Baán Tibor: CSILLAGPOR – széljegyzetek (II/2)

Az induló József Attila inkább Juhász Gyula, és nem Ady érzékenységével néz a világba. Amit magával hozott a proletárnyomor ismerete az örök szegénység modern változata, de ugyanakkor, akár Öcsödről is, fogalma volt a paraszti szegénység és kiszolgáltatottság természetéről is. Mindez akár egy naturalista regény anyagaként is szolgálhatott volna, de akkor közel sem lett volna korszakos irodalmi meglepetés.

A szegénység mindig egyfajta lefokozás, méltatlan és igazságtalan kiszolgáltatottság. Könnyebb elviselni, ha valamiért általános, de még ilyenkor is előhívódik az egyéni lázadás szelleme.

Aki fellapozza József Attila verseit és összehasonlítja a megelőző korszak szegénység-ábrázolásával, az szükségképp meglepődik. A lázadó indulat gyakran teatralitásba csap. Miért? Miért nem sikerült költők egész csapatának se az, ami József Attilának?

A kérdésre adható válasz, hogy nem a felfokozás, hanem a pontos, az érzelmeket visszafogó tárgyilagosság vezet eredményre. Jó példa erre József Attila Éhség című verse: „A gép megállt. Elfáradt por kering fölötte / mint az őszi köd meg pára / s rászáll az emberek hajlott nyakára, kik esznek most. / Kenyér s uborka az ebédjük mára, / mind úgy eszik ne menjen csöpp se kárba…”

A visszafogott vers, amely szinte prózába hajlik, kicsit olyasfajta meglepetés, mint Petőfi néhány verse (Egy estém otthon).

József Attila stílusújítását az újholdas líra vitte tovább, már ahogyan vihette, az élet szociális nyomorúságát kissé átalakítva, filozofikus, eszmei magasba transzponálva. Utalok itt Pilinszky Francia fogoly című versére, amelyben a háborús menekült éhsége egyszerre naturális („nyers marharépát evett, de a torkán még alig ért le már jött is a falat…”), és innen a dosztojevszkiji megváltás felé lendülő folytatás, mint eszmévé általánosított elmélkedés: „…és undorral és gyönyörrel a nyelvén az édes étel úgy találkozott, / mint telhetetlen testi mámorukban a boldogok és boldogtalanok.”

Pilinszky drámai költészetét a polaritások, az ellentétezések feszültsége mozgatja. Az a következetesen ábrázolt tény, hogy a létezés ellentétpárokban nyilvánul meg. Élet és halál, nappal és éjszaka, jó rossz, menny és pokol, hideg és meleg. Ez a költői világ az élet tárgyi valóságát, mint feszültséget és választási kényszert érzékeli. Ez az egzisztencialista létnyomozás minduntalan az állítás és tagadás küzdőterévé avatja ezt a költészetet.

VI.

Fény és árnyék küzdelme folytán kerül az én közelebb Istenéhez. De valóban a lélek ambivalens érzésvilága az elfogadás és az elutasítás váltólázában mutatkozik meg.

Dosztojevszkij, akivel eljátszották, hogy kivégzik, majd felolvasták neki, hogy a cár száműzetésre ítéli, műveiben alighanem ehhez az alapélményhez tér vissza. Ez az életre szóló trauma valósággal átformálta gondokozását.

Karamazov testvérek című műve befejezetlenül is befejezett. A szentéletű sztárec halála mindenkit arra késztet, hogy döntést hozzon a benne lévő hitről. Azt csak zárójelben teszem hozzá, hogy van abban valami groteszk, szinte ördögi kacaj, hogy a sztárec bomló testének szaga valódi megbotránkozást kelt a tanítványokban. Hát így végzi a szent?

Dosztojevszkij talán a legtöbbet tudta a bűnről, amely sokféle módon fertőzi hőseit. Raszkonyikov például (Bűn és bűnhődés) megöl egy szerencsétlen öregasszonyt a vagyonáért. Egy dologgal viszont nem számol. A lelkiismeretével, amelyről – nyilván – azt hitte, hogy nem létezik.

Mit mondjunk erre? A róka leharapja a lábát, hogy a csapdából meneküljön. De nem menekülhet meg senki a saját létéből következő kérdésektől.

A személyiség egysége, monolitikus azonossága jó sokáig nem volt téma. Gyanítható azonban, hogy az írók tudtak valamit arról, hogy az énfogalom sem olyan rögzített és egyértelmű, amilyennek a felületes szemlélet mutatja.

Azt, hogy egy énben többféle, néha egymásnak ellentmondó késztetés, azaz énlehetőség lakik, sose volt kérdés. Ez az egész csak akkor zavaró, amíg az ellentmondás nem kezdi szétszedni a személyiséget.

