Babics Imre: Galamblélek
A halálát
váró beteg galamb a fal mellett gubbaszt,
már nem száll át
többé a lepusztult, vén istállók fölött,
s egy részvét hulláma biztosan hömpölyög
körötte, a tiéd, s a másikban is hiszel,
a kegyetlenségből kialakult új rasszt
a természet
közönyéről papolót, mely sárba visz el
vértől részeg
eszméivel
mellőzve, az égiben, melynek a galamb
tollas hüvely,
szívedbe talált gránáté, megtervezett
röppályájúé e földön, hol jelmezek
a testek, e bolygón, hol neked bolondok
lelkét, s nem tudósok agyát volt nagy kaland
át- s átjárni
áldott áhítattal, s hol ezért pontot
tehet bárki
költészeted
egészére, szellemi mosónő, -kukás,
törpészetek
éldolgozói, a hólyagokkal töltött
levegőért tüntetők, sátáni köldök
zsinórján csüngő koravén torzszülöttek,
kiknek méltóság és büszkeség a bukás
szavai csak
s fintorognak, ha versben szenvedély lüktet
árad, kicsap;
jól belakták
szülővárosod, mely képükre alakít
minden fajtát
most, egyengondolkozásúvá egybegyúr,
s ha olykor visszatérsz oda, miként lemúr,
kósza ködpára, olybá tűnsz tolongóknak:
leomlott a szeráf harsonázta híd
közöttetek,
összetartásé, széthúzni nem szabódnak,
s közölheted
bár ihletett
költeményben kórképük, késői követ,
egy réveteg
senki szavai azok, a nagy mondatok
a trágyaléből buknak fel most, tudhatod,
az „Aki hülye, haljon meg” és a „Nekem
is élnem kell valamiből” hetyke szöveg:
megvakított
döglegyek szárnycsapásai, jellemeken
belül síkok
sokaságát
rebbentgetők; nincsenek égi távlatok,
s ember vág át
embert lelkifurdalás nélkül így, lesütött
szemmel mégis te jársz köztük, tehéncsüdök
közé vágyva, hol súlyos pata nem tipor
soha alomnyi macskakölyökre, vakot,
létezését
nem lelni ott, az ösztönt nem érinti kor,
mélyre vésték
azt nagy erők,
nem úgy a tisztelet fogalmát, s látványnak
nincs leverőbb
mint hiánya, s a városban, hol születtél,
lehajtott fejjel sietsz: ott már üreg, mély
gödör tátong utcák, épületek alatt,
látod, hisz látomásaid meg nem szánnak:
kígyóverem
ásatott a népeknek, s égnek áll hajad,
mert ott terem
minden mérget
termelő hüllő ősképe: mamba, tajpán
odatértek,
s a Bozótok Ura és a királykobra,
vegyületük felfröccsen a lakosokra,
ahogy dühödten ágaskodnak, és akit
megmartak, az már embertelen a talpán
ha megmarad,
s nem tudja, hogy őrültekházában lakik,
s lénye harag,
s ostobaság
kevercse, s nem tudja, az áltükör mögött
tőzsdepasák,
kötvénykánok nézik e veszett karnevált,
s összemosolyognak: aljas tervük bevált,
s te várod, szolgáik közül a leglazább
mikor köp le a mozgólépcsőn, űr-dögöt,
hozzátéve:
‒ Okostelefonom kiírta: nincs hazád. ‒;
Macsók Éve,
évszázada
jön, és kik kitervelték, maguk nem azok,
sátánpata
nyaldosó, kamaszlélek-seb dédelgetők,
bosszúszomjas, kicsinyes puhányok, velőt
rázó sikollyal fogadnák a kardvasat,
ám ez csak képzelet, egyetlen tapaszod,
csak megvetett
vágy, fantom-világtörténelmi olvasat,
nem élheted
át, lovagkor
jövőbe gurult sisakja, melyet vonat,
busz, tank, traktor
zúz szét pillanatonként, s lépdelsz lesütött
szemmel, a nálad gyengébbet meg nem ütöd,
nőt tisztelsz, nem hízelegsz hatalmasoknak,
magad vagy a két lábon járó alkonyat,
s tudod, ha majd
a kozmoszból értelmes jeleket fognak,
akkor talajt
veszt a humán
faj Missisippin, Jenyiszejen innen,
s túl a Dunán,
mert a földönkívüliek vírusokat
vélnek a bolygó urainak: konokabb
ellenfelek azok, s ahogy ember majmot
magával egyenrangúnak – elvein nem
túllépve ‒, nem
tart, mert az is tud banánt hámozni, bajnok
nem értelem
fitogtató
faj, de a kipusztíthatatlan, emberen
belül bakó
számukra, a pucér, céltól mentes élet,
az érdek nélküli, az érzelmi éjek
vibráló tükre a mélyben, mikroszkópok
mennyboltja alatt mindannak, mi itt terem
galaxisok
mögül, nem dobálva szét megváltó csókot,
s csak hamis ok
várni rájuk,
de tudod: a tolakodóknak nem akad
most jobb, s átjut
részvéted belső ürességükbe, szemed
lesütve lépdelsz: égetné az üzenet,
az évek óta benned hömpölygő mindet,
s még jó, hogy ott van nekik ezer kirakat,
a figyelmet
elvonó, s nem firtatja a sok tekintet
azt, ki gyermek
maradt, bár az
útját megtette, forrástól torkolatig,
s kit leáraz
néha néhány irodalmi divatmajom,
ittléte mégis jövőbeli oltalom;
a verslábaktól hullámzó széles folyót
most szempillák takarják, mert alant lakik
a szivárvány,
s csak bemocskolnák kommentelők, lájkolók,
gépi vártán
(ki)posztolók,
jeges kékségtől lefagyó feldühödők
a földgolyót
már kioktathatók; s hazavágysz, hol fácán
rikolt: párján jár esze, puskás pojácán
nem, hol fehér fűzön fekete mókus él,
leszármazottai megérik az időt,
mikor kihal
kétlábúak szavából a cinikus él,
s angyalit hall
ki belőle
mind, s érti is tán, holdfényben halmoz diót:
ki lelője,
heccből, nincs olyan, eltűnt már a balfenéken,
s akkor csak különös emlék leszel régen
te is, magányos kezdet a végben, ormok
elásva kertedben, s római légiók,
s fáid érzik
felszínvágyuk, fölöttük folyamod mormog:
parttá érsz itt.
Illusztráció: Johana Trayanova fényképfelvétele
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
