Mondd meg nékem, merre találom…

Levélfa

augusztus 13th, 2017 |

0

Tamási Orosz János: „…a lehetetlennél nincs is jelen…” (Levélfa, 17.)

 

Levélfalevél Bokor Levente költészetéről
Kedves Pali,
azzal, hogy beinvitáltál e megtisztelő körbe[1], bevallom, nehéz, bár örömteli helyzetbe hoztál. Mert hiszen – más közös dolgaink kapcsán – tudod, milyen komoly időzavarban vagyok, barátaim előtt ismert okok miatt számos vállalásom teljesítése akadt el, de ne ragozzam, nyögvenyelősen élek s ugyanúgy dolgozom, ha épp hozzáenged munkámhoz a kedvem. Fontos szempont ez, lásd, közelítek azért e levélváltás magva felé, lényeges tehát a kedv – mert dolgozni csak pontosan és szépen[2], tudod, de ha alkotsz, az más; abban egyéniséged, szellemed, habitusod, kreativitásod szólal meg, összegződik, egy egész elemei ezek, a merítés abból itt még csak nem is teljes, és nem szinonimák itt a szavak, ám mondjam rövidebben: „A lélek nem végez munkát. / A lélek: tálcán égetett puskapor[3] Ami vagy ellobban, hasztalan s terméketlen szeszélynek bizonyulván, vagy arra is vár a szekunder fázis: a munka. Ellobbantában is. Másról szólván azonban ám ez: már az első pillanatban el- s megkerülhetetlen.
Különösen akkor, bár ez legfeljebb a lélek metafizikai görbülete, ha a megszólítás, meglehet, nem is tudatosan, személyes térbe hatol; régi barátokról való szólásra késztet, s ez elől kitérni, talán lehet, ám lehetetlen. Mert odakúszik nyögvenyelős állapotunkba, megzavar, behatol a kedv hiánya okozta depresszióba, s átírja ama depresszió oly kedves óráit, hiszen – szóljon, aki cáfolni mer ebben – nincs az a legbarátibb bátorító biztatás, mely felül tudná írni az önsajnálat behízelgő magánybeszélgetését, a kedvetlenség kéjes kínját, mely elsőbb szenvelgés, majd szenvedés, s végre-végtére szenvedélyes indulás az egyetlen metafora felé[4]. Nevess ezen, barátom, de ha kikacagtad magad, idézd fel e szavakat: „Nem akarok én, verembe esett állat, a meredek falon kikapaszkodni, mert úgyis visszaesem, és nem akarok  tisztességtelen eszközöket igénybe venni, hogy kihúzzanak. Várok és hiszek abban, hogyha én maradok, akkor majd Ő lenyúl a  verembe és kihúz, ha eljön az ideje” – idézi egy kedves íróm[5] szavait, róla emlékezvén, Rácz Tibor[6]; őriző írómról, egyik – általam sajnos gyakran elhanyagolt – tanítómról szólt, mondom, kinek kapcsán amúgy, őt említvén, keresztyén hitének alapját, a hüpomonét: az alulmaradni tudás képességét szokás meghivatkozni, ám írt ő még számos izgalmas üzenetet számunkra, ide, a huszonegyedik századba; merítsünk belőle, bátran. Akad erre lehetőség, bőven, adódjék például ez a gondolat: „Ez a bensőségesség próbálja megőrizni a döntési szabadság maradékát, a döntést Isten és az Ő szentsége mellett az Isten nélküli világgal szemben, vagy egy olyan önértelmezéssel szemben, mely megpróbál belülről formálni és hatni, mert Isten vélhetően csak embereken keresztül tud munkálkodni, nem csupán bennük és ellenük. Mindezt kritizálva talán meg lehet tenni a szükséges elhatárolásokat, de sokszor a gyermeket is kiöntöttük a fürdővízzel. Mire van szükségünk? A távolságtartás és cselekvőkészség lelki egységére, az éberség és higgadtság, türelem és elkötelezettség lelki egységére, a valóban nyitott reménység és a föltétlen szükséghelyzetbe történő bátor és bizalommal teli beavatkozás egységére.[7]
Lám, még mindig nem tértem rá kérésed teljesítésének munkájára, csupán annak körülményeit vázolom, s máris meddig jutottam, juttattam olvasóinkat? S meglehet, körülményes mellékutakon késztetem őket meddőnek gondolt bolyongásra. No de hát nem ez lenne lényegi dolgunk, beleértvén önmagunkat is? Minden egyes leírt szavunk, mondatunk, bekezdésünk előtt s közben könyvtárak seregén kell átverekednünk magunkat, valami új, valami eredeti, de többnyire, bizony, csak valami elfeledett gondolatra bukkanva s továbbadva. Ami újat, mi ehhez hozzátehető, s valóban új, vagy legalábbis újszerű, mindaz a siker a felhasznált s továbbgondolt nyelvből ered. Summa summarum: „A legtermészetesebb gesztusa tehát a költészetnek a nyelv kreatív-innovatív védelme[8]” – miképp azt te írod, levélköröd nyitányában. Arról a kreativitásról szólván most, ami engem – s itt a személyes szál e megszólíttatásban – immár jó negyven éve részben lenyűgözött, részben egyfajta alkotói távolságtartásra késztetett; ennek bevallását talán most nem fogja zokon venni Bokor Levente, mentségként legyen elég őt magát idéznem: „Kényszerítettem az olvasót, ne akként nyelje le mondataimat, mint a szőlőmagot. Ennek viszont elutasító ellenhatásai keletkeztek.