TEREMTŐ CSEND (Zöldy Pál versei)

TEREMTŐ CSEND

Jégcsákány a csend,
gleccser tükrébe, ha vágom.
Beleremeg, ahogy
kapaszkodok fölfelé.
Fagyott könnyek mögül
Isten néz.

Isten néz és gyönyörködik
Ez az a pillanat, mikor folytonos futásom közben
– mely nem más, mint körben, mintha valami
palánkkal körülvett kert körüli céltalan, öntudatlan,
körbe–körbe rohanás közben – a kerítés deszkái között
hasadékot pillantok meg,
pontosabban futásom vak, tagolatlan folyamatosságába
villan bele ez a hasíték, – nem több egy villanásnál,
egy villanás emlékénél –, de
miközben futok, megkísérlem felidézni a látványt,
a hasadékon át szinte érzékelhetetlenül rövid ideig
elém villant képet vagy tekintetet, melynek
sugarába pillantottam.

Ettől a pillanattól kezdve tudom, hogy futok, hogy
vaktában, körbe-körbe és kívül futok – ugyanakkor
ettől a pillanattól tudom azt is, hogy belül vagyok
ennek az öntudatlan futásnak körén, hisz
akit megpillantottam önmagát ismerte föl bennem.

Az önmagát fölismerő és szemlélő tekintet: teremtés.
Az önmagát megpillantóból fölszakad a szó.

Ha ugyan gyönyörködik
Az ősimmanencia kísértése, megpróbáló jelenléte ugyanúgy
örök és kezdet nélkül való, akár az eredet, az eredendő akarat.
Nem egyéb, mint az eredendő akarat állandóan szétsugárzó
mozgásának, határtalan kiáradásának, önmagát teremtő s fölismerve
szemlélni akaró vágyának ellentéte. Az önmagának megmaradó
bezárulás, mozdulatlanság kísértő lehetősége.

Az eredendő akarat ennek a kísértésnek, mely önmaga számára
– önmaga szabadon vállalt megpróbálásaként – önmaga által
van jelen, – folyamatos áttörése, mely a teremtésben nyilvánul meg.

Az eredendő akarat szétsugárzása és önmagát megpillantani
akaró vágya tekintetemet keresi. Határtalan adása
kísértettségében is részesít.
Elfordított tekintetem sötétben kutat, nem talál
és nem is található. Az eredet pillantása tekintet nélküli arcba ütközik.
És szó hangzik: Te, hol vagy?!

KÖNNYBE LÁBAD

– Mégis visszajöttél?
– El se mentem, máris
leszakadt az Ég!
Keserű epe,
ez voltam én.
Nekem kellett vízözön,
nekem! Így emelt a gödörből
mit magamnak kapartam.

Kiáltoztam és Isten könnyei
elárasztottak,
és nem szűntek. Hátukra vették
a bárkát.

Onnan léptem én ki,
panaszom fogytával,
ki a holló után.
Hol lábam földet ért,
az Ararát!

SZERÁF

Hallgatása felhőtlen ég
a víz színén,
robajtól borzong.

Teremtés előtti,
bűnbeesés és
megváltás előtti – és ki mondom –
üdvözülés előtti pillanatban
hallgatott, akkor is ha
szólt.

Ember a porból, melyet
fölkavart Isten lehelete.
Fölkavarodott, mikor ráfújt. Nem!
Nem is fújt. Csak szuszogott
Isten, aki a sivatagban,
közben
elaludt.