Györgyi Csaba: Lépések könyve (napló) – újabb részletek*

352. lépés
– Jó napot! Jeremy Bardot vagyok, nemzetbiztonsági ügynök! Javaslom, ne is húzzuk az időt! Ujjlenyomat, retina, DNS: negatív! Ön az adatbázisaink szerint nem is létezik! Kérem, árulja el, kicsoda ön, honnan érkezett, és mi az érkezésének célja?
– Jó napot kívánok, Bardot ügynök! Elbert Anoyani a nevem, és elméleti fizikát tanítok a Stanfordon…
– A Szilícium-völgy, így a közeli Stanford Egyetem is tizennyolc esztendővel ezelőtt, a planetáris háború második évében egy kínai hidrogénbomba-találat következtében a földdel vált egyenlővé! Azóta még csak megközelíteni sem lehet azt a területet a támadást követő, hosszú távú, radioaktív kihullás miatt!
– Bardot ügynök, kérem, hogy hallgasson végig… Nincsenek titkaim: utazó vagyok a másik dimenzióból!
– Úgy érti, hogy egy másik dimenzióból? Ha már lúd, legyen kövér, nem? Akkor már miért nem egy sok-dimenziós multiverzumból látogatott hozzánk, professzor úr?
– A kutatásaim során felismertem egy olyan, gyenge sugárzást, amelyet egyébként kizárólag egy általam kifejlesztett, dúsított molibdén-lapocskákból álló szenzor képes érzékelni. Ebben egy véletlen is a segítségemre sietett, ugyanis asszisztensem, Jenny pont akkor került áldott állapotba egy előző éjszakai, házastársi… ölelkezést követően, amikor a laborban éppen a molibdén-érzékelőt teszteltem. Amikor egy emberi petesejt megtermékenyül, tudat születik. Ez az esemény egy hárommilliomod-másodpercnyi szuperpozíciót eredményez a petesejt körül, s megkettőzi a valóságot. Tud követni, Jeremy?
– Folytassa, kérem!
– Tehát amíg például ez a golyóstoll itt, az asztalon egyszerűen csak van, addig az emberi, és csakis az emberi tudat, vagyis maga az ember már egy magasabb szinten létezik: egyszerre van és nincs. Amint egy emberi petesejt megtermékenyül, ugyanabban a pillanatban létrejön egy olyan, párhuzamos valóság is, ahol ugyanaz a petesejt nem termékenyül meg, s a világ enélkül az új, emberi lény nélkül halad tovább! Ha úgy tetszik, akkor ez az új, emberi tudat Schrödinger macskájának a gazdija, hehe… De folytatom! A szuperpozíció kicsi burkának a fizikai helye egy olyan, sajátos energiamező nyomát hordozza, amely évtizedeken keresztül fennáll. Érti már? …és ezt a kis szuperpozicionált burkocskát észleli ez az általam készített, molibdén mérőműszer… Különös módon minden ember számára csakis az a másik dimenzió létezik, amely akkor jött létre, amikor az ő személyes tudatának a valósága és a párhuzamos, másik világ, vagyis nem létrejött tudatának a valósága elkülönült egymástól. Azt hiszem, ennek az az oka, hogy egyrészt semmiképpen se találkozzunk saját magunkkal, másrészt pedig lássuk azt, hogy milyen lenne a világ nélkülünk. Tudja, most pont az az érzésem, ami Vlagyimir Nabalkov tüzér-őrnagyot is eltöltötte, amikor az Orosz-török háború során, egy visszavonulás alkalmával fel kellett gyújtania egy aratásra váró, gyönyörű búzamezőt, hogy az nehogy az ellenség kezére jusson. Ezt úgy értem, hogy idő hiányában sajnos már nem tudom önnel megosztani a felfedezésem részleteit…
– Értem. De akkor hogy is került maga ide tulajdonképpen?
– Édesanyám meghalt, amikor megszülettem. Ez otthont történt, abban a házban, ahol mind a mai napig élek. Hazavittem tehát minden szükséges, technikai felszerelést, bemértem a fogantatásom feltételezett helyén még éppen fennálló, gyenge, hasadási burokmezőt, amelyet aztán, a mérőkészülék vétel helyett adásra történő állításával, akkorára tágítottam, hogy éppen elférjek benne… és most itt vagyok, s addig itt is maradok, amíg a kitágított, hasadási mező meg nem szűnik körülöttem! De folytatom… Szóval, amikor ide érkeztem, megkerestem az édesanyámat, aki nem halt bele a szülésbe, mivel ebben a világban én meg sem születtem. Amikor megtaláltam őt, egyszerűen csak átöleltem és megpusziltam! Nem mondtam neki semmit, hiszen úgysem értette volna! Aztán elindultam, hogy egy kicsit körülnézzek ebben a párhuzamos dimenzióban, amikor igazoltattak, majd bekísértek a rendőrségre! Bizony, Bardot ügynök, ön most éppen egy zigótanautával beszélget, de sajnos már csak tíz másodpercig… négy… három… kettő… egy.
Elbert Anoyani professzor a következő pillanatban semmivé vált, és magával vitte dimenzióközi utazásának technikai részleteit, illetve a soha ki nem robbant, Harmadik Világháború különös módon vigasztaló reményét.