[9]”; de mert mégis lenyűgözött, mondom, ugyanakkor mégis azt éreztem, gondoltam, amit Nagy László így fogalmazott meg: „Nem esett nehezemre versbe vont tömény bölcselete, hiszen ez nála önmagát kutató, világot vizsgáló kényszer a mindennapi szorultságban[10].” Ha kibontom e képet, és keresvén most egy illő szót, a verseket a költő személyes viszonyait tisztázó kísérleteknek éreztem, melyek konklúzióit, tanulságait magamra – olvasóra – nézve elfogadva vagy elutasítva azokat mindenképp egy végérvényes definíciót kell követnem – ám de „Nem az az igazság ez, amit Mátyás király osztogatott / hanem az az igazság: így gondolkodik Isten / miközben fejében forgatja a világot / és a bátrabbak vele számolnak el[11].” Lényeges és érvényes attitűd; ha konzekvens marad, akkor keletkezése után is sokáig érvényes konzekvenciákat közvetít, ugyanakkor milyen utat nyit, tár elém, kérdeztem, minden bizonnyal nem is ennyire tudatosan fogalmazván ezt meg, mint most, csupán ösztönösen pörlekedvén mindenfajta érvényesként lefektetett bölcselettel szemben, miképp, egyébként, Levente maga is ezt tette; mit véglegesként kínált fel, az csupán építőköve volt a szellem végtelen történetének.
Olykor nagyon direkt asszociációkat kínálván fel, hogy előre ugorjak most, vagy inkább mellékvágányra térjek, milyen direkt és mégis legfeljebb ha áthallásos utalás ez a félmondata – „vidám káromkodás az ünnep[12]” – N. L[13]. sorára, s ebből gyöngysorként fűzhetjük föl az ünnepek katedrálisra váró áhítatát, s a katedrálisok – az ünnepek? – káromkodás-köveit. S itt akár gyúrjuk össze a két vers párhuzamosainak egymásba ölelkezését, minden idézőjeles „faxnizás” nélkül, s mondjuk ki: létem, ha végleg lemerült, nem bántam volna, ha az élet öl, és nem ez a halál[14].  És folytassuk a gondolatkört, immár Bokor sorait nem vegyítve, egy, immár jelenünkre égő poétai kijelentésével: „Ha a fájdalom világítana / fényárban úszna az ország[15]”. Hol itt a nyelvi absztrakció, kérdem ironikusan persze, hisz nem tagadom meg Bokor Leventétől azt a hátrányt, amiről te így írtál, a „…költészeted körüli csöndben…”  a „..verseid a húrokat valóságos szakítópróbának vetik alá[16]”.Ezt, ismétlem, nem megtagadván az érintettektől, ám cáfolni próbálván azt, ideemelem Bokor Levente önvallomás-részletét: „Mint lemaradt utóvéd, én is hátamban érzem a támadókat. Nem tehetem, hogy 1991-ben feledve magamat, ne előre üzenjek akkori írásommal a Jelennek: »ne tovább, mert ami lenni látszik, már régen elmúlt!«[17]
És most olvassuk össze, rendben van, talán túlságosan profán „intertextuális” játék ez, a két költőt, Nagy Lászlót, aki „mint más indíttatású, lényegében más ízlésű”-ként határozva meg magát, írta bevezetőjét Bokor Levente versei elé, s az utóbbi „nyelvtörő idiómáit”:
létem ha végleg lemerült
nem bántam volna ha az élet öl
és nem ez a halál
ki feszül föl a szivárványra
dúlt hitét ki öleli sírva
ki viszi át majd ki viszi át a
ha a fájdalom világítana
fényárban úszna az ország
ne tovább mert ami lenni
látszik már régen elmúlt
s lángot nem lehel deres ág
hát ki viszi át a ki viszi át
a szerelmet itt ki viszi át
Lám, kedves Pali, úgy fogalmaztál invitálásodban: vizsgáljuk meg, hol a költészet helye napjainkban, de hát most, az iménti példával, tréfásan be is fejezhetném: hogy itt. S ugyanott, ahol mindig is volt. S ugyanott, hogy a korábbi kurflira, mielőtt felejteném, göböt kössek: ott a helye, ahol azt, ha fönntartásokkal is, N. L. kijelölte B. L. verseiről szólván, és nem ott, ahol azokat – ugyan néhány pályakezdő kortársáról egybevonva – ekképp kérdőjelezték meg: „A nyelvhez való viszony ellentmondásossága  gyakorlatilag abból a felismerésből adódik, hogy a költői  kifejezés valójában képtelen az intenció különösségét, egyszeri  sajátosságát megragadni, hiszen a lírai képkincs maga is csupán a nyelvi absztrakció eszközeire épülhet rá, a költői szövegnek is csak elhasznált nyelvi sémák állnak a rendelkezésére.