A „CSEND, ISTEN”-antológiáról*: Baán Tibor, Mayer Erzsébet

*CSEND, ISTEN – létérzetek, világok, lélekszók. Naputas költők antológiája (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026)

Baán Tibor

Mint hívő hitetlenek és hitetlen hívők

Rendhagyó könyv született a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadásában. A könyv keletkezéstörténetével kapcsolatban érdemes fellapozni Fodor Miklós utószavát. Ebben arról olvashatunk, hogy „2025 őszén a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet a Károli Gáspár Református Egyetemmel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel, valamint a Színház- Filmművészeti Egyetemmel együttműködve, Domokos Johanna alapötletét felkarolva Csend és Isten kapcsolatának témakörében konferencia szervezésébe fogott. (…) A konferencia témája megihlette a főszerkesztőt (Szondi Györgyöt) – aki egyben a Cédrus Művészeti Alapítvány felelős kiadója –, és felvetette egy naputas költői antológia megjelentetésének lehetőségét a témában.”

Az impozáns könyv (420 lap) 86 szerzőt sorakoztat fel. A szerkesztők Fodor Miklós és Szondi György nem abc rendben közlik a költőket, hanem – a nehezebb utat választva – a versek tégláiból egyfajta gondolati építményt – a csend lehetséges templomát – építik fel. Az olvasó így egy megtervezett istenélmény belső útvonalán halad előre. Egy olyan tartományba, ahol a valóság átszellemül. A ciklusok: Az imádott / Érző csendekre hangok fátyla borul / Csendet remél, szorong, fáj, szótól fosztódik / Szív-szentély szenteltetik / Titokzatos módokon hatol antennás lelkedbe / A túlvilági Lét tanújává avat / A Csend látomása / Csend csalogánya / A Lét nem evilági sugárzása dereng / Miközben szemlélődik, sugallat, látomás éri / A kulturális-mitikus égbolton lakók igézetében / Angyali lény, másvilági szerzet térül, jelet hagy / A sóvárgó-vágyódó Lélek létállapotai / Isten nem felel? Rejtve avatkozik? / Istennel, Csenddel, szentséggel telik / Fekete-fehér zsoltár. A könyvet két hosszabb terjedelmű alkotás fogja keretbe. A kötetnyitó Az Imádott című alkotás, Domokos Johanna és Dukay Barnabás lírai kompozíciója mindenestől az öröm, a szenvedésen túli bizalom kozmikus himnusza. Így indul: „Rózsák, rózsák, gyönyörűen illatozzatok! / Harmatok, harmatok, rajta csillogjatok, / mert ölelése, Ölelése, / időtlen bölcső”. A kötetzáró alkotás, Zalán Tibor műve, a Fekete-fehér zsoltár a mindentudó, mindent látó végtelen Istenhez beszél. A vers igazi formája az áradás, melyben az immanens én a magasabb világok felé, a transzcendens felé tájékozódik. Látni véli az emberi lét szabott idejét meghaladó végtelen rendet, mint a halálon túli reményt: „Fehér virágokba törülközzünk akkor / áradó szeles idő sörényeskoronás éjszaka (…) szemközt a hegyen komor tüzek / lángos csillagai az Úrnak / a lét üzen és a halál visszaüzen…” Az emlegetett művek adják meg az antológia verseinek világképét, azt az emelkedett, a mítosz irányába kilengő szókincset (létérzetek, világok, lélekszók, poétai fonódások, gubancok, oldódások), amik visszaköszönnek a könyvalcímeiben.

Az istenes beszéd, egyáltalán az istenkereső, istenhívó mozdulat a versekben tudatosan kapcsolódik, illetve része az ősmagyar nyelvemlékektől, Balassi Bálinttól Pilinszky Jánosig ívelő reménynek, így annak a csöndnek is, amely Pilinszky János és az újholdasok műveiben (visszacsatolással József Attilára) az elmondhatatlan, alapvetően metanyelvi tartalmakon keresztül kommunikál korunk emberével, aki hasonlóan őseihez alapvetően istenkereső, vallásteremtő lény. Az emberi lélek (hardver) centruma – Jung vizsgálódása szerint – legmélyén egy fénylő, vallásokon túli és inneni energiaközpontra bukkanunk (Selbst), mely egyfajta ősképként kapcsolja össze az esendő földi létet isteni önvalónkkal, az égi hazával. Ennek ezer és millió megnyilvánulása, tárgyi emléke átszövi az emberi létezés évszázadait, évezredeit. A vallásokba fagyott rítusok, de még a népszokások jelképes üzenetei is felfelé mutatnak.

