Németh István Péter: „…LÁGY REDŐKBE MÁRVÁNYLÓ TŰZ-SZIROM”
*
(Somlyó György rózsákat virágzó verseiről)
*
Túlsok tudást halmoztam össze;
s a perc meg nem állítható.
Rózsát nekem, rózsát örökre!
(Charles Cros: Szonett – Somlyó György fordítása)
I
Minden verses életmű megközelíthető a statisztika felől. Ne gondoljuk, hogy ez valamiféle vulgárértelmezése lírájuknak. Erre akkor jöttem rá, amikor elkészítettem azt a lajstromot, amely az Illyés Gyulára legjellemzőbb szavakat tartalmazta. (Somlyó György ezzel kapcsolatban J. B. Priestley-re hivatkozott: „…ha rá tudunk találni valamely író kedvelt szavára, arra, amelyet újra meg újra használni kénytelen, megtaláltuk a legfőbb kulcsot személyiségéhez.”)
Tüskés Tibor Illyés Gyula lírájából előttem már ki is emelt három vallomásértékű szót:
szív,
nehéz,
fáj.
Magam az Illyés-versek címeiből vettem ki kulcsszavakat elnagyolt, de mégiscsak bibliometriai módszerrel. Köztük voltak a következők:
alkony,
csillag,
elégia,
óda,
Széchenyi,
szerelem,
Tihany,
új.
Somlyó György verseit olvasva is gyűlnek a szavak, amelyekkel eddig a legtöbbet találkoztam:
béke,
Boglár,
mese,
sirály,
szerelem,
szonett,
tenger,
tó (Balaton),
és:
rózsa…
Igen, a rózsa. Rózsa, rózsa, bizony, Somlyó György verseiben nyílnak és hervadnak e virágok.
Édesapja, Somlyó Zoltán, aki horvátországi családban született, bölcsőhelyét emígy írta versbe:
ALSÓ-DOMBORÚ,
hol a legszebb rózsa nyílik,
hol a legszebb lomb borúl…
Édesanyjának és nagymamájának pedig a boglári kertjükben hajtottak a rózsák. A költő – mint minden évben – a halála előtti esztendőben is hazalátogatott, s az őt faggató újságíró kérdésére azt válaszolta, hogy „Ma is érzem a boglári kert rózsáinak, jázminjainak illatát”. (Somogyi Hírlap, 2005. április 9.) 1975 nyarán pedig így emlékezett meg a boglári virágokról Önéletrajzaim című könyvében:
Mindez most is megvan (és még sincs meg), amíg itt írok, a régi otthonban az új házigazdák vendégeként is itthon. A kertben rózsák vannak (voltak is), nagymama rózsái (már nem nagymama rózsái)… a verandát sűrű vadszőlő nőtte be (már nem növi be, nincs is mit benőjön, a verandából terasz lett; mintha ott se lett volna; arra riadok fel mélázásomból, hogy azt keresem, mintha ott kellene lennie. A házak és a kertek is olyanok, mint mi: azok és nem azok, nem azok és mégis azok, amik voltak.” (Enciklopédia Kiadó. 2001. 19. p.)
Mindez azt jelenti, hogy Somlyó György számára minden valaha kinyílt és elhervadott, minden virágzó és elenyészendő rózsa éppen annyi, mint annak nemesítője, kertésze, csodálója, valamint képbe vagy versbe örökítője: az ember. Ha minden teremtmény neve beíratik az Élet könyvébe, akkor ott egyenként megtalálhatók lesznek a sajátos erezetű valaha kihajtott s lehullott levelek is, amelyek az emberi ujjlenyomatokhoz hasonlítanak. S viszont: az egyes ember, akár egy levél az Élet fáján, szál plánta a földben – a zsoltáros szavával – „…napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága”.
Somlyó György összegyűjtött verseinek (Arion éneke) 19. oldalán himnuszt találunk. Címe: Egy rózsa. Somlyó költeményének lelki alaphelyzete megegyezik a Hajnali részegséget író Kosztolányi Dezső versindításával. Mindkét műben az önmagukat túlhajszolt, szellemi munkától kimerült költők vágynak megnyugvásra, kül- és belviláguk egybebékítésére. Nem könnyű feladat ez sem a főváros Logodi utcai lakásában, sem pedig a Balatonnál, a déli parton. Kosztolányi agyában is a gép zörgött tovább, izgatta negyven szál elszívott cigarettája, és idegesítette a költőt az ébresztőóra ketyegése.Somlyó György nyugtalanságát sem enyhíti a vidéki alkonyat:
Munka után a kertbe
kicsalt az alkonyat,
szelíd sugár ölelte
a tűnő partokat.
Sétáltam, hogy nyugosszam
felbolydult agyamat,
de hívta izgatottan
az élő forgatag.
Csend volt s még nem homály: az
a fény az est előtt,
mely még egyszer eláraszt
minden eljövőt.
Somlyó György már kívánta az est békéjét, lágy takaróját, a sötétet, de még az alkonyi fény is bántotta a szemét. A külvilág dolgait szétesőben látta, szinte a végítélet tűzözönében:
Mintha külön reflektor
kisérne réveteg
rezdültében ilyenkor
minden kis levelet.
Ezernyi féle zöldbe
mártva, bokor, fa, fű,
mind külön tündökölte,
hogy egy szín – hány színű.
Külön villant az égen
minden gyors fecskeszárny,
s egy gólya, ahogy éppen
ingó fészkére szállt.
Somlyó György mind a kül-, mind a belvilágban ugyanazt az elemeket is szerteszórni képes feszültséget érzékeli, amely a totális diszharmóniáért felelős:
Éppen olyan volt e tűzben
enyésző alkonyat,
mint mitől menekültem:
a feldúlt, lázas agy,
mely mindent élesebben
lát és külön-külön,
mintha izzó keretben
függne egy láng-szögön.
Ott kint is azt találtam,
mi úgy gyötört belül:
száz kérdést száz irányban,
s mind feleletlenül.
A költő lehorgasztja fejét a kertben, majd hirtelen föl is veti, sem a földön, sem az égen nem lel tekintetének egy biztos nyugvópontot, minden csak célját rejtve mozog: a föld apró hangya-serege, s az égen a gép is csupán a rovarhoz hasonló hangjával, nem a látványával jelzi, hogy ott van. A lenti világ hangya-hordájának vonulásával a fenti felhőké rokon, akár az állatok, úgy torlódnak (v. ö. Déry Tibor felhőállataival!), s úgy is, mint a vert hadsereg széjjelzilált rendjéből kivált, bukdácsoló katonák. (A szorgos, de elfáradt hangyával, aki a bábok között elaludt a kimerültségtől, József Attila versében is találkozhatunk. Gyöngédséggel írta versébe József Attila. Somlyó György sem tekint kevesebb empátiával a hangya-hordára. Lehet, hogy fáradozásuk értelmetlen, akár a költőké?) A költői képzelet itt a vers három szintjét kapcsolja egybe, azokon át kalauzolja az olvasót: az égin, a földin, hogy majd alászállva az emberi test rejtelmeiről is tudósítson:
Alattam hangya-horda –
vajon hová vonul?
Fönt egy gyors gép motorja
döng láthatatlanul.