[18]” Ám, hogy a kurflim mégsem oly egyszerűen oldható, vagy megcsomózható, be kell vallanom: épp e kritika, noha akkor elkerülte figyelmem, s  ma már nem elfogadva bár de tűnődve cáfolva idézem ide, mégis: a maga szigorúságában befolyásolta akkori megítélésemet; magam akkor, azt gondolván, hogy önmagában a nyelv kevés, felületes maradtam e költészettel szemben. Ámbár, a nyelv, a szavak szét- és összerakását elkerülhetetlennek tartottam. Ám nem ismervén fel talán a lényeget: „A beszéd az a folyékony idézőjel / melybe maga csobban a hallgató[19]”; a vers ellenben a gondolkodás csöndje, mely a mindenségből s a mindenségben szerte hallható. S ha figyelmezve figyelünk arra, akkor „Nem nehéz belátni, hogy a neo-neo-neo, a poszt-poszt avantgárd egy ponton túl értelmét veszti. Sőt már eleve úgy van az, hogy nem lehet az avantgárdot, mint olyat, mint magatartásformát bezárni az izmusok könyvébe.[20]” Legfeljebb ha „egy elvetélt világ kaballisztikáját csupán[21]”, hogy engedtessék meg itt néköm egy félig-meddig privát utalás N. P. M.-el közös, szintén sok évtizede kelt s történt magántörténelmünkre.
Nos, valahol itt már valóban be kellene rekesztenem a szavakat, mert hiszen első megközelítésre, a narratívák szintjén, minden lényegest kimondtam, ideszőttem, épp csak küszöbnyit haladván meg a beszéd/fecsegés csábító szirénénekének szintjét. Ám néhány konklúziót azért még idefűznék, elsőbben is ezt a lényeges idézetet: „A nyelv a megértés eszközeként az ember javatehát birtokolja, rendelkezik vele. Ám eszköz volta létezésének csak következménye. A nyelv elsősorban esemény, ami világot teremt. S csak ahol működésbe jön egy világ, ott van történelem. Ennyiben az ember a nyelv birtoka, a nyelv rendelkezik az ember felett, és nem fordítva.[22]” Azt gondolom magam is, hogy – nem passzolván el az eddig megismert megannyi értékes és elgondolkodtató textust, e dialógus lényege mégis ebben rejlik. Hogy, igen, úgy igaz, mint fentebb idéztem tőled, „A legtermészetesebb gesztusa tehát a költészetnek a nyelv kreatív-innovatív védelme, s mi másra biztatna ez bennünket, mint „…az állandósult nyelvi szerkezetek invenciózus továbbszövésének mai fel- és elismerésére[23]”? Ez a védelem, a nyelv kreatív-innovatív védelme a költő számára a lehető legtermészetesebb kontextus, hiszen eredendő dolga a létünkből eredő meghívásnak eleget tenni, és „Csak a szeretetnek van világa. / Ő tud mindent egyszerre vendégül látni / ami a meghívásig idegen[24]”. S amíg szavai ennek lényegét közvetítik, addig kissé úttévesztésnek gondolom a határvonalak kutatását, hisz a lélek mindig egyetlen hangon skálázik[25].
De fokozott felelősséggel tartozik akkor, olyan időkben, mikor az ember próbál hatalmat szerezni a nyelv fölött, „kacsabeszél” és „duplagondol”, mert birtokolni akarja, nem csak a nyelv, nem csak az ember, hanem a történelem magánhasználatra elorzott jussát. Elvetélt kísérlet az ilyen, bizonyítja ezt, annyi minden mellett, a költészet. S abban Bokor Levente költészete is. És nem költői megszólalásai – vannak ilyenek egy költő életében? – mint azt a számodra írt válaszlevelében is láthatjuk, ugyanezt nyomatékosítják: „…már nem elég, ha a politikai nemzet »politikai«a véres fogantatás eredményeként, szociálisnak is kell lennie. A társadalmak a gyökerekig ható kulturális-politikai gondozást követelték ki maguknak: a civilizáció szervességének új fokozatát.[26]
Hol hát a költészet helye napjainkban? Változatlanul ugyanott, mondom, ha értem is a kérdést. De mégis – ott van az, ahol a költőé. „Ahhoz, hogy a Világegyetem üzenetének címzettjei lehessünk, föl kell készülnünk rá, és postaládát kell nyitnunk azonosságunk címkéjével. Majd csak érkezik levél. Ha nem érkezik, akkor lehet, hogy zárt a postaládánk, vagy a címke hamis.[27]” Ha az utóbbi, akkor fölösleges minden címkézésről szóló diskurzus. Ám ha az előbbi, úgy hát „…minden időben fel lehet majd ismerni engem itt, ebben az egyszeriségemben és mulandóságomban[28]”.
Fel – a nyelvről, mely úgy közösségi, hogy egyszeri s egyedi; szavainkról, mely ér majd annyit, annyit, ha ér, mint az első ember emlékezete bennünk, ki megnevezte az asztalt s mellé invitálta társait; és – lélekkel ültetve-fordítva azt – lélekként, költészetként ülteti szívünkbe a szót: hüpomoné.
Alul maradni – tudás.