Mindennek tudatában az antológia költői egyszerre ősi és modern formában, mint hívő hitetlenek és hitetlen hívők a hitelességet keresik egy olyan korban, ahol a civilizáció alapértékei kerültek veszélybe. Érzi ezt mindenki. Verspéldák helyett, ami majdnem lehetetlen és igazságtalan lenne, bizonyos tendenciákra hívom fel a figyelmet.

A kötet idősebb költői (1939-1952) érezhetően más feladattal jöttek, mint a középnemzedék vagy a fiatalok, akik a dogmákon túli szabadság jegyében keresik magukat. Az előbbiek, átélve a háborúk utáni korszakot, a rendszer ellenében tanultak hinni. A belső küzdelem, úgy is mint az életmérleg elkészítése, megrendítő tanulságokkal szolgál. A középnemzedék s persze a fiatal költők, az antológia ezt megerősíti, ezer szállal kapcsolódnak az idősebb nemzedék értékvilágához. Az érték ugyanis mozdíthatatlan.

A nagy illúzió (paradigmaváltás), az érzéseket zárójelbe tevő, a személyiséget lefokozó posztmodern egyre inkább átadja helyét egy újfajta lelki érzékenységnek. A költészet csendes, spirituális robbanása, amit egyelőre alig érzékel az irodalom, valójában a Vízöntő kor kapuit nyitogatja. Percnyi létünkben s magában a létünket meghaladó történelemben folyamatos a teremtés. Unamuno szavaival „a történelem Isten gondolata (…). És aki ilyen vagy olyan módon (…) a Történelmen belül él, Isten gondolatában él”. Máshonnan fogalmazva – s talán ez a gondolat adja az antológia egymást folytató, egymást kiegészítő versvilágának üzenetét – túl kell jutni a korszakos depresszió kísértésein. Vissza kell találnunk a bennünk élő szeretethez, amely nem elvesz, de hozzáad valamit a világhoz. Egy kis aranykort, ami meghaladja a pusztítás szándékait.

Mayer Erzsébet

Csend, Isten

(gondolatok a Naputas költők antológiájáról)

Mottó:

„zúg
és búg
a peremterület
ahol pribékek és latrok egyaránt könnyedén gyaláznak mindent,
amiben valaha is hittem és ami még ma is fontos nekem” Szabó Palócz Attila

Mikor jön el az a pillanat, amikor az életútját járó ember hirtelen megérzi, hogy Isten ott áll a háta mögött? Mikor jön el az a pillanat, amikor a kínjaitól földre rogyott ember könyörögve az ég felé emeli fájó tekintetét, és segítségért, kegyelemért könyörög? S vajon megadatik-e az embernek, hogy a lélek csendjében megértse a lét titkát? Ezek a kérdések az európai kultúrtörténetben mindvégig jelen vannak társadalmi formációktól, ideológiáktól függetlenül.

Ezt bizonyítja a Csend, Isten költői antológia is, amely a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg 2026-ban. A címben található két kulcsszót, – Csend, Isten – vessző választja el, jelezve, hogy a felsorolás folytatható, ami mellékcímként meg is történik így: térérzetek, világok, lélekszók. Ezek az értelmező kifejezések egyszerre utalnak a versszövetek által hordozott mély tartalmakra, mint ahogy a kötet szerkezeti felépítésére is. Az antológia 85, a Napút Online irodalmi folyóirathoz kötődő költő közel 400 versét tartalmazza. A kötet létrejöttéért és szerkesztésért Szondi Györgyöt és Fodor Miklóst illeti komoly elismerés. A 400 oldalt kitevő kötet verseit a szerkesztők 17 ciklusra osztották, amelyek egyszerre tagolják, s egyszerre egybefűzik a verseket, biztosítva ezzel a kötet szellemi kohézióját úgy, hogy a versek formai, műfaji sajátossága megőrzi egyediségét.