458. lépés
Breaking news! Tegnap este egy billegve sodródó idegen kapszulát fogtak be a robotkarok a csillagködök legeslegtávolabbi kapujában. Az üzenetet, amit a gyomrában őrizgetett, végül a vén Nagyesda Kondrikova fejtette meg a Lomonoszovról. Ugyan, ki más?
„Akárhol is laksz, a rétek felől hajnalban friss fuvallatok érkeznek feléd. Ezek jó emberek, gondolatokkal telerótt levelek, felkelő napok lassan feltáruló gömbfelületei, a vándorló élet benned folytatódó, sérülékeny, de nem sérült bolyongásai. Minden reggel a megérinthetőség közelít feléd, és egyszer majd meg is fog érkezni. Csak a fiad jön haza az Amerikákról, ahová azután többé nem is lesz kedve visszatérni…”

462. lépés
– Jó főapát atyám! Egy szántóvető szeretne önnel pár szót váltani! A külső apátsági földekről érkezett! Elküldjem egy kis alamizsnával?
– Bocsásd be, Feríz, aztán hagyj magunkra, kérlek!
– Bejöhetek, nagy jó uram? Megismersz-e még, Rongyos?
– Á, te vagy az, te csibész Csipás? Negyven nyár is eltelt már, mióta fára másztunk az öreg Vinqu csalitosában, hogy kifosszuk a madárfészkeket… talán már unokáid is vannak? Remélem, legalább olyan rosszcsontok, mint amilyenek mi voltunk annak idején…
– Se unoka, se gyerek, se feleség…
– Hát te is pap lettél, Csipás? Akkor meg hol a csuhád? Tán csak nem tették ki a szűrödet valamelyik szent eklézsiából, te égetnivaló?
– Nem úgy áll a dolog, Rongyos! Még ifjan tengerésznek álltam, hogy messzi égtájakra hajózzak. Egyszer aztán hajótörést szenvedtünk, amit egyedül én éltem túl, de halálos sebekkel. Különös lapályon tértem magamhoz, egy kellemes fehér fényben úszó sziget szélén. Emberhez hasonlatos, de nálunk sokkal termetesebb, sápatag lények fogadtak be a városukba, amelyet Fengloárnak neveztek, és ahol aztán gyorsan meg is gyógyítottak… Azon a helyen aztán ezer meg ezer csodás, hihetetlen dolgot láttam, el sem hinné a halandó pára. Először angyaloknak vagy tündéreknek hittem a fengloáriakat, de aztán rendre elmagyarázták nekem, hogy ők a jövőből, az Úr 34866. esztendejéből érkeztek egy időviharon keresztül. Azt is elárulták, hogy nemsokára távozniuk kell, ezért szeretnének rám bízni egy tojásforma, kék színű, sima követ, amelyből később valahogyan majd kiolvashatóvá válnak az idővihar-csináló masina rajzai… Hiszel nekem, Rongyos barátom?
– Itt egy korsó bor, kicsit hűtsd le most magad… –
Miután Csipás a szájához emelte a poharat, és nagyot kortyolt az italból, kisvártatva holtan rogyott össze. A főapát fogta a kék követ, odament az egyik szentképhez a falon, valamit megnyomott a kereten, mire egy holografikus kocka képződött a kép előtt húsz centiméterre. Ebben elhelyezte a követ, amely azonnal atomjaira porladt szét…
– Hiszek neked, Csipás, hiszek neked! Vagyis hiszem, hogy gonosz, minden hájjal megkent, hitető szellemek vették el a józan eszedet, és kápráztattak el ezzel az ördögi történettel! Hála a Mindenhatónak, hogy nem sokkal az érkezésed előtt megjelent nekem Szent Habakuk próféta. Ragyogó fehér köntöst viselt, alatta pedig nemes ércruhát, melyet sötét öv fogott össze. Azon az övön az ég csillagai villództak, s mindehhez ráadásként halk, égi tücsökhad zümmögött kísérőzenét. Habakuk szent küldetéssel bízott meg engem, mégpedig azzal, hogy a hamarosan hozzám érkező látogatót és az általa hozott démoni varázskövet semmisítsem meg. Ehhez égi ajándokot is hozott, egy saját magát ábrázoló szentképet, amelybe, ahogyan azt az angyalok nyelvén szó szerint elmondta nekem: „34867-ben egy szubatomi plazma-dezintegrátort építettek be”! Ezután pontosan elmagyarázta a működését, majd megáldott, és lassan elhalványulva el is tűnt bűnös szemeim elől! Szegény Csipás, kedves barátom, nyugodjál békében!

