Végh Tamás: A terület feltárása (versek)

A terület feltárása

„A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.”
(József Attila: Hazám – részlet)

Látván láttuk, de ránk maradt a csákánnyal
megnyitott, puszta tér. Körben, a porban
épületnyomok, alapok.

Úgy hagyatott minden, ahogy lehanyatlott,
dúlt törmelékek, cserepek, betondarabok,
gazdátlanná lett új tulajdonok.

Felszisszen az idő, belesántul ebbe vakon,
arctalanul röppenek tova roppant hónapok,
hátra hagyva száz mozzanatot.

Zizzen a csönd, magam vagyok, fegyvertelen,
e megnyitott, porosan árvuló pusztaságon,
embertelen, puszta térben,

ahol a kidöntött fák fölé a szél visszatér,
s a pergő porban alakzatok, alapnyomok,
ember verte, lakatlan éj.

Maradt a megnyitott puszta tér, körben
a porban épület romok, alvó alapokon
távolodó farkas nyomok…

Emberségünk magasában
Nagy Lászlónak, századik születésnapjára

„Föld-hó-kohó arcú világöreg-ősök
haza érnek csengős pásztorok, regősök,
parasztok, timárok, vasverő cigányok,
költők, s holdsütésben forgó szent zsiványok.”
(Nagy László: KÍSÉRŐÉNEK FIÁNAK, aki felnőtt s elindult haza – részlet)

I.
Rajtunk ragadt áhítatban dagonyázunk,
örökölt estek öblein folyik át láva nyarunk.
Időnk testetlen rángás, hazug hasadás,
szilánkos pillanataira már alig van szavam.
Ember-arcunk tűnni látszik, jelkép, jelszó,
jelmez csupán, fényfolt csak egy vásott ruhán.
„Latoló józanságban” kötelek forrnak torokra,
szóra, áruvá árvultan árultuk el magunkat,
s veszett kutyákat uszítottunk bolondokra,
száműzve fényhordó garabonciásainkat,
akik üdvünk ügyében jártak szakadatlan.

II.
De vagyunk itt egy páran még, e hosszú tűrő
méla alkonyatban, kik szentképedre nézünk,
mikor tévedhetetlen nyáridőkben mécsesünk
fennlobog, s mi már tudjuk, hogy estet hirdetni
délben dőreség, múló állapot, ködbe foszlik,
mint a lapos indulat, amikor hóhért játszik.
Magáért lázad minden fénytömeg makacsul,
jajgatni is rest, ha sérülten olykor visszavonul,
mint a megcsalt szerető, de nem menekül,
s csodafényét kioltja majd az est cselesen.

III.
Örökölt esteken át folyik a nyár, s vagyunk,
itt vagyunk még, s csalhatatlan szentkép arcod
előtt szégyenlángú arccal, mégis készen állva,
arra az egyetlen örök lobogásra, melyért élni
még mindig érdemes, a keskeny útra, ami fájna,
a csírázatlan idő vasfogába vájva, rontás rontó
szélbe szállva hozzád, ki a szív igazát kívántad:
emberséget csendből, csendet emberségből,
„sziklacsípőkön” át emberségünk magasába
emelve fel átkozva is áldó, megszentelt szavad,
letépve rólunk mind a lélekszakállakat.

IV.
A józan latolók mára mind kocsiba szálltak,
de mi, akik itt vagyunk, mezítláb, gyalogosan
megyünk utánad omló nyárban, hószakadásban,
s tört mécsesünk ezüsthajú, hazányi házad előtt
fellobog, s újra bízhatunk e lázban, bolondok,
a megsántult idő sivatagában, s kivárjuk
míg elomlik e század, s újabb százat lépnek
az évek majd utánad, kivárjuk bátran, dacolva
páran, míg az arcod előtt glóriás varázsló,
lángoszlopok gyúlnak örök szimmetriában,
káromkodó korunk végső katedrálisában.

V.
Szótlan is szóltál, létünk szirtfokán daloltál
viharos fellegzsoltárt, fejjel fölénk magasodtál,
világ szélén, sziklák élén, vihar végi szurdok
mélyén részünkért dacoltál. Tengernek arccal,
fohászos sors-sebed sose heged, szinte látlak
akkori korunkban, mint a járni tanuló gyermek,
amikor apja az úton először engedi el a kezét.
Viharunk nem ért véget, belül szénné éget
bomlott szabályokat, s tovább visz mindvégig
a szittya „csak azért is”, „a lehetetlenért is tovább”.

