Bokor Levente: Késleltetett válasz Suhai Pál serkentő soraira (Levélfa 14.)
Kedves Pali!
Egy „műalkotónak” alig lehet nagyobb öröme, mint ha megérintheti a másikát.
A csodák egyike azon dolgok fölismerése, melyeket „a szemünktől nem látunk”. Pl.: keresgéljük az ismeretlen energiaforrást, holott birtokoljuk, mígnem ráébredünk, hogy nem valamilyen csapot kell megnyitni, pusztán hagynunk kell áramolni az energiát.
Csodát tettél. Kell-e ennél több? Elemző gondolataid bekerítettek. Talpra szököm az érintésedtől, mint akire rácsördít az idő.
Rövidre kell fogjam, hiszen még az is hosszú lesz. Afféle Arisztodémosz-i helyzetben vagyok, akit Szókratész betuszkol Agathon lakomájára, ahol csakis a szerelemről illik beszélni. Arról az őslényegről, akit Érosznak hívnak. S ha kit megbabonáz annak démona, már sohasem fog szabadulni a valóság iránti éroszától – Zeusz valóságteremtő hatalmának szerelmi átiratától –: a valóság szeretetétől.
Pontosan céloztál a nyelvre, „be kell vallanom”: nyelvünk kollektív idegrendszerébe kötöttségemnél fogva vélem magam magyarnak, de ódzkodom, hogy azonosságom nevét a számra vevegessem. Az 1999-ben elhunyt Zsilka János nyelvészprofesszor személyesítette meg, és tartotta bennem a nyelvi lelket. Róla írt esszém részlete mindent megmagyaráz kapcsolatunk „inkognitójáról”.
„Az én figyelmemet 1971-ben keltette föl akkor megjelent könyvének borítója: fekete háttérből kilépő fehér holdkorong, benne kisebbedő színes körök excentrikus sora. Ahogy a Holdból is egy sötét profilt rajzol ki a rávetülő árnyék, itt is a kép felére tenyerel a sugárzó homály. Érmeként fehérlő félszem kémleli arcának napsütött felét. – A képi ábrázolás mágiája ekként vezette föl a könyv címét, a Nyelvi rendszer és valóság-ot.
Belelapozva, csupán annyit értettem belőle, hogy érdemes volna megérteni. A szerző észjárása rokonnak sejlett az enyémmel. Elég volt azt hinnem, hogy igazolást kínál számomra. Engem ugyanis aggasztott szövegszerkesztési gyakorlatom. A közhelyek kikerülésére inkább a fogalmazási szlalomozást választottam, mint a rokonértelmű szavak (szinonimák) keresését, mert úgy észleltem, a közhely az idiomatikus mondat szerkezetébe is bele van sütve. A szócsere nem segít, hiszen a közhelynek nevezett toposz azt jelenti: „ez a hely már foglalt, nem az enyém”. Ezért szintaktikai (szerkesztési) gesztusokat vetettem be, így kieszközlendő az eredeti jelentést. Kényszerítettem az olvasót, ne akként nyelje le mondataimat, mint a szőlőmagot. Ennek viszont elutasító ellenhatásai keletkeztek. Zsilka felfogásában mindcsak a hangtalan bátorítást fürkésztem, noha több mint húsz év múlva láthattam testi valójában is.”
Ezideig azonban úgy mentem el saját felismeréseim mellett, hogy nem vontam le a költészet nyelvteremtő funkciójáról a legfontosabb következtetést, magát a nyelvészeti tettenérést.
Én, aki ’költői’ levegőt sem tudok venni idiómák használata nélkül, veszettül kerültem mindig az idiómákba kódolt közhelyeket. Csakis azért tehettem – gondolom most –, mert egy másféle frazeológiával létre akartam hozni a magaméit.
Nincs más hátra, mint hogy általánosítsam a költői törekvést: ahogy az összetett lelkületű embernek van egy nem formális, természetes vallása, úgy a kifejező akaratnak is egy természetes költészete. Ez a ’természetes költészet’ hordja össze a társult képzetek olyan megalitjait, melyekből a nyelv lakótere épül. A ’természetes’- és a mű-költészet a nyelvi lakótérnek mind akaratlan, mind akaratlagos felújítója. Régi idiómák mellé újakat gördít, és a lehámlott frázisok helyét újakkal vakolja.
Az általad fölvetett szempontok másikában – az avantgárd mibenlétének meghatározásában – nem érzek magamban felhatalmazást állásfoglalásra. Azt azonban megállapíthatom, hogy rendkívüli dolgok történtek a huszadik században. Azok emlék-nyomát és szereplőit nem hagyhatjuk homályba veszni kikérdezés, és megértés nélkül. Ismételhetetlenül nagy árat fizetett az emberiség egy „magasabb osztályba lépéséért”.