Fönt egymásba botolva
torló felhő-hadak,
bennem a kötve-oldva
áramló sók, savak –
századok minden titka
ott tombolt körülem,
és mindenre sarkig nyitva
szivem, eszem, fülem.
E versbeli térből tovább hová is vezetne út? A fáradt költő égő tekintete egy szál rózsa látványába, akár egy látomásba, fogódzott meg. Mintha Pilinszky János verssorának kérését hallotta volna csak meg, jóllehet Somlyó boglári költeménye született – mintegy két évtizeddel – előbb.
Pilinszky János kérése:
…Mielőtt bármit elkövetnek,
gondoljanak a rózsakertre,
vagy még inkább egyetlen rózsatőre,
egyetlen egy rózsára, uraim.
(Pilinszky János Sztavrogin elköszön című verse a Végkifejlet című kötetében látott napvilágot, amely az 1973 és 1974 között írt költeményeket tartalmazza.)
Somlyó György pillanata:
S egyszerre csak megálltam,
a szívem is elállt,
a rózsák közt megláttam
egy vörös rózsaszált.
(Somlyó György ezen 1956-ban írott himnusza már az 1955 és 1957 között született versei között szerepelt az Emlék a jelenről című kötetében. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1958. p. 20–23.)
De mit is jelenthet az a konkrét rózsaszál innentől, hogy a boglári kertből a versbe került? A színe piros, mint a vér a pesti utcán. Vagy mint a fővárosban balesetet szenvedett édesanyjáé. Érte is szólhat akár áhítattal a vers! A kertben, amelynek kerítése nem zárhatja kívülre minden gondjával és rettenetével a világot, mégis tartogatott a költő számára egy létvigasszal felérő szál rózsát. Vöröset. Vérpirosat.
1956 őszén a vidéki magyar rádióhallgatók számára, mielőtt Nagy Imre a vérontás elkerülésére hívta volna fel a figyelmet, az Egmont–nyitány hangjai csendültek föl. Aztán a Himnusz. A Himnusz. S a következő napokban egyre még. Milyen himnuszt írhatott a költő, ha nem mondott le erről a himnikus hangütésről? A Kölcsey-versnél is régebbi mintát vett alapul, a középkori himnuszokat imitálta versében, míg a katolikus boglári hívek – mint az szerte a világban szokás – az ártatlanság fehér színével nyíló rózsákat vittek a templomukba Szűz Mária tiszteletére. A középkori szerzők himnusszal fordultak a Tenger és a Menny Királynője felé. Azokban a himnuszokban a virág az nem csak virág, hanem az anyaság misztériumát, a földre szállt Isten inkarnálódásának misztériumát jelenti: Rose misericordiae, azaz titkos értelmű Rózsa. Az a virág maga a megszólított és imádott isteni személy, a világot-virágot szülő Istenanya. A ’virág’ fényt jelent, a világosság szavunk is belőle származik, s a szimbólumok világában csodás jelentések fűződnek a szirmokhoz és a levelekhez.Szűz Máriát annak a rózsának a formája jellemzi, amelynek egyenes szára a földi észjárással elgondolhatatlan értelmét dicséri, amellyel fölfogta az isteni titkot (Magnificat), a függélyes levelek pedig alázatosságára utalnak.
Somlyó 1956-ban egy rózsát látott, amely olyan alázattal viseltetett a földi életet élő teremtmények iránt, hogy testvériesült velük. Nem volt a rózsa tőlük külön, még úgy sem, hogy semmiben sem hasonlított a tetvekre, az éles sáslevelekre, a bogarakra és a gyomokra, holott élete ugyanannak a földi élet és az anyag törvényeinek volt alárendelve:
Éppúgy lélegzetet vett,
mint körül bármi más,
akár tövén a tetvek,
vagy lent a parti sás,
vagy bármelyik bogár, vagy
akármely mezei
gyom, éppúgy cirkulálnak
benn a föld nedvei,
épp olyan bonyolultan
s oly meseszerűen él…
Simon István is e titokzatos értelmű Rózsa egyik rokona késztette tűnődésre 1955-ben:
Éreztem, bonyolult hatalmak
szemével néz rám a virág is,
s a testvériesülés örök
vágya sír az emberek között.
***(Azt a dalt keresem)
Somlyó György száján is éppen úgy himnusz ütött ki, mint Nagy Lászlóén 1958-ban. Az iszkázi születésű poéta, kinek a kezében fejeztek le már rózsát, még az ambroziánus himnuszok rímbokrát is újrahangszerelte az apokaliptikus 20. században:
Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
***Gyönyörűm, te segíts engem.
Nagy László hangja éppúgy litániázó, mint a középkori Mária-énekeké.
Vajon Somlyó György azon túl, hogy míg rá is bonyolult hatalmak, titokzatos erők hatnak, eljut-e addig a metaélményig, hogy megsejtse, ő szintén egy nagy, ismeretlen úrnak a vendége? Mert akkor már az is mellékes, ha e misztérium kapuja előtt megáll. Így történt. Nem borult le a nagymamája s édesanyja boglári kertjének rózsája előtt, de a mozdulatot elgondolta, s le is írta feltételes módban:
És mégis leborultam
volna elébe én.
Nem térdepelt le alázattal a virág – mint Balatonboglár katolikus hívei a templomi Mária-szobor, vagy mint hódolatával Jékely Zoltán–egy szál írisz előtt:
Így virult, mesélték, születésem
Kora-nyárba nyíló hajnalán:
Bársony oltár sárga-selymü mélyben!
Ahányszor elétérdelve nézem,
Kilép onnan fiatal anyám.
(Jékely Zoltán: Hódolat egy szál írisz előtt)
Somlyó Györgyhöz hasonlóan versének tanúsága szerint Nemes Nagy Ágnes is majdnem letérdepelt egy szál bazsarózsa elé. S miért csak majdnem? Arra Kertész Imre regényhőse adta meg nekem a választ: „Hinni kellene a másvilágban, de még ebben a világban sem tudok hinni.”
Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy költőt és költőnőt a második világháborút követően – éppen az átélt borzalmak következményeként – hasonló egzisztencialista kérdések gyötörhették, s hogy mindketten csak vágyakozni tudtak valamiféle létvigaszra:
Egy bazsarózsa áll az asztalon.
Szépsége tömör, mint egy ékszeré.
Gyönyörű szirma sűrűn, gazdagon
fodorodik a vázán kétfelé.
Ha volna bennem valami imádat,
elébehullnék csukló térdemen:
csakis reá tűzd győztes glóriádat,
mert szép, mert él és mert – lélektelen.
***(Nemes Nagy Ágnes: A szabadsághoz)
Somlyó György verse nem lehetett keresztény, de Európa által ezer éven át őrzött himnikus hangon szólt, s ugyan nem teológiai, de szellemi értelemben katolikus (!) volt, amennyiben e szó – Babitstól is tudható – azt jelenti, hogy: egyetemes.
Somlyó a költészetében kezdettől nem kerülhette el, hogy a világról és önmagáról paradoxonokban beszéljen. Ne feledjük, egymást kizáró ellentétpárokból építette föl Jézus a boldogmondásait: Boldogok, akik sírnak. Somlyó György meglelte egy szál rózsában a boldog–szomorú létezés ellentmondását és gyönyörűségét. Nem térdelve, hanem állva vett róla tudomást, hogy van egy virág, amely a lágyságot, a szilárdságot, a tüzet és a nedvességet, a szirom-könnyűséget és a márvány-súlyosságot egyesíti még éppen elviselhető szépségében:
Csak álltam ott előtte.
