Vajda Kornél: Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátnőim és Barátaim!
Nem Önöknek, nem nektek, saját magamnak teszem fel a kérdést. Mi történik akkor, ha egy novellista regényt ír? Milyen regény lesz az, amelyet egy novellista, egy vérbeli, egy igazi novellista koncipiál? A válasz a priori is könnyedén megadható. Egy nagyon rossz, legyünk gyengédebbek, egy nem igazán jó regény fog születni. Miért? Azért, mert egészen más műfaj, egészen más entelechia egy regény, és egészen más egy novella. Két külön világról van szó, ezt minden igazi olvasó jól tudja. Amikor – még kéziratban – hozzájutottam Lukáts János művéhez, bizonyos voltam benne, hogy hosszabb, no, nem is egészen jóval hosszabb novelláról van, lehet csak szó. Hisz János novellista, igaz, a legkiválóbbak közül való, de hát éppen ezért. Annak idején Fülep Lajost tanítványai arról győzködték, hogy ma már (a hatvanas évekről van szó) egészen bizonyos, hogy lehet számítógéppel, számítógépen is verset írni, hiszen nem egy sláger született ilyen módon. Az agg professzor felhördült. De hát ez éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Aki-ami slágert tud szerezni, az abszolút képtelen verset, igazi verset írni. Maupassant életművének ismerői jól tudják, hogy minden idők egyik legkiválóbb elbeszélésírója csak csapnivaló regényeket írt. Afféle Bel ami-kat. Ő, a legnagyobb novellisták egyik elsője. Tolsztoj, minden regényírók egyik legnagyobbja, persze számos remekmívű novellát is alkotott. Valóban? No, nem. Nagyon nem. Novellái, egytől egyig, a legelsőtől a legutolsóig – kivétel nélkül – regények. Rövidebb, de – maga használta saját magával kapcsolatban a hasonlatot – homéroszi alkotások. Vagyis nagyepikák, regények. De mi a helyzet Lukáts János esetében. Több lépcsőben adhatom csak meg a választ, válaszkísérletet. A legegyszerűbb dologgal kezdeném. Lukáts, mint novellista, mint a novella műfajának nagymestere, természetesen óriási nyelvművész. Nem, ezen a szinten bizonyosan nem népben és nemzetben gondolkodik, hogy a jól ismert, szellemes apercut idézzem, hanem alanyban és állítmányban. Novellái nyelvművészeti alkotások, minden szava, minden szókapcsolata, minden szintagmája, minden mondata jól kiszámított, alaposan megformált, kidolgozott, felcserélhetetlenné alakított. A regényírók nem így dolgoznak. Nem is dolgozhatnak így. Az olvasó egy nagyepika esetében nem ügyelhet minden szóra, minden jelzőre. Neki alakokra, eseményekre, tág összefüggésekre kell, muszáj ügyelnie, hiszen különben épp a regényt, mint regényt nem fogja érteni. Pórul jár ő is, a szerző, az író is. Nos, Lukáts esetében az a helyzet, hogy az olvasó kénytelen figyelni a szerző nyelvművészetére. Egyrészt azért, mert az valóban nyelvművészet, méhgozzó magasrendű, a figyelmet mindenképp kikövetelő nyelvművészet, másrészt egy egészen más okból is. Most erről az okról ejtenék néhány szót. Említettem volt, hogy Lukáts novellista. Nos, ezúttal mintha rossz novellista lenne. Már ahogyan regénye kezdődik. Felvillan néhány figura, halászok, kofák, egy vendéglős, azután: semmi. Novellista ilyet nem tesz, nem tehet. Aki-ami felvillan, azzal kezdeni kell valamit. Nem így a Napimádókban. András gazda, a halász éppúgy eltűnik a színről, miként a kofák és a többiek. Talán a soha vissza nem látásra, Talán. de hát akkor micsoda műalkotás ez? Márpedig így megy ez tovább, cáfolva, megcáfolva nemcsak elvárásainkat, de műfaji ismereteinket, beidegződéseinket is. Márpedig Lukáts János – ezúttal, ebben a művében így dolgozik. Illetve dehogy. Mert hisz, igaz, sokszor csak jóval később, néha egészen más környülállások közepette, de mindenki, majdnem mindenki visszatér. És – ez a csoda – azonnal felismerhetően. Régi és jó ismerősként. Éspedig azért így, mert költőien, nyelvművészet által meg- és kiformálva, tehát emlékezetesen találkozunk korábban, sokszor jóval korábban vele. Ebben, ebben is áll Lukáts novellisztikus eljárásmódjának értelme, ez indokolja – regényben – a novellisztikus alkotói módszerét. És persze még valami, talán az említettnél is fontosabb. Az, hogy nemcsak újra és újra felismerjük az adott, régesrég eltűntnek vélt figurát, alakot, de az, éppen e technikának köszönhetően egyre inkább és egyre teljesebben azzá válik, ami-aki. Regényfigurává, regényhőssé.