464. lépés
– …és énekelsz már?
– Eddig még soha nem énekeltem. Mások előtt nem.
– Igen, tudom, de később aztán sokan, egész generációk éltek a dalaidban, s élték a dalaidat, évszázadokkal a halálod után is!
– Hogyhogy később? Most a most van, nem? Mi vagy te, honnan pottyantál ide? Talán csak nem a jövőből?
– Igen, a felösszegződött dilatációk miatt úgy három és fél méter magasból… majdnem kitört a bokám! Az a magasság évezredek távolsága, zuhanás felfelé, egy lélekkel és színekkel teli világból, amely miattad lett ilyen, Amina! De elkezdett lenyílni a kizáródási felrepedés… most már indulnom kell! Énekelj, kérlek! Az első dalodat rólam írtad, s később, sokkal-sokkal később ezt a nevet kaptam, mely ennek a dalnak a szövegében fordult elő először a világon!
– De mégis hogy hívnak téged, jövőfiú, vágyak vándora?
– Orio.
…és Orióval ekkor az történt, ami egy gyönyörű szappanbuborékkal szokott a naplementében.
…és Amina hamarosan írt egy dalt Orióról.
…és a világ már soha többé nem volt olyan, mint korábban. Orio előtt.

467. lépés
Szeretnék néhány egészen pontos állítást megfogalmazni az időutazással kapcsolatban!
Különös hangulatok táncolják körülöttem illetlen táncukat, de a segítségemmel hamarosan időutazókká válnak, ugyanis kezdetét veszi az a fékezhetetlen folyamat, amelynek végén – megannyi elveszett, bolyongó alanyként – a tollamba mondják majd magukat, hogy leírtságuk végre utaztathassa őket. De nem ám holmi kölcsönbe kapott tereken át, hanem az örökölt és örökölhető időben.
Eközben én csak állok ott egymagamban, saját megtörténésem lejtős peremén, s még csak kimotyogni sem lesz erőm magamból azt a nyúlfarkat, hogy mennyire nem merek szeretni.
Hát valahogyan így lett, s lesz arca a puszta estéknek, amikor a lassúbbakra fényből varr ajtót a Hold.

468. lépés
Honnan a világ fáradtsága?
Nem az árnyékoké és nem
a testeké: ez a Nap emléke.
Múltba süllyedt városokba
vetett ágy, hangulattalanul,
álomtalanul megszűnt, sík
tilalom helyére beülő éhség.
Béke-testbe lakatolva várok.

471. lépés
Ha azt kérdeznéd tőlem, hogy mi jellemzi a csillagközi távolságok áthidalására egyedül alkalmas, mozdulatlan utazást, azt válaszolnám, hogy mély és egyenletes, mint az óceán éjjel… mint a csak egészen elcsöndesedve kimondható, befejezetlen szavakból álló töredékmondatok.
De te nem kérdezel tőlem semmit, hiszen a civilizációnk már olyannyira fejlett, hogy egyáltalán nincs szükségünk beszédre. Odáig jutottunk, hogy erdőben élhetünk. Ott mezítelenné, szabaddá és eszköztelenné válva kapjuk meg azt, ami jár. Hát nem pontosan ugyanez történt elődeinkkel, távoli rokonainkkal, az emberekkel is dzsungelviláguk utolsó, igazán kifényesedett évtízezredeiben?

473. lépés
Apám a 37-es zóna második legkiválóbb zetolion-őre volt. Már háromévesen elvitt magával, hogy figyeljek és tanuljak. Akkoriban éppen delelt a Hamsfold-görbe, így különösen sok zetolion tört be védett förpa-földjeinkre. Apám erővel, kitartással és rutinos fondorlattal szinte minden egyes zetolion-bogot azonnal le tudott határolni! Még a hírhedt kósza hármasokat is!
A förpa-földek határlóin aztán meg-megálltunk egy falatra, kortyra, s elheverve néztük az égbolton a három nagy és a sok kicsi bolygót. Kilencéves lehettem, amikor az egyik ilyen leheveredés alkalmával így szóltam apámhoz:
– Nincsenek ösvények a három nagy bolygóhoz és a sok kicsihez, de én el akarok oda jutni, apám! Térszekeret építek, hogy bejárjam vele a fenti világokat…
Apám először egy kicsit elszomorodott, mivel az ő apja, nagyapja, dédapja… vagyis mindenki, akit csak ismert ősei közül, mindig is zetolion-őr volt. De aztán, mivel nagyon-nagyon szeretett, ő maga rukkolt fel velem a hegyekbe, egészen Flohaintárba. Ott egy székért folyamodott számomra az Emlékek Sátorában, amelyet, mivel apám a 37-es zóna második legkiválóbb zetolion-őre volt, el is nyertem.
Hát így váltam családunk első térszekér-építőjévé, sőt, végül a hajtók egyike lettem. Nemcsak a három nagy és a sok kicsi bolygó világait jártam be keresztül-kasul, hanem sokkal-sokkal messzebbre is eljutottam, de álmaimban még most is gyakran kergetjük szét jó apámmal, a 37-es zóna második legkiválóbb zetolion-őrével a fürge zetolion-bogokat a förpa-földek keskeny határlóit járva.