A többes én csak ritkán jelent lélektani kórképet, hiszen az empátia napi gyakorlata az embernek. A közeledő villamos elől felrepülő galamb, vagy a tilosban sántikáló ember egy kicsit mi vagyunk. Sőt a síró gyerek is, akit vigasztalunk…

Tudták és tudják ezt az írók, a drámaírók. A művekben megjelenő szereplők viszonyrendszere szükségképp az érdekviszonyok sokoldalú ábrázolásához vezetett. Másként látja a világot Don Quijote és Sancho Panza, másként Kreón és másként Antigoné. Az élet modellezése, a valóságot utánzó illúzió megteremtése közben az író tudatában van annak, hogy akarva-nem akarva önmagát szabdalja szerepekre, hogy a szereplői szívverését neki kell biztosítania, neki kell életet adni teremtett figuráinak.

Az is nyilvánvalóvá lett, hogy önmagában a kaland, a kockázat, a szereplő jövés-menése bármennyire is izgalmas, gondoljunk itt a mesékre, ahol lehetetlen kívánságokat kell teljesíteni, nem nélkülözheti a viszonyulás, a lélektani helyzet ábrázolását. A gyalogkakukk ténykedései (hogy szemléltessem a gondolatot) mechanikussá válik a szereplő sorsba ágyazottsága, kapcsolatai nélkül.

VII.

Az irodalom, többek közt Balzac, a társadalmi gépezet működését, az érdekviszonyokat vizsgálva óhatatlanul szociológia összefüggésekre bukkant. Mi több arra is rá kellett döbbennie, hogy szereplői miképp áldozzák fel erkölcseiket az érvényesülés, a siker,a gazdagság oltárán. Mindezzel együtt Balzacot izgatja a társadalmi morál változása.

Zola mikor az öröklődést, valamint a környezet szerepét vizsgálja az egyéniség kialakulásában, fontos, a tudomány számára kikerülhetetlen kérdéseket tesz fel. Emberképe azonban meglehetősen determinált. Ha összege vagyunk a minket ért biológiai és társadalmi hatásoknak, akkor hol marad az önállóság, a szabad akarat?

A gyermek eleinte valóban „őszinte ember”, ahogyan József Attila írja, de ez az őszinteség egy idő után átalakul. Az én belső viszonya saját magához rejtve marad, igazi véleményét csak ritkán, keveseknek fedi fel, az én rákényszerül, hogy védje magát. A védelem részben információgazdálkodást jelent, bizonyos élmények, események titkosítását, másrészt egy maszk alkalmazását, amely belesimul az adott élethelyzet logikájába.

A maszk keletkezése, kialakulása civilizációs vívmány, nincs is vele nagy baj, amíg levehető. Ám megtörténik az, hogy a maszk már nem vehető le. Részben azért is, mert a személy azonosult álarcával. Alatta elsorvadt egy független, önálló személyiség.

Weöres Sándor próteuszi egyénisége nemcsak maszk, nemcsak szerep. Próteusz, aki hol tűz, hol víz, hol élőlény, állat, növény, ember nem válik mindenestől misztikus, metaforikus lénnyé, mert ha leláncolják, akkor visszaváltozik eredeti önmagává, a hajlott korú bölcs öreggé. Weöresnek is van egy valódi, a maszkok mögötti állandó személyisége, amely vonzáskörében tartja álmait, mítoszait, amelyek az én kifejezései, metaforái.

A személyiség valódi titkát sajnálatos módon csak a nyelv csipeszeivel és metaforáival tudjuk megérinteni. Így aztán az ént hol folyamszerűen változónak látjuk, hol befagyottnak, mintha két dologról lenne szó, pedig ugyanarról, csak a lélek különböző évszakaiban.

A személyiség érési időszaka (gyerekkor, kamaszkor) a gyors alakulás korszaka, s nyilván bizonyos jellemvonások markánsan megmaradnak később is, de az se tagadható, hogy az én mint önszabályzó rendszer, képes arra, hogy változzon. Néha alig észlelhetően, néha radikálisan. Hívőből hitetlenné, és fordítva, emberségesből embertelenné, gyávából hőssé.

Az érettségi találkozókon néha elcsodálkozunk, hogy mi lett belőlünk? A testi öregedés mintha feltárná és megmutatná, hogy a fiatal diák milyen lehetőségeket hordozott, s hogy ebből milyen keveset tudott valóra váltani. Inkább keveset, mint sokat, bár az utóbbi is előfordul.

A személyiség fogalma képletszerűen aligha értelmezhető. Túl sok az ismeretlen tényező ahhoz, hogy pontos jövőképet vázoljunk fel. Tendenciákat és valószínűségeket persze, akár százalékokban is, kifejezhetünk, de az emberi személyiség mégis el van jegyezve a nagy és rejtelmes egésszel. A jövővel, amely bármennyire is végzet, reményeink sírásója, de mégse így gondolunk rá, hanem úgy, mint az éjszakát követő napkeltére.