És még most sem tudom,
mi volt e lágy redőkbe
márványló tűz-szirom.
*
II
Somlyó György egy szál vörös rózsához írott himnuszát szonettek is követték, és a költő verseit ismerők számára e darabok korántsem voltak meglepők. Sem témájukban, sem formájukban. Nyugodtan nevezhetjük a szonettet Somlyó György legkedvesebb formájának, amelyet a középkor slágerének is tituláltak. A Szonett, aranykulcs című antológiában, amelynek anyagát Somlyó válogatta össze, több olyan „középkori slágert” is találunk, amelyben rózsamotívum szerepel. Íme egy Szűz Máriát dicsőítő dal 1611-ből Nicolas le Digne-től, a Gratia plena:
Mint más szinek fölött dús azúrja a mennynek,
Rózsa virágok közt, cserjék fölött a fenyvek,
A zúzos Tél után a víg Tavasz dala.
És mint a föld fölé borul az Égnek boltja,
A Szépség, a kegyes SZŰZÉ olyan vala,
Szépek Szépeinek fölébe magasodva.
***(Somlyó György fordítása)
A rózsához a misztikusokat a szent szerelem vonzotta, de a hús-vér szerelmesek is meglátták a rózsában a nagyon is világi, erotikus szimbólumot. Egy könnyűzenei alkotás ugyanúgy Itáliából indult el, mint a Petrarca-szonett, s fájdalmas szépen szólt az olasz és magyar rádiókból, már ameddig adásba adhatták a hazai műsorszerkesztők e Nyíló vérpiros rózsa (La rosa nera) című igazi slágert. A milánói szerző, Daniele Pace szerzeményét Vándor Kálmán fordításában ismertem meg:
Pénzedre lesnek, ellopják legszebb álmaid,
Források vizét sötétre szennyezik.
Felkínál néked ezernyi szépet életünk,
Mi rajtunk múlik, ha mégis szenvedünk.
Hát ne ölj meg minden szépet, vagy megölnek téged is,
Lám egy szál piros rózsa, sötét éjjel is rózsa.
A slágert Koncz Zsuzsa énekelte, ám csupán kislemezen jelent meg a hangfelvétel. Mondhatnánk, hogy közép-európai ballada a 20. századból, de nem tehetjük, mert olyan szókimondó, hogy nincsen benne az úgynevezett félhomály. A második világháború és az azt követő évek rettenete még túl közel volt a század második felének békéjében is lázadó ifjúságához, akik a jelenüket, s jövőjüket is csak a regnáló hatalmaknál humánusabbakra bízták volna.
Somlyó György sem tudta feledni a kataklizmát. Bizonyíték erre az 1954-ben írott páros szonettje. Akkoriban is még, ha rózsára nézett, a pusztulást látta. Szomorú, nem a lassú és természetes hervadást, hanem a hirtelent, és az erőszakost. Költőink közül Ányos Pál is megrendült azon, hogy a tökéletes szépségnek ugyanúgy pusztulnia kell, mint bármi másnak az ég alatt (Egy elenyészendő rózsához). William Blake szintén szomorú dalt írt erről 1789 után The Sick Rose címmel. Radnóti Miklós Éjszaka című költeménye rózsájának szirmai közt is ott lapul már a végzet, csak még alszik egyet a rózsabogár. 1942-ben írta Radnóti. Utánuk Somlyó György ikerszonettjében ragyogtatja fel a közhelyet, hogy aki születik, múlik is. De e múlás ellen legalább tiltakoznia kell a költőnek, mint minden jogtalannak vélt ítélet ellen. A teremtés szörnyű ellentmondása, sőt igazságtalansága, hogy nem élhet a megszületett örökké. Minek akkor a szemnek s a többi érzék számára a szinte elviselhetetlen gyönyörűség, amit a virágzó rózsa látványa kelt? Ám Somlyó szerint az egyetemes botrány inkább az, hogy a kezdeten – nyilvánvalóan – már ott van a vég stigmája, a piros alfán a fekete ómega. A rózsáról a nőiségre asszociál a költő, de a szép nőiség rögvest egy lány bomba-égette testének képzetét hívja elő képzeletében, bevésődött emlékeiben. S hogy még láttatóbb legyen a metafora, a színes szirmok és a fényes női bőr közötti névátvitel, a Petrarcai szonett Shakespeare-i csattanójához (a bomba-égette női testhez) párhuzamosan a lökhajtásos repülőgépet rendeli Somlyó. A földi és az égi látvány olyan, mintha megszerkesztett mértani tükrözés lenne, vagy legalábbis a tóban magát megcsodáló hegyre rímelő alakzat – mesteri paralelizmus:
*
Rózsa és messzeség
1
Reggel láttam egy rózsaszínű rózsát,
mely elsőnek feslett a töveken,
oly édesen, mint emberben a jóság,
s megfoghatatlan, mint a szerelem.
Már visszahajlott róla gyenge burka,
mint ki az útból szerényen kitér,
hogy szirma márvány-finom hajlatokba
sodródhasson csipkés széleinél.
S mily hajlatokat rejtett még a kelyhe…
Föléhajoltam, mohón belehellve
az illatát… nem, a rémületet.
Nézd, mint egy lány bomba-égette teste –
még ki se nyílt s már halálig sebezve,
a szívéig befeketedett.
2
Nem érted, hogy most is és újra, még
a rózsákról is csak ez jut eszembe?
De nékem e sebzett szirom s a messze
égő sebek: egyetlen szövedék –
és nincsen, ami szálaira fejtse,
oly tiszta reggel, olyan édes ég.
Gulya legel, holt szeretők nevét
őrzi kérgén a nyírfák ó-ezüstje,
a hegy mozdulatlanul ring a tóban.
De eszméletem futkos izgatottan
a maga-szőtte hálón, mint a pók.
S váratlanul csap a messziségbe,
mint fölöttem a lágy hajnali égbe
belemennydörgő lökhajtásosok.
Az elesett katonák legszebb mementója, hogy nevük fák kérgébe vésve olvasható. Vergilius, Batsányi János s még megannyi szerelmes gondolta így: fába szívekkel keretes monogramokat kell vésni, hogy a betűk és az érzések a fával együtt növekedhessenek. Somlyó György szonettjében a szerelem és a halál is földi párt alkot. Az égit, az amor sanctus-t – filmes nyelven szólva –az alsó kameraállásból készített felvétel asszociálja. Így a rózsa köti össze a földet az éggel, szára végén a nyíló virágjával akár a repülőgép magasában is látható. Mária, a Titkos értelmű rózsa, az egeken át a hetedik mennyországig ér.
