BERZSENYI DÁNIEL: FOHÁSZKODÁS, AZ ULMAI ÜTKÖZET, BÁRÓ PRÓNAY SÁNDORHOZ*
*Ezen a napon született 250 éve a költő
*
FOHÁSZKODÁS
Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.
A legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
A láthatatlan férgek: a te
Bölcs kezeid remekelt csudái.
Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
Ronthat s teremthet száz világot,
S a nagy idők folyamit kiméri.
Téged dicsőit a Zenith és Nadir.
A szélveszek bús harca, az égi láng
Villáma, harmatcsepp, virágszál
Hirdeti nagy kezed alkotásit.
Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
S hozzád közelb járulhat, akkor
Ami után eped, ott eléri.
Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
A jobb s nemesb lelkeknek útján,
Merre erőm s inaim vihetnek.
Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád; ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.
*
AZ ULMAI ÜTKÖZET
1805. Octob. 14d.
Mit hallok! Árpád honja határain
Álgyúk dörögnek! rettenetes veszély
Zúg, mint dagadt felhők morajja
S Bosporusok zokogó nyögése.
Egy nagy csapással mindeneket levert
A harc s dicsőség kénye, Napóleon,
S mint Júpiter mindent lerontó
Mennyköve, egy riadással elszórt.
Látom hazámnak fegyveres őreit
Réműlt futásban; látom az éktelen
Vert had zavarját tébolyogva,
S Bécs s Pozsony érckapuit vivatlan
Kitárva! Oh sors! oh csuda nap! mi ez?
Nincs hát remény már? – Itt az idő, magyar!
Melly majd szabad lelked nem ismért
Jármot akaszt te szilaj nyakadra.
Nyolc száz repűlt el már Budavár felett.
Villámok ádáz zápora, vérözön
Toldult s rohant rád számtalanszor:
Ámde te, mint az egekbe ötlő
Kriván, mosolygál a zivatar között.
Rémíthetetlen melled acélfalat
Vont fel körűlted, s vakmerően
A haragos buzogányt ragadván
Gígászerővel harcra szegűlt karod,
Vivtál ezerszer többel ezer csatát:
Menj, most mutasd meg Zrínyi lelkét,
Zrínyi dicső remekét, halálát!
Merj! a merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait áltüti,
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes utat tusakodva tör s nyit.
*
BÁRÓ PRÓNAY SÁNDORHOZ
Mint a szerencsés harcos Olympián,
Kit megtapsol egész Graecia, s Pindarus
Megzeng, magát félistenekhez
Méri, s az ég özönébe’ ferdik:
Mosolygva nézi lelkesedett szemem
A bajnok ragyogó szobrait és halált,
Miolta tőled pályabért nyert,
Oh haza bölcs fia! szűz Camoenám.
Győztem! lerázták combaim a fövényt,
Izzadt fürteimen szent olajág lebeg,
Nevem kiküzdém a homályból,
S általadám maradékaimnak.
Hová, hová ránt ömledező hevem?
Oh, érzem gyönyörű bérem egész becsét,
Érzem, tetőled nyerni laurust
Melly diadal s mi kevély dicsőség!
Tőled, ki a jót tiszteled és nemest,
S általhatsz az igazt fátyolozó szinen,
Melly annyi visszás képzetekkel
Tölti, zavarja szemünk homályát;
Tőled, ki pályánk tárgyait ismered,
És nagyfényü atyád s híres ipad szerént
Ösztönt, paizst, tőrt nyujtva munkálsz
A haza, nyelv s tudomány ügyében.
Jer, jer, borúlj le Pythia zsámolyán,
S honnunk isteninek áldozatot vigyünk!
Te tulkokat, bort, drága myrrhát,
Én amarantkoszorút s virágot.
Ezek is érdekelhetik!
Széchenyi István: Ima →
Sík Sándor: Regös ének →
Bartalis János (1893-1976): Isten kezében →
