Egy kertből, mely kimondhatatlan messzi van (Veszelka Attila versei)

Egy kertből, mely kimondhatatlan messzi van

Halott kutyám hívott azon az éjszakán,
hosszan sírt valahol a közelben, tisztán
hallottam, valahogyan kikelt a földből,
kikaparta-vájta magát a gödörből.

Holdas éjszaka volt, sokáig sírt szegény,
a hold bolondja volt mindig, akárcsak én,
aki elástam, akkor is sütött a hold,
az ásót, a kertet, mindent zöld fénybe vont.

Későre járt, a nyár lassan végéhez ért,
a kórházkertben kopogtak a gesztenyék,
s míg bent egy láthatatlan óra kattogott
a kórterem falán és suttogott a hold,

mindegyre vonított hosszan, fájdalmasan.
Egy kertből, mely kimondhatatlan messzi van,
került elő, hová elástam. Megszökött,
és sírt és sírt és sírt az ablakom előtt.

Váza

A cigánypiros rózsát a vadszederrel
befutott halomról törtem kora reggel,
még én ültettem, sokáig nem hajtott ki,
senyvedt, sorvadozott, nem nőtt rajta semmi,

azután, szinte észrevétlen, egyszerre,
mintha valami őserő ébredezne
a felszín alatt, bimbók teremtek rajta,
mert egy mindennél hatalmasabb akarta,

s most visszaköltözött, itt van velem megint,
belakja a lakás jól ismert zugait,
vacsoraidőben elém ül, kéreget,
nekiadom a legjobb csirkerészeket,

megszaglássza a szájkosarat, a pórázt,
s a levélréshez nyomja hatalmas orrát,
hogy menne már, mert megszokta kint a kertben,
hogy szabad volt ott, naptól, esőtől verten.