Pierre Emmanuel szonettjében erre a képre találtam:
*
Rose misericordiae
Rose orientale
Fleur de l’ Unité
Pureodeurclaustrale
De ľimmense été
Tréshumblestature
Tige des septcieux
Étroitecloture
Et giron de Dieu
Priére et pensée
Par ľhommeadressée
Se forme en tonsein
Et par tacorolle
Ľhumaineparole
S’ouvre á ľEsprit Saint
Gyarló fordításomban emígy hangzik magyarul:
Szál Rózsa Napkelet
S egység virága
Klastromtiszta lehelet
Száll végesincs nyárba
Szolgáló szökkenés
Ivell hét égre föl E
Szár keskeny ösveny és
Lészen az Úr öle
Ím ajkunkról ha rebben
Már megfogan méhedben
Ima és gondolat
Pártáddal nyílnak meg
Mind a Szentléleknek
Az emberi szavak
Meg is szentelődne a rózsa a Somlyó-versekben? Ezt természetesen itt nem igazolható. Sőt, a modern sláger szerint az ember akármilyen balgán is teszi tönkre a Földet, a rózsa, egy szál vérpiros rózsa sohse fog elfeketedni. Somlyó rózsája, láttuk,a szívéig befeketedett.
Ám Somlyó György a saját verseiben szereplő vörösből és rózsaszínből feketedő rózsái után évekkel találkozik majd azzal a rózsával, amelyről a filológia is kimutathatja, hogy maga a Misztikus rózsa, a Titkos értelmű, a Rose misericordiae. Borges-fordításaira gondolok. Három szál rózsára ismert egy Mária-jelenésben a milánói Pierina Gilli. 1947-ben a Szűzanya három rózsát tartott a kezében: fehéret, pirosat és aranyszínűt. A keresztény színszimbolika szerint ezek – sorrendben – az imát, az engesztelést és a vezeklést jelképezik. Hiánytalanul ott vannak az argentin Borges verseiben, amelyeket Somlyó György pontos és míves tolmácsolásában ismerhettünk meg. Lapozzunk csak rájuk a Nagyvilág 1982. 3. számában (p. 373–376.).
*
Jorge Luis Borges: Egy rózsa és Milton
A minden rózsa-generációk
közül, mik az idők mélyébe vesztek,
hadd mentsek meg a feledéstől egyet,
egy nyomtalant és jeltelent a sok
volt dolog közt. A sors engem szemelt
ki arra, hogy elsőnek megnevezzem
e halk virágot, e végső-egyetlen
rózsát, mit Milton arcához emelt,
bár nem látott. Ó, te egy régi kertben
nyíló bíbor, fehér vagy sárga rózsa,
varázsold múltadat sohsem-múlóra,
és tündökölj fel most ebben a versben,
arany-, vér- vagy ivorszínben lobogva,
mint a kezében, láthatatlan rózsa.
*
Jorge Luis Borges: Mélységes rózsa
********SusanaBombalnak
Ötszáz évvel a Hegira után
Perzsia ezer minaretje nézte
a sivatagi lándzsák betörését,
s egy rózsát nézett Nishapuri Attar,
így szólva hozzá hangtalan szavakkal:
– Kezemben zsenge szirmod. Az idő
hajlít kettőnket, nem is tudva rólunk,
ez elveszett kert késő délutánján.
Súlyos szirmod nedvesen csügg a fényben.
Szüntelen ömlő tenger illatod
már hanyatló, öreg arcomba tódul,
mégis messzebb vagy tőlem a gyereknél,
aki álmában látott valaha,
vagy egy reggel tán éppen ebben a kertben.
A nap fehérsége lehet tiéd, vagy
a hold aranya, vagy talán a kardél
bíbor villanása a győzelemben.
Én vak vagyok és tudatlan, de látom,
hogy sokféle az út. Minden dolog
végtelen sok dolog. Te zene vagy,
egek, paloták, folyók, angyalok,
mélységes rózsa, meghitt végtelen te,
kit az Úr megmutat majd holt szememnek.
Somlyó György kimentett a feledésből egyetlen szál rózsát, amely nyilvánvalóan kinyílása pillanatában már végsőkig hervadásra, enyészetre volt ítélve. Az a rózsa közeli pusztulása dacára is szemben állt az életet pusztító erőkkel, ezért írta versbe a 20. századi költő.
Borges szintén így emelte költeménybe azt a rózsát, amit egy 17. századi barokk költő tartott a kezében. Borges versében a már vak John Milton is látja a rózsát. (Mint ahogy a milánói ápolónő a látomásban az amúgy láthatatlant.)
Borges másik költeményében az előbbiben beszélő keresztény Milton után egy középkori perzsa misztikus szólal meg a rózsáról. Ő Attár a Nisápur melletti Kerbenből, s 110 évig élt, 1229-ben hunyt el. Iszlám vallású létére a Misztikus rózsák színével jellemzi azt a rózsát, amit már ő is vakon lát csak, s amihez beszél. Igen jelképes, hogy a világ élőlényei és élettelen dolgai közül egyedül egy rózsára bízza minden bölcsességét, s mindezt az imák és a szerelmes vallomások hangján. Biztos benne, hogy halála pillanatában, akár a keresztények, ő sem tükör által homályosan, de színről színre lát majd, s meg is pillantja a rózsáját.
A szufista bölcs rózsája, a judaizmus Életfájáról sarjadó rózsa, a katolicizmus Mária-tiszteletének rózsaszimbóluma ezek szerint túlnő az egyházakat összetartó dogmákon. Somlyó György rózsái, akár saját verseiben, akár műfordításaiban szerepelnek, nem kevésbé súlyos jelentéseket hordoznak, mint a világvallások legfőbb hittételei, amelyek lehetnek már akár közösek is. Somlyó György egyik legkedvesebb, s így legfontosabb szava a béke volt. A béke erdeje című kötete megjelenésének évében, 1951-ben senki se tudhatta, hogy mintegy 70 év múlva, a 2019-es csíksomlyói szentmisén a pápa a népek és a felekezetek testvéri egységét kéri majd tőlünk, s hogy az emberek igyekezetét az Isten Anyja, vagyis a Béke királynője segítse.
*
III
Szomorú történelmünk a 19. században arra tanította a művelt emberfőket és asszonyszíveket, hogy az elnyomatás éveiben virágnyelvet teremtsenek maguknak, mivel a szavak első jelentését nem lehetett egymás közt használni következmények nélkül, büntetlenül – jutott eszembe, amikor Somlyó György Virágnyelvek című hosszúverséhez értem. E titkos nyelv rímes szótárán irodalmunkban a legtöbbet Kunoss Endre és Garay János dolgozott. A Természet című folyóirat 1838-as évfolyamában írták az egyes virágok jelentéséről strófáikat! Fiatalok tanultak e kommunikáció lehetőségeivel udvarolni, igent vagy nemet mondani, vagy akár bizonytalanságukat is kifejezni. A berkenye például a barátságot jelképezte. Gyöngyösi István emlékére Berzsenyi Dánielék az 1817-ben megrendezett keszthelyi Helikon alkalmából Festetics kastélyának kertjében berkenyefát ültettek. Mivel Garayék így írták:
*
Berkenyefa-virág
Barátod voltam, ’s az leszek
irántad mást – nem érezek.
A nyárfalevél mást jelentett, ha csak közönséges, mást, ha rezgő volt:
Nyájas tekinteted
Fönntart egy életet.
*******(közönséges)
Ha gondolom, hogy elveszítelek;
Nyugalmam nincs, zajongva reszketek.
*******(rezgő)
Az eper levelének ábrázolásával csókot lehetett kérni:
Mit érnek ellenedben
A’ földi jók?
Becsesb ezerte tőled
Egy mátka-csók.
Az eper virágjának megjelenítésével az egyik fél szerelmét arra kérlelhette, hogy ne tekintse a köztük lévő rangkülönbséget.
Tekintsd szívem szerelmét,
Felejtsd el rangodat;
Főrendűség, magasb lét –
Boldogságot nem ad.
Természetesen a virágnyelvre nem csupán azért volt szükség, hogy titkos szerelmi üzeneteket válthassanak a fiatalok. Nagyobb tétet jelentett, ha az idegen hatalom regnálása idején egy metanyelven szólni lehetett a nemzeti törekvésekről is. Garay János Balatoni kagylók című kötetében nemzeti érzését is elrejthette, ha nem is a virágok, de a színszimbolika segítségével: piros, fehér és zöld színekkel festett lírai tájképet tavunkról.
A rózsához Lengyelországban Somlyó György kortársa, Różewicz is társított tragikus jelentést. A rózsa alakja, formája és neve szimbolikusan ráértődött az áldozatra is, aki fiatal lány volt, a háború mártírja. (A lengyel költő megírta Somlyó Rózsa és messzeségének párversét!) Hogy a 19. századnál is szomorúbb a 20. századi történelmünk, arról e lengyel költemény szintén tanúskodik. Somlyó György 1920-ban született, Tadeusz Różewicz 1921-ben. Életre szóló megsebződést kaptak a második világháborúban. Różewicz e közös stigmát ebben a rózsáról írott költeményében fedte fel a világ előtt. Nevében és versében egyként ott a rózsa, amely ugyanakkor női név is, s a mártír lánynak is örök emléket állított e homonimával:
*
Tadeusz Różewicz: Rózsa
Virág neve a rózsa
vagy egy halott leányé
Meleg tenyérbe fészkel a rózsa
vagy a fekete földbe
Sikolt a piros rózsa
az aranyhajú szép csendben eltűnt
Sápadt sziromból kiszökik a vér
a lányruháját elhagyja a forma
A kertész gonddal ápolja a bokrot
a megmenekült apa őrjöng
Öt év ment el halála óta
tövistelen gally szerelem virág
Ma kivirult a kertben a rózsa
az élőkben meghalt a hit s az emlék
********(Fodor András fordítása)
Somlyó György kortársa, barátja, Różewicz azzal is megszentelte a halott lány emlékét, hogy Szűz Mária „tövistelen” rózsájának képét is társította alakjához. A lányt, akit a tizenhat éves költő át akart kísérni a mezőn, brutális bombatámadás áldozata lett, valóban Máriának hívták.) A vers a borzalmak után öt esztendővel íródott. Somlyó György sem tudott feledni, s hitte, az új társadalmi berendezkedésben jó ügy mellé állt. 1956-ra kortársai megrendültek, volt ki testileg-lelkileg belenyomorodott a csalódásába, volt, aki csak elhallgatott, de olyan is, aki felkelt az addig fennálló társadalmi rend ellen, s ezért be is börtönözték. (Például Zelket. Például Déryt.) Somlyó igenis joggal hihette kezdetben a jó ügyet, hiszen az üldöztetése elmaradt, becsült költője lett hazájának. Egzisztenciális kiszolgáltatottságára azért egy-egy szituáció figyelmeztethette. A lengyel költemény fordítója, Fodor András, akinek bölcsőhelye Boglárral szomszédos, így emlékezett vissza az ötvenes évekre:
„A boglári Várhegy és Temetődomb közül a Balatonra nézve, az ő szemét is ugyanazok a geometriai arányok bilincselték, mint az enyémet, a fonyódi Várhegyről letekintve… Kiváltságos, de legalábbis különleges helyzetéért hogyan szenvedett meg, nem tudom. 1951-ben, Szentendrén tanúja voltam, amikor a ’Kapitalista országok haladó irodalmáról’ tartott könyvtárosiskolai előadása után kritikával illették állami áruházban vásárolt zakójának fazonja miatt. Ennél, gondolom, sokkal súlyosabb megaláztatásokon, lelki tusákon esett át, de bármi történt vele, bizonyos, hogy nem hagyta magát kitudni Európából.”
(Arcképvázlat Somlyó Györgyről, 1965.)
Az 1970-es évekre Somlyó György törekvése egészen ellentétes lett Garay Jánoséval és Kunoss Endréével, de még a 20. századi allegorizáló költőkével is. Somlyó és Nemes Nagy Ágnes nemzedéke innentől végképp a szavak első jelentését akarta megtisztítani a rárakódott másodlagos, harmadlagos rétegektől. Különben is, gondolhatták, miért is kellene rébuszokban beszélniük a költőknek? A válaszért virágokról és a rózsáról szóló verseinek megközelítésével Somlyó György Épp ez című (1976-ban megjelent) kötetének forrásvidékéhez folyamodhatunk. Az Arion éneke címmel könyvbe gyűjtött, 1976-ig született versek között a Seb és kés című költeménye után sorolta be a Virágnyelvek ciklust a költő. Úgy gondolta, hogy komor témáit ez a füzér kövesse. (Még egy halálhír című rekviemje Latinovits Zoltánt siratta el. A Halálhír Sarkadi Imre öngyilkosságára íródott még 1961-ben.)
A virágot tárgyául választó hosszú vers (Virágnyelvek) magán viseli mind a költői modernség, mind a hagyomány jegyeit. Ezt anticipálja Somlyó mottóválasztása: lexikonszócikkekből idéz definíciókat, no meg Goethétől verssorokat:
Virág (flos, anthos), korlátolt növekedésű,
szaporodásra (reprodukcióra) módosult rövid
szártagú hajtás.
[TERMÉSZETTUDOMÁNYI LEXIKON]
Virágnyelv, a gondolatoknak és érzelmeknek
virágok által való képletes kifejezése.
[A PALLAS NAGY LEXIKONA]
Somlyó György a lexikon szavunkat a régebbi jelentésében használja, miszerint a kiadvány betűrendben,szótárszerűen adja meg a szavak jelentését. A virágnyelv értelmét is egzakt módon közli. Csak ezek után citálja Goethe A növények átváltozása című versének disztichonjait:
Téged megzavar, édes, hogy körülötted a kertben
száz- meg száz fajtán nyüzsg a virágsokaság:
annyi nevet hallasz! s mindig kiszorítja füledből
azt, amit ismersz már, új s idegenszavu név.
– – – –
Mert valamennyi növény szent törvényt hirdet előtted
s mind tisztább hangon szól valamennyi virág.
Goethe modernségét és hagyományszeretetét egyaránt folytatandó költői programjának vallotta Somlyó György. A német klasszikus úgy tekintett a kerti virágokra, a botanikai valóságukra és neveikre, mint jelöltekre és jeleikre, hogy még bábeli nyelvzavart is tulajdoníthatott a régi és új szinonimáknak. (Egy növényhez hány megnevezés is tartozik? Tudjuk, tudta: rengeteg!)
Miképpen Csokonaiék a Nagyerdőben osztályozták a plántákat, úgy a 20. században – az általános nyelvészet tudományának képviselőivel versengve – Somlyó Györgyöt is érdekelni kezdte a virágnevek rendszerbe foglalhatósága. Vissza is nyúlt a romantika korának virágnyelvéhez, aztán tovább: egészen 1888-ig. Szász Károly Angyal és ördög című versében is ott találjuk azt a velős mondást, amit Somlyó György az agávé üzenetének tulajdonít:
Én értelek – mond – igazad van;
Jutalmad bizton felvehetd,
Egy szép asszony szivünknek angyal
És ördög egyaránt lehet!
********(Szász Károly)
*
(„MIT MONDANAK A VIRÁGOK?”)
AGAVE
(Agave)
Szeretlek, mint ember szerethet,
S mégis kerüllek tégedet,
Mert egy szép nő szivünknek angyal
És ördög egyaránt lehet.
********(Somlyó György)
A virágok beszédét, amit emberi szavak nélkül mondanak el, értheti mindenki, aki rendelkezik a megfejtés kulcsával. Agávéval, e mexikói tövises pozsgával ma már aligha kommunikálnék. Holott leveleivel tőrózsát alkot. Holott mi mindent jelentett, s jelent tán még ma is: jelest, illusztrist és előkelőt. Gyógynövény, gyógyszergyárak számára alapanyag, kulturális értelemben a kitartás, az erő, a hűség, a túlélés szimbóluma. Ki tudná ezt mind megjegyezni? S ez még csupán egyetlen virág!
Vegyünk még egy példát Somlyó György Virágnyelvek című költeményéből:
*
DEMUTKA
(Thymusserpillum)
Oh ne hagyjuk el mi ketten
Soha egymást az életben,
S egymás hü karjába dőlve
Menjünk el a temetőbe.
Nem jutott eszembe a demutka jelentése, nem tudtam magam elé idézni a virágot, pedig Jókainál is szerepel a démutkafű.: „Amíg csupán férje volt halálveszélyben, addig jajgatott, kövekkel hajigálta a Balatont, s zaklatta a mennybéli Istent hívogatásával; most, hogy a fiát is ott látja a vészben, megnémul: egy marok demutkavirágot, mit öntudatlan kínjában tépett a földről, a magas kőpartról a hullám színére hint, mintha engesztelné…”
(Jókai Mór: A Balaton vőlegényei)
Megvan: a kakukkfűről van szó. Ez illatos fűszernövényt Fekete István is beleírta a Tüskevárba. Hányféleképpen hívta a nép?
Balzsamfű
Kakucskafű
Timián
Tömjénfű
Töményfű
Vadcsombor
Egyik a hagyományt, másik a modernséget hirdetve, íme, a rózsák közül kettő Somlyó versében (A fehér színű nemesített rózsa, ám eredetét nem ismerjük. Európában már az ókor óta termesztik, s tudjuk, a középkorban a Mária-kultusz középpontjában él tovább):
*
Rózsa, fehér
(Rosa alba)
Féld az istent, szeresd a dalt,
Növelj virágokat!
Isten emel, dal vigasztal,
Virág illatot ad!
*
A 19. században terjednek el a hibridrózsák:
*
Százlevelű rózsa
(Rosa centifolia)
Álmaimban gyakran látogatsz meg,
Életemnek legszebb álma te!
Onnan van, mert rajzolásit elmém
Minden este véled végzi be!
A százlevelű többszörös hibridfaj. Széles Lajos égési sebeket kezelt és gyógyított Dél-Amerikából hazatérve a százlevelű rózsa kivonatával, amit 1962-ben szabadalmaztatott. Az ártatlanság fehér színe és a költői szó tisztasága egymást feltételezi a rímes sorokban. Utóbbi négy sor szintén létértéket nevez meg a rózsa képében: ez a hűség. (Ennek a szónak a jelentése is megtisztításra várt a ’hálá’-val együtt. Fodor András szerint már nem is a ’hálá’-t, azt hagyhatjuk, csak a ’hűség’ kellene, de az nagyon.)
Miután Somlyó György a 19. századi virágnyelvet már jól beszélte, egy modernebb megalkotásába fogott. Minden költő félelme az elhallgatás, a néma csönd. Somlyó György is ismerte Hölderlin Békeünnep című versének tételmondatát: „s hogyha eljön a Csend, teremjen hozzá nyelv is, közös”. Ezért és így folytatja Virágnyelvek ciklusát:
*
MÉG ÚJABB ÉS MÉG TELJESEBB… (1977)
vagy
Kisérlet egy új Linné-rendszer felállítására
vagy
A békés együttélés modellje
vagy
A szavak átváltozása (növényekké)
vagy
A jelentés átváltozása jelentővé
Somlyó György ezúttal is mottókat választ, ezúttal négyet!
A rózsa csak rózsa csak
rózsa csak rózsa csak rózsa
[GERTRUDE STEIN]
Megnevezni a föld
virágait.
[HÖLDERLIN]
Miért dalolnátok, költők, a rózsát
Verseitek virágozzák a rózsát!
[VICENTE HUIDOBRO]
Jaj, Rózsa, Viziliom, Nárcisz és Szarkaláb!
[JUHÁSZ FERENC]
Az idézetek előrevetítik, milyen is lenne ez az új virágnyelv, amelyből még az eszperantónál is tökéletesebb világnyelv nőhetne ki. Ne feledjük, a virágoknak pontos latin megnevezései léteznek, vagyis Európa holt nyelve akár új közvetítő nyelvvé is válhatna. (Könnyebb dolga volna a műfordítóknak, írom, természetesen mosolyikonnal.)
E versidézet-mottók jelentésének és jelentőségének egyszerre tudományos és poétikai megközelítésére vállalkozott Somlyó György a „Modernnek kell lenni mindenestül” című esszékötetében 1979-ben a Gyorsuló idő könyvsorozatban jelent meg ez a költőket és irodalomtörténészeket egyaránt elgondolkodtató munka, amelynek a rózsamotívumról szóló fejezetében Gertrud Stein és Vicente Huidobro verssorait értelmezve fogalmazta meg Somlyó a költői újításokról és a költészet folytonos megújulásról vallott nézeteit:
A rózsa a hagyományos költészet par excellence tárgya, mintegy a költőiség szimbóluma, századokon keresztül maga a költői tárgy. Valóban, mindenki száz meg száz verset olvashatott a rózsáról, ezret meg ezret. Az európai költészet története (de az indiai, az arab is) szinte a rózsa témájára fűzve is lepergethető volna, akár egy rózsafüzér. A modern költészet tehát különböző rózsapéldázataival mintegy archimedesi pontján ragadja meg a költészetet, hogy sarkából kiforgassa, és új világhelyzetét megfogalmazza…
Nem a rózsa „avult el”, hanem a rózsa „ábrázolásának módja”, az, ahogy a rózsáról – vagy bármi másról – szólt a vers, ahelyett, hogy azt a mindig új vonatkozást teremtené meg, amelybe az ember és a rózsa (vagy bármi más) mindig újra megváltozva kerül egymással. Minden látszólagos absztrakciója ellenére (vagy éppen azáltal) a modern költészet a dolgok konkrétabb szerkezetének feltárása felé indul. csakhogy: ehhez minden meglévő dolgot „újra fel kell találni”, ahogy Rimbaud a szerelemről mondta.