Mi adja az antológia verseinek szellemi közösségét? A kötődések: az éghez, a szellemvalóhoz, a túlvilághoz, a véges emberi élethez, a test vágyaihoz. A bölcselet emelkedett szintjére jutott költőknél mindez egybering, syn-phoniává válik, ahogy Nagyatádi Horváth Tamás fogalmazza Deus erat verbum című versében: „…a magány mélyén a legszebb/amikor végre hiánytalanul együtt lehetünk/ mindannyian, akik csak voltunk / és vagyunk…” Az egy-minden felismerése, megélése beemeli a költőket a csend világállapotába, a szemlélődő világérzékelés átlényegülésébe. Oda, ahol a világ hullámszerűvé, zenei ritmussá, áradássá, egyberingássá, rezgéssé válik, hiszen a Teremtő nem szavakkal, hanem jelekkel üzen, és azokkal válaszol. Például harangszóval, a szférák zenéjével, az angyali kar egyre halkuló szólamaival. A költők így rendre beleütköznek abba a kérdésbe, ha az univerzum több, mint a szavak lehetősége, akkor hogyan beszélhetünk a kimondhatatlanról, a lélek tartományáról? Az antológia tanúsága szerint a látomások, a meditatív érzékelés segítségével, s ezeknek a jeleknek a nyelvi, zenei vagyis poétikai megjelenítésével: a csönd hangjainak meghallásával, a békesség, a megnyugvás állapotának átélésével, a szeretet átlényegítő erejének érzékelésével. Ezáltal a világdallam ott munkál a versbeszédben, követve a világ, a természet ritmusát: az ágak susogását, a vizek áradását, a levelek hempergőzését, a test vágyakozó egyberingását. A vers zenei elemei mint például az alliterációk Fodor Miklósnál: furatokban furcsa furulyaszó furakszik a fényre), a szó, a mondatok, a refrén ismétlődései részben megtörik, részben pedig összefűzik a vers egészét nyomatékot adva a mélyben húzódó tartalmaknak, ahogy például Lajtos Nóra: Isten csöndje című versében a Veni, Sancte Spiritus könyörgés ismétlése.

Azok, akik egybefűzve látják a világot, paradoxonokban gondolkodnak és érzékelnek. A világ fénysötét lesz számukra, a beszéd csendet teremt bennük, a szövegben található szünetek tartalmakat hordoznak. Vagy ahogy Füleki Gábor esszenciálisan összefoglalja a paradoxonok lényegét: Nincs, ami van/ értem az érthetetlent/pillanat, ami örökké tart/csend, ami beszél. S folytathatjuk Szauer Ágoston felismeréseivel: a szóköz titkot rejt, a kicsi magában hordozza az egészet, a pont a kiterjedéseket, a test gyönyöre pedig hevít, old és varázsol egyszerre. Aki ezen a szinten érzékeli a világot, az az éld magad a pillanatban, a jelenben parancsok a követője, már csak azért is, mert minden és mindenki visszahull az elmúlásba, ráadásul a Semmiben összevegyül a jó és a rossz, a nemes és a nemtelen. Ebből viszont sokak számára felfakad a József Attila-i kétség: mért legyek én tisztességes, s mért ne legyek tisztességes, ha kiterítenek úgyis.

Az antológiában megszólalnak azok is, akik nem hallják a csend világdallamát, akik nem képesek ráhangolódni az isteni, éteri hullámokra. Gyötrő kérdésként merül fel az is, hogy honnan lehet tudni, hogy azokat helyesen értelmezzük. Mi történik akkor, ha a CSÖND mint szeretet, békesség, megnyugvás, átlényegülés állapota helyett magány, seb, halál, üresség uralja életüket? A versekben megidéződnek olyan emberek is, akiket az éteri hullámok elsodornak, széttépik személyiségüket, megszüntetik önvalójuk teljességét. Amikor a kajánul vigyorgó gonosz hatása alá kerül a tétova ember, életútja kanyarjaiban minduntalan ott leskelődik a sátán. Amikor a kiszámíthatatlan sors és a véletlen váratlanul orra buktatja az embert. Amikor az áthatolhatatlan sötét eltakarja a fényt, s a zaj pusztító ereje elnémítja az emberi szót, és kibékíthetetlen lesz a test nyughatatlansága. S a szenvedők úgy érzik, beomló kút az életük, a sodró örvény felőrli erejüket.