Az „avantgard” nem csupán egy művészeti irányzat tárgyszerű címkéje, hanem aktivista önminősítés, és azonosságtudat is. A világhoz való művészi viszonyulást – a Bergson-i életlendület mindennapi jegyét – már a szecesszió a kor étoszává tette, és kötelezővé az utópiát. Európa huszadik századi alkonya fölé új isten magasodott: a Teremtő fejlődés. (Bergson: L’evolution créatrice)
Nem Bergson szándéka, csupán főművének címe illik az új istenre. Ez a „teremtő” kolosszus a saját bálványozását, az embert csapdába ejtő istensége tudatával hálálta meg. Egyidejűleg, a történelmét tudatosan maga teremtő ember eljöttének lázálmába ringatta a történelmet. A két világháború – jelképesen – nem háború volt, hanem egy magamagát mintázó szobrász műterme. A Fejlődés jutalmaként élték meg az új civilizáció „emberbőrbe faragását” az élcsapatok. (A történelmi szerepjátékot maguknak vindikáló pártok mindegyike „élcsapat”.) A múlt század nem civilizációk, hanem élcsapatok kozmikus összecsapása lett. Egykori honfitársunktól, az amerikai történész, John Lukacstól, azt hallottam valahol, hogy a kor társadalmi lényegének a nemzeti szocialista forradalmakat tartja. – Vigyázat, félreérthető! – Nem nemzetiszocializmusról van szó, hanem egy új fejlődési szakasz bekövetkeztéről a világ nemzeteinek életében.
Meggondolandó a történészi vélemény igazsága. Aszerint mostmár nem elég, ha a politikai nemzet „politikai” – a véres fogantatás eredményeként –, szociálisnak is kell lennie. A társadalmak a gyökerekig ható kulturális-politikai gondozást követelték ki maguknak: a civilizáció szervességének új fokozatát.
A föntiekkel indokolva, lemondok az „avantgardizmus” elméleti boncolgatásáról. Megelégszem – mert időszerű is – a költő, Balaskó Jenő (1937–2009) avantgárd-határozó kérdésfeltevésével, amikor elmerengett saját irányultsága azonosságán:
– „Kinek dolgozik? A mának, vagy a holnapnak?
– Inkább a tegnapnak. Remélhető: lesz még nekünk múltunk.
– Mi az, hogy avantgarde?
– Miazhogy! Utóvéd, előre!”
E pillanatban tehát magamra veszem Balaskó Jenő sírontúli provokációját, hagyva, hogy kiugrasszon a bokorból.
Mint lemaradt utóvéd, én is hátamban érzem a támadókat. Nem tehetem, hogy 1991-ben feledve magamat, ne előre üzenjek akkori írásommal a Jelennek: „ne tovább, mert ami lenni látszik, már régen elmúlt!”
Útravalóul változtattam meg magam számára Descartes „cogitóját”, de mástól sem sajnálom a használatba vételét. A térdig koptatott híres mondás – a „gondolkodom, tehát vagyok” – ma már édeskevéssé teljesíti küldetését. A 17. században sem lehetett elég, ám akkor még nem tűnt föl a fogyatéka. Ma viszont érezzük, fejhasogató elképzelni is, hogy ne akár a legparányibb céllal tegyen bármit az ember.
Tehát a „gondolkodom, tehát vagyok”-ban nincs becsülete a gondolkodásnak, mert „gondolkodni” csak annyit tesz, mint céltalanul „vanni”. A semmit tévő gondolkodás kiül annak egész környezetére. De gondolkodhat-e valaki úgy, hogy annak ne legyen bármily kicsiny tárgya? Folyhat-e úgy egy folyó, hogy medrének ne legyen esése, és ne valamerre folyjon? Van-e múltja valakinek anélkül, hogy jelene legyen? Ténylegesülhet-e bármi, ha azt nem alapozza meg lehetősége?
A bevett frázisnak tehát véget kell vetni. A gondolkodás időben történik: tart valahonnan valahová. Sehol sem vagyok, amikor megyek, de mindig valahová megyek, hogy ott legyek; seholsem vagyok, amikor gondolkodom, hiszen azért gondolkodom, hogy legyek.
„Régesrégi” barátsággal: Levente
Budapest, 2017. április 27.
Profán
Csak aludnék
mint aki futtában
a szívét ejtette ki.
A költők érzésbankárok
és én tönkrement bankár vagyok.
Aki önbírálata siralomházában
évtizedeket élt
az mind közelébb engedte magához
az Ítélet Napját
és a végrehajtó erőt.
Nem vagyok egyetlen
aki átesett halálán
mert jól tudta nem a költészet győz.
De legtöbbet a nyertes veszíthet
mert semmi oka a harcra
övé már csak a gyáva kegyelemdöfés.
Rettentő nyűge a holtnak
hogy újra lelkesednie kell
és másra tápászkodni mint amiért megholt.
S dalolni hogy „meghalt a cselszövő”
aki rémületre öntestében bujkál
és úgy lopódzik át léte minden percén
mintha vasúti átjáró lenne
ahol az örökké rossz fénysorompó
örökké pirosat mutat
amikor sem e pillanatban
de örökké sem jön a vonat.
A cselt csupa csavarásból szövik
és hiábák pestise a cselszövő nyakán.
Orvos legyen ki megállítja
a soha-megérkezés vonatát!
Ám az igazságon most és mindörökké
csak röhögni illik
mint a világ kitárt sliccén.
1991.
Illusztráció: Bokor Levente
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