Mért énekelné a rózsát, ha a vers virágozni is tudná azt? Jó kérdés. Somlyó György versébe plántálja a virágokat, köztük a rózsát. Akár az orgona regiszterében, az ő költeményében is – akár a más-más hangok egyes sípjai – sorjáznak a virágok.
Ahogy Parancs János verseiből megértettük, hogy Szindbád retrospektív étlapja az emberélet egész útjának, a via vitae-nek is tartalmazza a megállóit, stációit:
*
Parancs János: Szilveszterre készülődve
(részlet)
Az öregedő Szindbád
régi ételekre gondol,
amiket már alig érint az ajka,
csüggedten sorolja hát,
mintegy félálomban, magamagának:
Abált szalonna friss hagymával,
zöld paprika és füstölt kolbász,
libamáj kenyéren, ahogy a gyerekkorban,
köménymagos rántott leves,
kockára vágott pirított kenyérrel,
aludttej köcsögből, forró töpörtyűs lángos,
császármorzsa, barátfüle, szilvás gombóc,
lekváros tészta, mákos nudli, krumplispogácsa,
lázasan tejbegríz, cseresznye- és meggybefőtt,
vasárnap húsleves, rántott hús, uborkasaláta…
Parancs János és Somlyó György barátságán pecsét volt a francia kultúra, így a párizsi költészet közös szeretete. (E sorok írója elmondhatja, hogy a szigligeti Alkotóházban vendégként a társaságukban lehetett.) Apollinaire-től a hosszabb sorokkal való versépítést tanulták el, a szürrealistáktól a képalkotást, Paul Eluard-éktól, hogy a költői mesterségnek tétje van. Parancs János az 1970-es évek magyar költőveszteségeinek számbavételéből fájdalmas lírai rekviemet komponált, amelyben a család- és keresztnevek teremtenek zengést. Így válik strófákba tördelve a felsorolás igazi lírává: egy megírhatatlan eposz halotti seregszemléjévé:
*
Parancs János: Sirató helyett
Regiszter-töredék emlékeztetőül
Csak az elmúlt tíz év során,
azok közül, akiket szerettem:
Meghalt Kassák Lajos.
Meghalt Füst Milán.
Meghalt Berda József.
Meghalt Veres Péter.
Meghalt Toldalagi Pál.
Meghalt Áprily Lajos.
Meghalt Tersánszky Józsi Jenő.
Meghalt Németh László.
Meghalt Erdélyi Attila.
Meghalt Kondor Béla.
Meghalt B. Nagy László.
Meghalt Szabó István.
Meghalt Kamondy László.
Meghalt Latinovits Zoltán.
Meghalt Szilágyi Domokos.
Meghalt Déry Tibor.
Meghalt Hajnal Anna.
Meghalt Kormos István.
Meghalt Dévényi Iván.
Meghalt Szemlér Ferenc.
Meghalt Nagy László.
1978. január 31.
Somlyó György a flórák közül 69-et nevezett meg, ahogyan Parancs János étkei és halottai is megszámlálhatók. A megnevezettekből áll össze az elmondhatatlan üzenet.
S ki ne értené meg – első hallásra is – Somlyó alábbi virág-litániáját?
Keleti mahónia (Mahonia Bealii Carr.)
Örökzöld mahónia (Mahonia Aquifolium Nutt.)
Örökzöld orbáncfű (Hypericum Calcynum L.)
Örökzöld tatárvirág (Iberis Sempervivens L.)
Közönséges borostyán időskori alakja (Hedera Helix L. Arborescens)
…
Mirtuszlevelű gyöngyvessző (Spiraea Thunbergi Sieb.)
Százlevelű rózsa (Rosa centifolia)
Teahibrid rózsák (Sterlin – Narciss – Madrigál)
Polynthia rózsák (Virgo – Chrysler Imperial)
Piros kúszórózsa (Pauls Scarlet Climber)
Krisztustövis (Paulinus Spiraea Christi Mill.)
Nagytövisű galagonya (Creteaugus S. Macracantha Eggl.)
Rövidtűs tiszafa (Taxus Bacc. Adpressa Carr.)
…
Himalájai selyemfenyő (Pinus Wellichiana Jacks.)
Andalúziai jegenyefenyő (Abiespinsapo Boiss.)
Kínai szúrósfenyő (Cunninghonia Concoleata Hook.)
…
Aranyfa (Forsythia Suspensa Vahl.)
Aranyeső (Laburum Anagiroides Med.)
Aranyos oregoni hamisciprus (Chameacyparis Laws. Stewarti.)
…
Boglárcserje (Kerria Japonica D.)[Kiemelés tőlem – NIP]
…
Sztranvezia (Stranvesia Davidiona)
Csillagfürt (Lupinus Polyplylleus Lindl.)
Nyugati tuja (Thuja Occidentalis)
(s a névtelenek kelettől nyugatig
nyugattól keletig a megnevezhetetlenek)
A Virágnyelvek (főcím) záró ciklusának jelzői – ismételjük meg –a következők voltak: MÉG ÚJABB ÉS MÉG TELJESEBB… (1977). Modern játék a hagyománnyal? Az is. Ám túl azon, hogy e modern vers egy akusztikai építmény, tartalmi üzenettel is bír! Ez is fölfejthető, vagy legalább szenzusát jól megközelíthető. A flórák a Föld különbözőrészein honosak, más és más a színük, számtalan hangulatot közvetítenek, s – nota bene: mert virágnyelvről van szó –más és más a jelölésük és jelentésük. Egy lehetséges új világnyelv abecedáriumát nyújtotta át Somlyó az olvasónak? Mindenesetre a latin betűknek több mint kétszeresét. Ehhez még azt sem szüksége az olvasónak tudnia, hogy például a százlevelű rózsához tapadó jelentés nem más, mint hogy ez a virág a szerelem követe, s akinek a kezében van belőle egy szál, annak a szíve lángokban áll. A sárga rózsa pedig azt tolmácsolja a megajándékozottnak, hogy rajta minden elragadó. (Robert Markley: Rózsák. Magyar Könyvklub. 2000. Rózsák és jelképes értelmük. 8. p.) Somlyó György az olvasóra (a befogadóra) bízza, hogy milyen jelentést tulajdonít soronként a megjelölt virágoknak. Tabula rasa? Igen is, meg nem is. Hiszen az elnevezések, a latinok is, egyfajta képzetet nyomban teremtenek. Újra meg újra.
Hány meg hány olvasata lehet! Ha a magyar növényneveket tekintem, azok-e a verssorok, és a latinok meg a címek lennének? Vagy a magyarul hangzók a címek, s mellettük a hozzátartozó latin terminusok az egysoros virágnyi költemények? A kérdés részemről annyiban nem kimódolt, hogy 1977-ben Somlyó György az Élet és Irodalom hasábjain mutatott be egy fiatal költőt, aki a verscímeit a versek alá tette zárójelekbe zárva – akárha egy-egy találós kérdés megfejtései volnának. (Új hang rovat. 1977. április 6. 15. p. Vessző Lajos versei elé.) A verset bármely világnyelvre is fordítja le költő, a saját anyanyelvén kell a latin virágnév megfelelőjét megadnia: spanyolul, franciául, németül, angolul etc. A latin kifejezésnek standardnak kell lennie. Játék a szavakkal? Nem csupán. Ne feledjük, a játékelméletért adtak már Nobel-díjat is! (John Forbes Nash-nek 1994-ben.)
