehajtva a valóságban is, amelyről a kötet más pontján még csak elmélkedett. Úgy cselekedve, ahogy a költők és a bolondok, a kutyák és a gyerekek tudnak: a társadalmi korlátokon átlépve is csak arra törekedve, hogy közben az „égbe emelt méltóságot” meg lehessen tartani.
Ennek a két csúcspontnak a kötetbe foglalásáról tényleg csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni – s ha volna valamit felróni a kötet kompozíciójának, az éppen ezzel a két bravúrosan létrehozott csúcsponttal függhet össze.
Ezek ugyanis vannak olyan erős motívumok, hogy a jelentőségüket csak növelni lehetett volna azzal, ha ezek közül bármelyiket nem a köteten belül hagyja a szerző, hanem a kötetet záró fejezetbe – vagy annak helyére – teszi (Éjszakai műszak).
A kötet lezárása ugyanis nem más, mint a nyári kert hedonizmusának, „a túláradó életnedvek tomboló tempójának” a megrajzolása, annak a fenntartásnak a megfogalmazásával, hogy a nyár ugyanakkor „egy morális karikatúra”, ami „nem elégszik meg a nappalok nyújtotta lehetőségekkel, az éjszakát is magának akarja”, s ezzel a mának él, miáltal az egyensúlyát veszíti, holott – idézi fel a szerző a kötet zárszavában egy idős püspök atya gondolatait – „aki szem elől téveszti az eget, annak kimegy a lába alól a talaj”.
Ez a gondolatsor is egy tartalmas és mély kerti meditáció eredménye, de – ismerve a szerző egyébként bravúros dramaturgiai érzékét a szövegalkotásban – ide azért talán találhatott volna erősebb, a záróakkordban jobban testet borzongató, de a lelket is megindító motívumot. Akár saját korábbi, gondolatilag izgalmasan vibráló és/vagy érzelmileg felkavaró szövegalkotási csúcspontjainak egyikét is ide átemelve.
A kötet befejezése – vagy éppen befejezetlensége – miatt nem véletlenül lehet hivatkozni a szerző egyebekben kiváló kompozíciós és szövegdramaturgiai érzékére, aki feltűnően erős az egyes fejezetek és alfejezetek megnyitásában és lezárásában. Különösen kimunkáltak és az olvasót a konvenciók közül kizökkentőek a nyitányai és zárlatai – hiszen se szeri, se száma ezeknek a jól sikerült megoldásoknak a könyvben.
„A pince nélküli kert olyan, mint a falu, amelyikben nincsen templom” – így fest például A szentély című esszé meglepően eredeti szentenciát formázó nyitánya. „A kert fényes álomképeket izzadt a déli kánikulában” – így veszi kezdetét A vérszilvafa című esszé látomásos képekbe átcsapó felvezetése.
„Mert aki este locsol, az megtisztít, gyóntat, aki hajnalban, az életet ad, keresztel. Mindkét kitüntetett pillanat az Isten ideje” – így épül fel például a Privát Skócia című esszé szépségesen kicsengő záróakkordja. „Kezdtem érezni, hogy élek. Cérnavékony trombitaszóló az élet” – így kelt meglepetést a Trombitaszóló című írás hirtelen éteri tisztaságúvá, költőivé váló zárlata.
A költőiség egyébként sem idegen a szerző esszéitől – s ennyiben az esszéinek nyelve olykor a jeles példaképet, Hamvas Bélát is követi. Másrészt döbbenetes erejű az a nyelvi varázslat is, amit a maga által megteremtett szakrális flóra tüneményeinek akkurátus néven nevezésével ér el: hiszen Bartusz-Dobosi László tényleg együtt él saját kertje minden rezdülésével, így az csak természetes, hogy minden, de minden virágot és növényt pontosan néven tud nevezni – az olvasót olyan szavakkal ajándékozva meg ezekben a költőiségbe áthajló felsorolásokban, amelyek vélhetően csak a passzív szókincsét gazdagíthatták, ha ismerte őket egyáltalán.