Számos irodalmi mű, többek közt Hermann Hesse regénye A pusztai farkas foglalkozik a személyiség értelmezésével. Azt írja, hogy a „legszellemibb, legműveltebb ember is csak naiv, leegyszerűsített, hazug formulák szemüvegén át szemléli a világot. Úgy tűnik, mintha veleszületett kényszerképzete diktálná az embernek, hogy énjét egységesnek lássa. (…) Valójában egyetlen én, a legnaivabb se egységes, hanem végtelenül sokrétű világ, apró csillagos égbolt, formák, fokozatok és állapotok, örökségek és lehetőségek káosza.”

Az én feladata részben az ellentmondások felszámolása. Ahogy Hesse írja: „A test mindig egységes, a lélek azonban soha. (…) A régi indai költészet nem ismerte az „én” fogalmát, az indiai eposzokban a hősök nem személyek, hanem személynyalábok, inkarnáció-sorok.”

Az ént mindenki a maga szemszögéből és helyzetéből ítéli meg. Jól tudja ezt a pszichológia. „Népek elnyomója lehet jó férj, szeretett családapa. A hűvös és okos tudósról kiderülhet, hogy nem szereti a családja. A nagy emberek árnyékában növő gyerekek gyakran rossz szemmel, néha rejtett gyűlölettel néznek apjukra.” Nem könnyű sorsképlet a jelentéktelenség elfogadása.

Alázat kell annak megértéséhez, hogy az, ami egy adott társadalmi szemszögből érték, az nem feltétlenül egyezik a valódi értékfogalommal.

A síkban ábrázolt kör bármennyire is a végtelenséget jelképezi, mégis unalmas és szomorú. Más a helyzet, ha egy fix pontból elinduló, a térben futó koncentrikus körről van szó, amelynek vándora a fent és a lent térélményével gazdagodva nemcsak a kör, hanem az elinduló és megérkező szakasz tanulságait is átéli.

Az ember, aki elindult egy úton, mint a mesebeli hős, rendíthetetlen értéktudattal rendelkezik. „Jó tett helyébe jót várj.” Csakhogy valóság és a mese útja élesen kétfelé ágazik. A valóság útja a szenvedés övezetei felé visz, ahol kiderül, hogy az értékárulás ezer és ezer módon kifizetődőbb, mint az igazság képviselete.

Hesse úgy látja, hogy „az ártatlansághoz, a meg nem teremtetthez, Istenhez nem visszafelé visz az út, hanem előre, egyre tovább a bűnben, egyre mélyebben az emberré válásban. Szegény pusztai farkas, az öngyilkosság nem segít rajtad…”

A költészet leginkább alkalmas arra, hogy spirituális üzenetet is lássunk benne. A költő életküzdelmének naplóját, szellemi végrendeletet. Sajnos, a mai irodalmi életet nem érdekli a költészet. Néhány név talán igen, ahogy a figyelem reflektorában megvillan néhány vers, gondolat. Ám a kritika azzal végképp nem számol, hogy az alig észrevett ifjú költőből is lehet nagy költő. A közepesnek, szürkének vélt irodalmi művek nem végállapotot jelölnek, hanem kiindulópontot. És semmi garancia arra, hogy a kánonba vett nevek mondják ki a század legfontosabb élményeit, érzéseit.

Sajnos, az irodalomtörténet a kellemetlen igazmondókat ma sem szereti. A becsületességet hajlandó stílustörésnek kezelni, s a szervilizmust piedesztálra emelni. Holott, igen, igen, akár egy egyetlen életmű alaposabb vizsgálata is bizonyíthatja, hogy az irodalomtörténet híjával van a felfedezés bátorságának.

Mire van ma szükség? Tiszta beszédre, még akkor is, ha ez nem jelent új hangot, hanem csak törekvést a belső én megtalálására. Áttörés egyelőre nem lehetséges, mert a költészet iránti figyelem, ez a titkos ihlető erő nem működik. Ha áttörés nem is lehetséges, de az értékek felé nyitott irodalom igen. Alighanem a katakombairodalom felől, a majdnem névtelenségből fog érkezni az új szó, az új hitelesség, hacsak addig el nem merül az egész magyar és európai kultúra. Úgy, hogy csak szigetei maradnak fent.

A költészet költői én nélkül aligha létezhet. Persze, ha a személyiség nem születik meg, akkor csak az utánzás, manír, a szómalter keverése marad. Mi több, ez a külsődleges, szűk látókörű líra, amit az irodalom aktuális káderei állítanak elő, többnyire úgy, hogy eszük ágában sincs pokolra menni, képtelen átvilágítani a közöny szürkéjét, nem tudna panorámát teremteni, mert nem is értik, hogy mi történik velük és a világgal.

Az előző rész: http://www.naputonline.hu/2025/12/13/baan-tibor-csillagpor-szeljegyzetek-ii1/