Színek, földrészek, népek… A szélrózsa minden irányából. Mennyi mindent elmesélnek! A vers keretes szerkezetű, hiszen első jelzője a ’keleti’, az utolsó pedig a ’nyugati’.
A két égtáj között a következő jelzők szerepelnek:
japán,
amerikai,
koreai,
kaliforniai,
himalájai,
andalúziai,
kínai,
szerb
kanadai,
perzsa.
S íme, a színek a vers palettájáról:
örökzöld,
ezüst,
piros,
sárga,
fehér,
fekete,
vörös,
kék,
fehér,
sárga,
tarka,
lila,
sötétlila,
arany.
Ezeknek a színeknek megvolt és megvan a maguk szimbolikája. Ezért is merülhet föl a kérdés: Somlyó György mennyiben követett hagyományt, mennyiben újított? Az biztos, hogy nem csupán rombolt azzal, hogy igyekezett másféle, a régieket felváltó jelentésekkel bíró szavakat versbe foglalni. Nem oltotta ki egészen a régi tartalmakat, s így nem hasonlítható Andreas Palladiora, aki ledöntette a házakat, amelyek helyébe újakat akart építeni. Somlyó érett korszakában nyomát sem leljük annak az indulatnak, amelyre Louis Aragon adott néki példát – Lenin nyomán – a világháború után. A teoretikus vezér ugyanis azt mondta egy futurista kiállításon, mikor megkérdezték tőle, tetszenek-e neki a képek, azt felelte: „Nem mondhatom, hogy tetszenek, de segítenek lerombolni azt, amit nekünk rombolni kell.” (Aragon válogatott versei. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Somlyó György. Parnasszus Kiadó. 1948.) Somlyó György lefordítja Aragon Rózsák és orgonák című versét, amelyben a háborús időkről emlékezett meg a francia költő:
Csönd van Az ellenség most elpihen kifáradt
Ma este tudtuk meg hogy Párizs elesett
Sosem feledem a rózsákat s orgonákat
S kettős szerelmünket mi akkor elveszett
Első nap csokrai Flandria orgonája
Hamvas orcájukon is átüt a halál
S a visszavonulás nagy csokrai ti drága
Tűzvész-színű rózsák sok Anjou rózsaszál
Aragon is a háború tűzvészéből, a rombolásból mentené ki az élettel azonos, no meg a francia nép kultúráját szimbolizáló rózsát. Az este sötétjében – látnivaló – az világolt Somlyó György boglári rózsájának rokonaként. Az élettisztelet költőivé lett európai költők modern művészetükkel is hagyományt teremtettek. Apollinaire meghökkentő kalligrammája a megsebzett galambról és szökőkútról ma már éppúgy kihagyhatatlan a francia költészet kincsestárából, mint Villon balladája a tűnt idők asszonyairól vagy lovagjairól. A humanista Somlyó György maga is klasszicizálódott három évtized alatt. Sőt! A rózsáról úgy írta verseit, mintha fittyet hányt volna Rimbaud azon versére, amelyben a csodakamasz kigúnyolta a rózsakultuszt:
*
Amit a virágokról mondanak a költők
Ó, költők, majd ha tietek
lesz a Rózsa, a drága Rózsa,
mely babér szárán díszeleg,
ezer oktávvá feldagasztva!
***(Somlyó György fordítása)
Somlyó György a halála előtti esztendőben, meglepett! – a Szépversek-be válogatott költeménye szerint már Rimbaud parancsát sem vette olyan komolyan. 2005-ben a 19. századi harsány felhívás után kérdőjelet tett:
Modernek kell lenni mindenestől?
(Szonett– bővített szeptinnel, melyben a szerző felfedi mestersége címerét. p. 242–243.)
Élettiszteletének jelét, természetesen, már a meséiben is félreérthetetlenül megadta. Nem foglalkoztatja képzeletét sem a művirág, sem az, ami már nem él, de szárítva-színezve hamis öröklétet kap az emberi kéztől.
Batsányi János osztrák felesége, Baumberg Gabriella kap ezekből az utóbbiakból csokrot, amelybe eleven rózsát is kötöttek. Verse a 19. század elején íródott:
*
Kísérő sorok egy elenyészendő rózsához
Mit cicomás művirágokkal együtt utasított vissza
Örömöm gondviselője, Flóra,
Idén is küldtél baráti kéztől csokrot hát,
Nékem virul közepén az első rózsa,
Egy ünnepemre vágott szál. Tán majd megbocsát
A lecsupált cserje, ki rőt bimbót ringatott,
Láttam a bokrot még sebzetlen zöldben én –
Helyette bontna bárcsak szirmokat e költemény,
És új tavasz küldne rá fuvallatot…
Elég volna a Napocska pillantása is,
Hogy szégyenüljön minden virág, mi mű s hamis.
Barátom, tudjad a Szépről: „A természet él,
Hatalmasabb a sok pingált igyekezetnél.”
A 20. században Somlyó György is rózsának csak azt a rózsát fogadja el, amelynek születése, bimbója, kinyílt virága és hervadása, sőt saját halála is van:
Lehetetlen együtt élni egy rózsával, amely sose hervad.
(Mese a művirágról)
Azt hiszem, már csupán valami találó vagy éppen megnyugtató zárórésszel tartozom e dolgozatomban idáig érve. Illő lenne tán az általa fordított lapidáris tömörségű vers Charles Cros-tól?
*
Halott vagyok
Halott vagyok, ki már sok éve dőlt a sírba.
Hervadt rózsaszirom borul a csontjaimra.
Mégsem.
Megvan!
A Somlyó György szonettjeit olvasónak feltűnhet az a darab, amely nem híres költőkhöz, képzőművészekhez, színészekhez, zeneszerzőkhöz, egyszóval: testvérmúzsákhoz szól. Vajon kihez-mihez fordul annyi tiszteletadás között, ha nem egy géniuszhoz? Igen, tudjuk már jól: a rózsához. Somlyó György Ami élni segít című kötetében (1960) jelent meg e szonett:
*
Rózsa
Az izzó magma és a hideg űr
sugárzása között szökken virágba,
bújik a porzó és borul a párta,
aztán lehull s az időbe kövül.
Ártatlan így él puszta gyönyörül.
Méh, légy porozza, csimasz, tetű rágja,
de őrzi fátyolka s katibogárka,
öntudatlan és rendületlenül.
A lét törvénye és szeszélye szűlte.
De mégis, ő is nem emberi mű-e?
Hány gyöngéd-késű kertész-nemzedék
szemzette és ojtotta, óvta, nyeste,
hogy belé is, mint a szoborba, versbe,
belémentse menthetetlen szivét!
*
*
Illusztráció: (f.haszn.) Vajda L.
Ezek is érdekelhetik!
Pálfi Ágnes: Elöljáróban, Baktay Ervin „világhoroszkópja”* →
Vasi Szabó János: Az Emberi magány és melankólia kozmikus kiterjesztése →
Magyar Miklós: Jónás próféta átváltozásai →