„Ekkor, az alkonyi órákban kezdi kibontani nagy, citromsárga, tányérszerű szirmait a ligetszépe, a szerényebb küllemű, de annál illatosabb holdvirág s az élénklila báli ruhájában pompázó japán lilaakác. Ugyanekkor kezdi táncát a pasztell-lila estike, a citrusos illatú, rózsaszín, piros, sárga színekben pompázó csodatölcsér, az apró, lila rügyekből előbújó fehér lángvirág, az éjjeli jázmin vagy más néven az éjszaka hölgye, az édes vajas illatú, mediterrán gardénia, az árnyliliom és a hatalmas, trombita alakú kúszócserje, a narancsos árnyalatú angyaltrombita is” – kezd az egyik, szinte már szokásos felsorolásába Bartusz-Dobosi, aki egzotikus hatást keltő tételeket ajánl a figyelmünkbe, holott valójában nem tesz mást, mint a saját környezetét szemléli. Ha ott lennénk, talán nem találnánk semmi rendkívülit ezeknek a virágoknak a látványában, hiszen a Mecsek virágai egyáltalán nem idegenek tőlünk, de pusztán a legtöbbünk számára ismeretlen szavak erdejébe tévedve máris úgy érezzük, mintha a kert tényleg „angyalvidék” lenne, s ezeket az angyaltrombitákat tényleg az angyalok fújnák meg olykor a kedvünkért játszi kedvükben (Az éjszakai műszak).
Ahogy a kert virágai, úgy a kertről szóló esszémeditációk szövegfüzérei sem idegenek hát alapvetően tőlünk, hiszen az író monotematikus érdeklődését látva számos irodalmi asszociációnk lehet.
Ha az esszémeditációkból indulunk ki a rokon világokat keresve, akkor elsősorban a Babérligetkönyvet író Hamvas Béla világa sejlik fel előttünk. Ha a kontemplatív prózát keressük, akkor Varga Imre már említett Zen Benedek című regénye a leginkább gyorsan adódó kortársi párhuzam.
Ha a kert tematikájának keressük az irodalmi rokonságát, akkor az ehhez legközelebbi tematikát Weiner Sennyey Tibor Kerti levelek című kiváló szövegfüzérében találjuk meg. Ha a kert motívumára pedig úgy tekintünk, mint egy önmagába záruló, monotematikusan kibomló írói világra, akkor máris Tandori Dezső verebes regényeinek – vegyük példának például az És megint messze szállnak című kötetet – vonzáskörében lehetünk.
Mert a kert valójában bármi lehetne – akár veréb is, de ha már a kert nem-kert, akkor akár már motorkerékpár is, mert a monotematikus motívumkezelésből kibontakozó filozofikus üzeneteknek helye van a benzingőzben is, ha a monotematikus prózák egyik leginkább megszállott darabját, Robert M. Pirsig regényét vesszük alapul (A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete).
Akkor sem szakadhat meg az irodalmi képzettársításaink sora, ha a pécsi Virág utcai kert fogalmából kivesszük a kertet, s meghagyjuk a Virág utcát – mint a monomániás, a szemlélődés szűk köreit magában foglaló kisprózák motívumszervező középpontját. Ha ugyanis így teszünk, akkor máris egy másik – történetesen éppen újvidéki – Virág utcában járhatunk, a nemrég elhunyt kiváló költő és prózaíró, Tolnai Ottó magánmitológiáinak foglalatául szolgáló egyik első prózai remeklést, a Virág utca 3 című kötetet megidézve.
Nem rokontalan, mégis egyedi ez a világ – a leginkább talán annak köszönhetően, ahogy a szerző a kertet átjáróként használja a saját, belső kertjébe, amelyben „a tudat rányílik az élet gazdagabb lehetőségeire, az istenire”, hogy aztán megint kívülre kerülve, a test is rátaláljon a maga csendes, szinesztéziás örömeire.
Kellemes meglepetés ez az érett prózaíróra valló munka Bartusz-Dobosi Lászlótól, akit eddig inkább irodalomtörténészként – Eötvös József, Tüskés Tibor, Kalász Márton vagy éppen Csengey Dénes monográfusaként – lehetett ismerni, de most prózaíróként is jól azonosítható nyomot hagyott maga után. Úgy is, mint aki leheveredik a fűben, s egy nála lévő könyvben firkálgat picit a grafittal. De úgy is, mint aki a magyar esszépróza legjobb hagyományait folytatva adta át magát annak a játéknak, amit ő maga a könyvében isteni létformának és egyben elementáris őscselekvésnek nevezett.
Eljátszva a kert minden virágaival. S azok minden szirmaival.
Ha Rilke azt kéri tőled, hogy „változtasd meg élted” – erre felhívásra ezt a könyvet látva immár egy új, frappáns válasz is megfogalmazódhat bennünk. Éppen az, amit a kötet hátsó borítóján olvasható ajánló szövegében már Halmai Tamás is felvetett. Hogy „jöjjön el a te kerted”.
Ennek a két felszólításnak az értelme végtére is egy és ugyanaz.
*
Bartusz-Dobosi László: Grafit és fűszál – kerti esszémeditációk (Arany János Alapítvány – Orpheusz Kiadó, Budapest, 2024)
*