VI.
Világ végi csöndek tornyozódnak, táguló terek
intenek búcsút lávahamvába holt nyarunknak.
Örökölt rendünk időkátyúba szorult rossz szekér,
mit hasztalan tolnak, húznak, nem mozdul előre,
veszteglünk, s végső csodát, kegyelmet remélve,
Hozzád is fohászkodunk, ezüsthajú szentkép,
„bárányos” oltár, szélszagú szabad ménesek ura:
Hétrét görnyedt gerincünk szikla legyen újra,
ember embert többé ne alázzon, ne sújtson porba,
emeld fel hát szívünket emberséged magasába!

Novemberre hajló
Julcsinak

Légy velem holdfényű őrangyalom,
ha sárgán pergő, lombsátoros éjben
járok, s védelmezz félelmeim ellen!

Opál ég alatt fűzöld lángolás,
vizeink felett sötét súlytalanság,
fekete csöndfátyol lebeg, csonka
hold- árnyék alatt, megereszkedett
fellegajtókat nyitogat a szél.

Régi barátok hallgatnak egymásról
a semmibe tűnten; miért hiszi mind,
hogy van még idő?! Unokák rajzanak
kozmosznyi térben, s csillagködöket
hajszol a felszökő erő. Megállnak ők,
és az asszonyukra néznek, vagy talán
egy távolabbi pontra, ahol tétován
feléjük int valaki a koraesti tájban…

Csönd ül az iskolakerítésre, a rácsok
arca fénylik, mosdik bő teliholdban
a vasárnap este. Pár lopakvó kósza lélek
lépése surran sietősen az otthona felé,
s remélem, hogy egyszer mind hazaér…

Októberi átmenet
M. Csillának a túlsó partra

Nem, sohasem lehet napjaink végére érni,
minden befejezetlen, holmink szanaszét
hever árokparton, járdán, kerítések tövében,
utcaszélen, bárhol, ahol elkapott a kósza indulat,
s a tehetetlenségi erő nagyobb lett a vártnál.
Semmi mosolygós szédület, csak összeszorított,
kékre fagyott szájjal tátogsz, csattogó csöndzászlók
lengenek létsíkságunk fölött: földre simít a szél
bármerre jársz, mindegy, hogy hány éved telt el
addig a percig, amikor végzetes életed súlyát
felismered, s meghajolsz sorsod előtt, tudván,
hogy rád is ugyanaz a végső pillanat vár.

Te is úgy értél odaátra, hogy érezted útközben,
amikor feljegyezte arcodat magának a halál.
Reméltél, hisz életre szegődtél negyvenhárom éve,
nem gondoltál megadásra, s küzdelmeid közepette
bizakodtál mégis, elhitted, hogy lehet folytatás,
újabb esély idelenn a fényre, kicsiny feltámadás…

Haladéktalanul testre szabatott az időd.

Ismertük egymást, hiszen az élet köré gyűltünk,
tegnap, ma és holnapután, s oly tragikus volt látni,
ahogyan napról napra omlanak el a test dolgai,
miközben a lélek igyekszik még tartani a létet,
s csillog a szem a könnyein át, végsőkig ellenáll
a vénséges bölcseletnek, amely minden utat lezár.
Kósza pillangó verdes mosolyod felett: a remény,
de már tovarebben. Fényévekre vagy már innen,
s hófehéren lépdelsz fel a csöndbe, s méltósággal
viselt létezésed von fejed fölé halvány glóriát.

Elment egy ember, de felette oly ragyogó a nap,
mint amilyen hatalmas a megtartó kegyelem,
mely gyámolít minket, s még maradni enged,
s ezért nem szűnünk meg élni, hinni, bízni,
szeretni, félteni egészet, maradandót, szépet,
feloldozásunk tétova, gyönyörű pillanatában…

Szűkre szűrt szavak

Szavak, szavak,
csöndből csöndbe szökő
árnyékhadak,
csöndtől csöndig szálló
méla madarak.

Szavak, szavak,
reményt rabul ejtő,
apadó időtavak,
testből testbe szakadó,
porló lélekfalak.

Szavak, szavak,
megannyi napba futó
árva gondolat,
helyek az ég alatt,
helyek a nap alatt.

Ha mész, ha maradsz
magadnak magyarnak,
harang kondul érted is,
szavak, szavak…