Mert, és szakadjunk el korábbi gondolatmenetünktől, amint előbbre jutunk a műben, az egyre inkább regénnyé válik-változik. Nemcsak alakjai, „hősei” okán. Hisz e hősök éppen attól azok, amik, mert sorsuk van, mert sorshordozók. Az ő sorsuk kirajzolódása adja a regény cselekményét. Méghozzá igen érdekes, igen sajátos, fölöttébb eredeti módon teszi ezt. A három, vagy talán négy (értelmezés kérdése) legfontosabb szereplő sorsának felvillantása, majd kibontakozása úgy történik, hogy először csak egy-egy sorselem jelenik meg, szinte semmit sem ígérve, hogy azután egyre gazdagodjék, egyre inkább kibontakoztassék, egyre inkább valódi sorssá váljék. Érzi, hogyne érezné az olvasó, hogy ez vagy az a jelenet, „epizód” több önmagánál. De hogy valóban több és hogy néha egészen más is, csak fokozatosan jön, jöhet rá. De a beteljesülés sohasem marad el. Sőt! És ennek a technikának, ennek az alkotói, művészi módszernek köszönhető, hogy láthatjuk, folyamatosan érzékelhetjük, egyik bámulatból a másikba esve tapasztalhatjuk, hogy miként épül fel, miként épülhet fel egyáltalán olyasvalami, mint a sors. Hogy mi a sors egyáltalán. Ráadásul, szinte blaszfémikus merészségről van itt szó, hisz zseniális emberek sorsáról szól a regény. Egy nagy művészéről, egy nagy régészéről és egy nagy paptanáréról. Persze nemcsak az övékéről. Sorsa, a szó, a fogalom legmélyebb és legtitokzatosabb módon érthető módján, sorsa van itt egy négylábú kisszéknek is. Mindennek és mindenkinek. E sorsok – persze – egyúttal történetek is. Sokszor csak rövid eseménytörténetek, az elmélyülés, elmélyítés nélkül aligha lennének sorsnak nevezhetők, máskor, de nemcsak a főszereplők esetében sokszor összetett élettörténetek. Nem fogom elbeszélni, elmesélni őket. Inkább csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy e műben, ebben a regényben minden mindennel a legszorosabban összefügg. Méghozzá az összefüggések szinte végtelen variációjával, variálásával. Ez és csak ez a technika teszi, teheti lehetővé, hogy olyan „árnyak” is hitelesen megjelenhessenek a mű lapjain, mint Jézus, mint Szent Péter, mint Szent János evangélista.
A klasszikus esztétika úgy tartja, hogy a valódi, igazi műalkotás három szintet képvisel: az ábrázolásét, a kifejezését és a sajátosan értelmezett jelentését. Egy-egy műalkotásban egyik vagy másik szint dominál. Én úgy érzem, hogy Lukáts művében mindhárom szint maximálisan képviselve van. Novellái kapcsán már egykor utaltam arra, hogy Lukáts szinte mindenki bőrébe képes belebújni, mindenkit és mindent tud hitelesen ábrázolni. Érvényes ez a megállapítás a jelen műre is. Hogy ez miként lehetséges, azt nem tudom. De hogy az író tud szerelmes nő, zseniális festő, lángeszű régész és kivételes képességű paptanár is lenni, miközben nyomorékként is, ostoba, ellenszenves polgármesterként is tudja-meri produkálni magát, az bizonyos. De hoznék egy egészen köznapi ábrázolás-kunststücköt is: Lukáts, oly sokakkal ellentétben tudja, hogy a hidegről szobába térve kinek-kinek az első dolga bepárázott szemüvegét letörölgetni. Minden ilyesmit tud. Hogy kifejezni, lírát adni tud és képes, az talán nem olyan meglepő egy lírikus esetében. De hogy csaknem pornográf szeretkezési jelenetet is tud csodás líraisággal előadni, az azért valóban megsüvegelni való. A jelentés szintjéről nem szólnék. Az az egészről beszélne, filozófiai mélységgel, ehhez én kevés és tanulatlan vagyok. De a Napimádók jelentését mindenki érezni fogja, aki elolvassa ezt a csodaművet.
Egy nagy magyar esszéista ajánlotta Péterfy Jenő műveinek egy válogatott kötetét az olvasóknak úgy, hogy az teszi helyesen, aki két példányt vásárol a munkából. Ha az egyiket ronggyá olvasta, folytathatja a másik olvasásával. Magam Lukáts könyve kapcsán ajánlanám ugyanezt.
Végül néhány szó a magam mentségére. Agatha Christie egyik krimijében egy bűbájos ifjú hölgy (nem ő a gyilkos) azt mondja Poirot-ról, a zseniális belga detektívről: valaha lehet, hogy igen okos volt, de most már biztosan gyagyás, hisz lehet már hatvan éves. Nos, aki önöket, Titeket oly sokáig untatott szövegével, immáron több mint hetven esztendős. Köszönöm a türelmet.
(Lukáts János: Napimádók. Budapest 2018, Hungarovox Kiadó. 126 oldal.)
Illusztráció: Lukáts János (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2015)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