 

[1]    Suhai Pál levélankétja a Napút Online felületén, 2017-ben
[2]    J. A.
[3]    Bokor Levente: A három (vers Horváth Katalinnak [”…még onnét is eljutni túlra…”, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2004, 23.o.])
[4]    Sz. M.
[5]    V. N. E.
[6]    Egy tisztes élet tanúságtétele (Új Szó, 1999. december [52. évfolyam, 277-301. szám])
[7]    Gerhard Sauder: Remények a XXI. század közepén (Studia Caroliensia, 2006/2. sz. 109-124.o.)
[8]    Suhai Pál: Aranylázálom, avagy a költészet helye napjainkban
[9]    Bokor Levente: Késleltetett válasz Suhai Pali serkentő soraira
[10]  Alföld, 1974/11.sz.
[11]  Bokor Levente: Énistenem (részlet)
[12]  Bokor Levente: Zártosztály (versrészlet)
[13]  Nagy László: Ki viszi ár a szerelmet?
[14]  N. L. és B. L. idézett verseinek össze-olvasata
[15]  Bokor levente: A három, id.m.
[16]  Suhai Pál: Aranylázálom, avagy… (id.m.)
[17]  B. L.: Késleltetett… (id.m.)
[18]  Kulcsár Szabó Ernő: Új szenzibilitás felé (Pályakezdő költők a nyolcvanas évtizedben), Jelenkor, 1984/ július-augusztus, 712-713.o.
[19]  Bokor levente: A három, id.m.
[20]  Németh Péter Mikola válaszlevele
[21]  Tamási Orosz János: Fakózöld alkony (Németh Péter Mikolának)
[22]  Ács József: Kedves Pali, Levente és Mikola!
[23]  Suhai Pál: Néhány szó Mikszáthról s Mikszáth ürügyén, Tempevölgy, 2010. június, 60.o.
[24]  B. L.: A három, id.m.
[25]  R. E.
[26]  B. L.: Késleltetett (id.m.)
[27]  Németh Erzsébet „erzsébetvárosi beszélgetés”-e Bokor Leventével (https://magtarsasag.files.wordpress.com/2011/10/interjc3ba.pdf)
[28]    H. B.

 

Illusztráció: Tamási Orosz János (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2017)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás