Magyar Miklós: Paul Gauguin és Stéphane Mallarmé barátsága

Paul Gauguin utazásokkal és belső vándorlásokkal teli életének egyik különös fejezete a francia szimbolizmus egyik legnagyobb költőjéhez, Stéphane Mallarméhoz kapcsolódik. A festő 1890–1891-ben, majd később, 1893–1895 között többször is megjelent Mallarmé híres „keddjein”, a költő párizsi lakásán a rue de Rome-on Ezek a keddi összejövetelek a korszak egyik legjelentősebb szellemi műhelyének számítottak. A francia modernizmus írói, költői, festői, zeneszerzői itt találkoztak, vitatkoztak, és közösen keresték a művészet új nyelvét.

Stéphane Mallarmé dolgozószobájában

A szalon rendszeres látogatói között volt többek között Paul Valéry, André Gide, Paul Claudel, Oscar Wilde, Rainer Maria Rilke és Claude Debussy. Mallarmé lakása így nem pusztán irodalmi találkozóhely, hanem a modern európai kultúra egyik szellemi központja is volt. Amikor Gauguin megjelent ezekben a körökben, különös látványt nyújtott. A költő kifinomult eleganciája és udvariassága éles ellentétben állt a festő érdes, szinte barbár megjelenésével. Henri de Régnier így idézte fel a hangulatot: „A Redon-féle csönd mellett mintha még most is hallanám Gauguin rekedtes, mély hangját. Tahiti-utazásai között többször is eljött a keddi estélyekre. Nehézkesen helyezkedett el masszív testével. Törzsét matrózing fedte, arca kemény volt, bőre napszítta, kezei hatalmasak; erőt és nyersességet sugárzott, és éles ellentétet alkotott Mallarmé kifinomult udvariasságával és rendkívüli fizikai eleganciájával.”

Gauguin első alkalommal Charles Morice író és irodalomkritikus közvetítésével került a rue de Rome körébe 1891 januárjában. A keddi esték ekkor a fiatal szimbolista iskola tagjait gyűjtötték össze, egyfajta szellemi közösség volt ez, amely egyszerre jelentett szellemi beavatást és művészi összetartozást. Ugyanakkor gyakorlati célja is volt: a költők és művészek közötti szolidaritás megszervezése egy olyan társadalommal szemben, amely gyakran kirekesztette őket. Sokuk számára maga a művészet jelentette a tiltakozást a polgári világ ellen.

Charles Morice célja az volt, hogy felkeltse az érdeklődést Gauguin művei iránt, hiszen a festő éppen képei eladásából próbálta előteremteni a pénzt következő tahiti útjához. Mallarmé Octave Mirbeau újságíró és műkritikust kérte meg, hogy írjon cikket a sajtóban, amely felhívja a figyelmet a festőre. 1891. január 5-én így fordult hozzá: „Egy fiatal kollégám, Charles Morice, nagy tehetségű és nemes szívű ember, aki barátságban áll a festővel, szobrásszal és keramikussal, Gauguinnel – tudja, kiről beszélek – arra kért, hogy egy kéréssel forduljak Önhöz, mint az egyetlenhez, aki ebben az ügyben tehet valamit. Ez a kivételes művész, akitől úgy érzem, Párizs nem kímélte a megpróbáltatásokat, most arra készül, hogy visszavonuljon a magányba, szinte a vadságba. Tahitire készül: ott szeretne kunyhót építeni, és ott élni mindazzal, amit eddigi életéből magával visz; újra dolgozni, és ismét önmagára találni.” Mirbeau valóban szívügyének tekintette az ügyet. Találkozott Gauguinnel és Morice-szal, és miután rokonszenvet érzett a festő iránt, cikkeket közölt róla a Le Figaro és a L’Écho de Paris című lapokban. Írásaiban Gauguin történetét egy civilizáció elől menekülő ember drámájaként mutatta be. Mirbeau részletesen elemezte Gauguin festészetét. Szerinte a művész előbb a naturalizmust utasította el, majd az impresszionizmust is meghaladta. Festészetében a „kéz” már nem pusztán a „szem”, hanem az „agy” szolgálatába állt. Képeiben különös, misztikus világ jelent meg: „barbár ragyogás, katolikus liturgia, hindu álmodozás, gótikus képiség és finom szimbolizmus” nyugtalanító elegye. A Sárga Krisztus című festményt például úgy írta le, mintha „egy pápua istenség lenne, amelyet egy helyi művész durván faragott ki egy fatörzsből”.

Paul Gauguin: A sárga Krisztus

Gauguinben Mirbeau az elátkozott művész alakját látta, aki – Van Goghhoz hasonlóan – a végtelen nyugtalanságát hordozza, és akit egyre inkább hajt a vágy, hogy Bretagne-on túl, még messzebb, Tahiti felé induljon.

Gauguin képeinek árverését 1891. február 23-án tartották a párizsi Hôtel Drouot-ban, a kor legismertebb művészeti árverési csarnokában, és meglepően sikeres volt, 9860 frankot hozott. A vásárlók között ott volt Edgar Degas is, aki A szép Angèle című festményt vásárolta meg.

Paul Gauguin: A szép Angèle

Octave Mirbeau szintén vett egy képet. A Krisztus az Olajfák hegyén című festményt választotta, amely Gauguin szenvedéstörténeti önarcképeként is értelmezhető.

Paul Gauguin: Krisztus az Olajfák hegyén

Mallarmé személyesen jelen volt az árverésen, és örült a sikernek, amelyhez saját tekintélyével is hozzájárult. Néhány héttel később, 1891. március 25-én a Voltaire kávéházban bankettet rendezett Gauguin tiszteletére. Mintegy negyven vendég vett részt z eseményen, köztük Charles Morice, Jean Moréas, Saint-Pol Roux, Eugène Carrière és Odilon Redon. Adolphe Retté elszavalta Mallarmé Edgar Poe sírja című versét, majd a költő pohárköszöntőt mondott: „Uraim, hogy a lényegre térjek: igyunk Paul Gauguin visszatérésére. És közben tisztelettel hajoljunk meg az előtt a magasrendű tudat előtt, amely tehetségének fényében a száműzetést választja, hogy a távoli vidékek és önmaga felé indulva újuljon meg.”

Néhány hónappal később újabb estét rendeztek Gauguin tiszteletére és Paul Verlaine támogatására. Maeterlinck műveiből olvastak fel, Verlaine verseit szavalták, Edgar Poe A holló című művét Mallarmé fordításában adták elő. A festő azonban ekkor már úton volt.

A rue de Rome-i találkozások egyik különös emléke Gauguin Mallarmé-portréja. Ez az egyetlen rézkarc, amelyet a festő készített és mindössze néhány lenyomata ismert. A művészettörténészek szerint Mallarmé arca feltűnően hasonlít Gauguin saját vonásaira; mintha a festő a költő alakjában saját szimbolikus önarcképét rajzolta volna meg.

Paul Gauguin: Stéphane Mallarmé portréja

1892-ben Gauguin elkészítette Egy faun délutánja című szobrát, amelyet később Mallarmé-nak ajándékozott. A tamanu-fából faragott mű különös mitológiai világot teremt. A holdistennő Hina és a föld istene, Te Fatout jelenik meg benne, közöttük egy démoni alak. A jelenet a vágy és az elutasítás ősi drámáját idézi fel. Gauguin a klasszikus mitológiát maori elemekkel ötvözte, és így egy sajátos, új mitológiai világot teremtett.

Paul Gauguin: Egy faun délutánja

Mallarmé viszonzásul egy példányt ajándékozott neki Egy faun délutánja című költeményéből, ezzel a dedikációval: „A vadnak és könyvbarátnak, Paul Gauguinnek.”

Amikor Gauguin 1893 és 1895 között ismét Franciaországban tartózkodott, újra megjelent a keddi esteken. Edgar Degas arra biztatta, hogy állítsa ki tahiti képeit. A kiállítás 1893 novemberében nyílt meg a Durand-Ruel galériában. Mallarmé is meglátogatta, és állítólag így kiáltott fel: „Rendkívüli, hogy ennyi ragyogásba ennyi rejtélyt lehet beletenni.” Ebben az időszakban Gauguin nemcsak festményekkel, hanem szobrászati kísérletekkel is foglalkozott. Elkészítette Oviri című kerámia-szobrát is. A tahiti oviri szó jelentése „vad”, és a halottkultuszra utal. A mű egy ősi istennőt ábrázol, aki lábával egy véres farkast tipor, miközben egy farkaskölyköt tart a karjában.

Paul Gauguin: Oviri

Charles Morice megpróbálta elérni, hogy a Luxembourg Múzeum megvásárolja a szobrot, és ehhez ismét Mallarmé támogatását kérte. A terv végül nem valósult meg. Gauguin azonban hálából egy Oviri-fametszetet ajándékozott a költőnek, ezzel a dedikációval: „Stéphane Mallarménak, e különös alak, e kegyetlen rejtvény.”

Paul Gauguin: Oviri (fametszet)

1895-ben újabb árverést rendeztek Gauguin számára, hogy finanszírozza utolsó nagy útját a Marqueses-szigetekre. Mallarmé influenzája miatt nem tudott jelen lenni, de levelet írt a festőnek, amelyben egyszerre érződik csodálata és aggodalma: „Egy influenza megakadályozott abban, hogy elmenjek kezet szorítani Önnel. Ezen a télen gyakran eltöprengtem elhatározásának helyességén.” Az árverés ismét kudarcba fulladt. Gauguin azonban így válaszolt: „Ebben a szomorú pillanatban Stéphane Mallarmé királyi keze, amely szívélyesen felém nyúlik, örömöt és erőt ad.”

A festő később Tahitin rendezte sajtó alá jegyzeteit, amelyekből megszületett a Noa Noa. Charles Morice segítségével a mű részletei 1897-ben megjelentek a La Revue Blanche című folyóiratban. Mallarmé nagy elismeréssel írt a könyvről. A következő évben Gauguin Tahitin értesült a költő haláláról. A hírt a Mercure de France közölte. A festő megrendülten írta Daniel de Monfreidnek: „A Mercure-ben olvastam Stéphane Mallarmé halálhírét, és nagyon elszomorított. Egy újabb művész halt meg a művészet mártírjaként; élete legalább olyan szép, mint a műve.”

Így zárult le két különös alkotó barátságának története. Egy költőé, aki a nyelvben kereste az abszolútumot, és egy festőé, aki a világ peremén, a civilizációtól távol próbált új mítoszokat teremteni. Kettejük találkozása a modern művészet egyik legszebb pillanata maradt: amikor a párizsi szalon csendje és a távoli szigetek vad fénye rövid időre ugyanabba a látomásba olvadt.