A külső tényezők kártevő hatása mellett megjelenik a személyiség erőtlensége is, az önvállalás és a felelősségvállalás hárítására, Aknay Tibor látlelete szerint: ha magam mögé bújok, kimaradok az életemből. Ezekben az esetekben nem csupán a kirekesztő, dermesztő magány a fájó, hanem az is, hogy nincs kitől kérni és kapni gyógyító erőt, nincs ki szavával meggyógyítsa a lelket. S nem találni megerősítő szavakat és tetteket, hogy mindennek van értelme, s hogy a tékozló fiúk hazatérhetnek. Nem tudnak kitérni többen a gyanú elől, hogy az egész világ bolondság csupán, s benne az esendő ember az isteni út, igazság követése helyett inkább bóklászik, színészkedik és különféle tilos és tiltott kedvteléseknek hódol.

Azok a költők, akik a sárgolyón végzik terepszemléjüket, mély empátiát éreznek Istennel átérezve a zajos, tisztátalan sárember majomparádéja miatti fájdalmát és bánatát. Vagy az angyalok iszonyatát a szélhámos, szemfényvesztő, sarlatánok láttán. Pálfi Ági: Utószó című epigrammatikus versében Vörösmarty Mihály Előszó című versének parafrázisát adja: a bánatában megőszült és megbetegedett Földnek nála már vendéghaja sincs, s így nem tudja kimondani: Lesz még egyszer ünnep a világon!-vigasztaló mondatot, helyette közli: nem ezt akartam. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy nem tud hinni a körkörös világszemléletben, mely szerint a rideg, zord telet felváltja a tavasz.

A válasz nélkül maradt, kínoktól gyötör ember előtt feltűnik Jézus alakja, akinek élete, sorsa mintegy tükörképe lesz a szenvedő emberiségnek: a stációk mindannyiunk számára ki vannak jelölve, melyen egyedül vánszorogva cipeljük saját keresztünket. Átélhetjük a kínok közt egyedül maradt ember szomorúságát: nincs, aki lemossa a vért a kezéről, kihúzza a szegeket a testéből. Júdás árulása napjaink gyakori s egyúttal legtragikusabb fájdalmát jelenti. Tapasztaljuk, hogy nem csak az ezüstök, hanem a szavak is hamisak. A posztmodern ember nem találja az utat a szellemi világhoz: Stonawski Tamás látlelete szerint ezért üresek a templomok, ezért sárgultak meg a zsoltáros könyvek, ezért takarja porréteg Krisztus keresztjét. A kacatvilágban fulladozó, a mesterséges fényekben sütkérező, látszatokhoz igazodó műemberek özönlenek ide-oda programozott robotként, s a hamis gyönyörök foglyaként. Ebben a csonka, csorba világban nem csak isten szava némul el, hanem az apáké is, hiszen a fiak más nyelvet beszélnek, más tájon igyekeznek boldogulni.

A belső mélységbe való alámerülés és a kitekintés állapotrajzainak megfelelően alakulnak a versformák is. Az antológiában megszólalók a zsoltár, ima, elégia, imaének, vers-synphonia kereteiben nyilvánulnak meg, hol ütemhangsúlyos, hol időmértékes ritmusban. Először meglepőnek tűnt, hogy a petrarcai szonett milyen gyakran fordul elő a kötetben. Nem véletlenül. A szonett az európai irodalomtörténetben a reneszánsz idején alakul ki szigorú formai kötöttségekkel, két négysoros és két háromsoros versszakkal, valamint a versszakokon átívelő rímekkel. Tehát abban a korban jön létre, amikor az egyéniség kitör a kollektív közösségből, s élvezi és hirdeti egyéni szabadságát, de tudván tudva, hogy az egyéniség és szabadság csak kötöttségek között képes megnyilvánulni. De van a szonett versformának még egy különös sajátossága, egyszerre zárt és nyitott, ahogy ez a körkörösségbe fűzött és folytonos áramlásban levő szonettkoszorúban megnyilvánul. Ez a kettősség adja a költőknek a lehetőséget, hogy a végest és a végtelent, a pillanatnyit és az örökletest összekösse.

Zárszóként próbálok szembenézni a mottóban megfogalmazott társadalmi, szellemi lelki állapottal. Mit tehet az, aki szem- és fültanúja, hogy a pribékek és latrok egyaránt könnyedén gyaláznak mindent, amiben valaha is hittem és ami még ma is fontos nekem? A kötet legfiatalabb költőjétől, Péntek Róberttől vettem a tanítást: a kukából válogasd ki még azt, ami értékes és ülj a Pásztor mellé, hogy meghalld szavait!