Nagyatádi Horváth Tamás: Idill, abszurd és nonszensz
„[…] a helyes életrendben a szó, a gondolat és a tett egymástól nem válik el.”
Hamvas Béla: Mágia szutra
I. Szumma
Alább Hamvas Béla Mágia szutrájának a summázata olvasható. Írásomban azonban nem az eredeti, szikár és vázlatos módon álló szummát, hanem annak a saját értelmezésemben vett, szöveggé finomított olvasatát adom közre. A különbség elhanyagolható. Szándékom, hogy ezzel mintegy előzetesen felélesszem az olvasóban a megfelelő hangoltságot.
A fontos nem a tanítás hirdetése, hanem a sors átalakítása; nem a háttérből a módszer által hatni, hanem a módszert mindenki kezébe adni. A cél a tudatosan megtisztított életrend, ahol az alap az életszentség. Létet kell alapítani! A létezés minden emberben állandóan és teljes egészében esedékes; a valóságot a maga teljességében el kell ismerni; az összes lehetőséget birtokba kell venni. Így áll össze az egyetemes emberben a létezés – megismerés – megvalósítás hármassága. Ez a kiindulási pont.
Az emberi nézőpont korlátolt, eredménye a rész szerint vett tárgyiasítás (partialobjektiváció), hozadéka az egész örökös jelenlétének figyelmen kívül hagyása. Életrutinként ez szüli a korlátoltságot, azon túl a rongáltságot, ugyanakkor ezen keresztül elindulva érthető meg a szabadság, mint az egység mértéke. A rongáltság a lét egészének a rongáltsága, amely a létezés mindhárom körére kiterjed: rongáltság, mint a szellem bűne, a lélek őrülete és a test betegsége. A rongáltságnak ez a három vetülete együtt az, amire példák száza van, a rongáltság bárhol is lepleződjék le. Az összes esztétikai, logikai és morális határok érvénytelenek, mert az egyetlen (legfőbb) morál a szabadság.
Böhme érdeme volt az univerzumban való rendteremtés lehetősége felöli tudás hírül adása. A rendteremtést a középen kell kezdeni, ami az imagináció, vagyis élet-képzelet, a lélek és látomása. Ez az imagináció az ember kibontatlan életterve, pontosabban az üdvterve. Tehát nem az élet, hanem az üdv az, ami számít! Az üdv megszerzésére alapított életterv azonban nincs készen, azt az imagináció teremti. Az imagináció nem összetévesztendő sem az álommal, sem a fantáziával, mert ez teremtő tevékenység. Az imagináció a beváltás helyén végzett mágikus aktus, ahol a mágikus ige a kinyilatkoztatás, amely a mélységeken uralkodik.
Miért kell mindezt elfogadni? Szophia miatt, aki a tükör és akiben az egész látható, és a turba miatt, amelyben az egész megzavarodott. Ezek megértése után következik az életképzelet megtisztítása és alkalmazása. Mindenekelőtt az éberség elérésével, látás révén. A lényeg a megkülönböztetésen és az elválasztáson van: Azonosítás és összetévesztés. Mámor és ájultság megkülönböztetése.
További adódó kérdés: Vajon eredetileg az imagináció üres, vagy sem? És ha nem, az ősképet ki helyezte bele? A normális ember alapállása az, ami útba igazít. Aki az alapállásról leválik, szörnyeteggé lesz. Ilyen önmagában a tehetség és ilyen a zseni. Ezek paraziták, és a bennük való hit téves értelmezésen nyugszik. A mérték kérdése: Kicsoda milyen hatalom szolgálatában áll? Az emberismeret [tudományos érvényességre törekvő pszichológiák összessége] mai [és összes] alakjában démonológia, amelynek alapja az összetévesztés, következménye pedig az eltárgyiasítás, az eldologiasítás, a személytelenség és a megszólíthatatlanság. [Szülő akarata pedig ezen állapot véglegesítése.] Ebben a helyzetben az ige nem beváltható. A valóság megismerése, csak a démonok kiűzése árán történhet. Fontos kimondani, hogy az, amit mindenki egyenlő eséllyel elér, a normális ember ősképe, a kinyilatkoztatás szerint adva van. Az ember oly mértékben világosodik meg, amilyen mértékben megvalósul látása, ébersége és szabadsága.
A baj forrása a szégyentelen életéhség, amelynek rejtett arca a halálvágy. A realizálás során először az életképzelet központjába kell helyezni a normális ember ősképét, aztán várni, de nem tétlenül, valamely morális gyakorlat alkalmazása ajánlatos. A válságponton ügyelni, mert az a realizálás kezdete, a második születés. Három fokozata van. Próbaidőt alkalmazni tanácsos a várakozás során. Technikát mindenki magának csinál, vigyázva az álalakzatokkal. Nemcsak az embernek, hanem a természetnek is van üdvakarata. Fontos a tulajdonságok egészének a monumentális felszabadítása, mert az előzmény és a következmény ugyanaz: A szabadság.
II. Mágia szutra
Régóta készülök Hamvas Béláról írni, pontosabban a bennem élő Hamvasról. Még pontosabban arról, hogy mi a legfontosabb, amit tőle kaphattam… Mi az? Ezt egyelőre nem vagyok képes sem röviden, sem pontosan megválaszolni, pedig amit írnék, írok a következő napok, hetek folyamán, az az erre adott válasz körül bontakozik ki és szilárdul meg, minden esetlegessége ellenére. Elöljáróban, egy a későbbiekben talán újra előkerülő vezető gondolatot így fogalmaznék meg: Tőle kaptam a dolgok helyes megkülönböztetésének fontosságáról való tudást és annak mikéntjét, legfőképpen pedig Mágia szutráján keresztül.
A főbb művei mögött ezért a kissé háttérbe szoruló Mágia szutra gondolatisága mentén bontom ki mindazt, amiről egyébként mindig is beszélek, ahova bárhonnan indulva érkezem. Eme művén keresztül próbálok most egy újabb alkalmat megragadni, hogy újraértelmezzem és érthetővé tegyem, vagy legalább megpróbáljam érhetővé tenni a hamvasi üzenetet mindazoknak, akik arra valóban nyitottak. Hamvas ugyanis tudósít és üzen. Semmiképpen sem iskolát alapít, amivel például egyet lehet érteni vagy amivel vitatkozni lehetne vagy amit tovább kéne vinni valamerre. Hamvas üzenete mindig személyes, mindig felfedezendő és mindig egyetlen élethelyzet megoldására szól. Mint említettem, tőle kaptam a dolgok helyes megkülönböztetésének fontosságáról való tudást. Tőle kaptam a hangsúlyok elhelyezésének helyes mikéntjét, az összetorlódó, összefonódó és összenövő látszatok szérbontásának és megkülönböztetésének egyetlen, univerzális mikéntjét.
Azért a Mágia szutrán keresztül igyekszem bemutatni, hogy mit is kaptam tőle, mert ez Hamvas életművének szubsztanciája és foglalata. Ha szerencsém lenne egyetlen művét átlőni a tágabb köztudatba, akkor az ez lenne, mert ebből nem lehet nem tanulni. Ha mást nem, akkor azt, hogy Hamvas nem a jövő jelszavainak szánva írta le gondolatait. A bor filozófiájának szerzője is nagyon fontos, miként az Anthologia humana szerzője is nagyon fontos, vagyis a szerelmes költő és a precíz feljegyzéseket készítő tudós könyvtáros. A többnyire ráragasztott, utólag ráaggatott szerepeken túl azonban a legfontosabb a szintetizáló Hamvas, aki a Halak kora végére összegezte mindazt, amit a valahogy akkor még épp megragadható közös emlékezet elejéről tovább kell vinnünk. Az összegzése pedig egyként hiteles és emberfeletti, mert követhető annak, aki az életét valami azon túlmutatónak, alkimista nyelven: az Opus magnumnak a megvalósítására szánja. Követhető annak, aki elért a legfontosabb kérdések megfogalmazásához és feltételéhez. Követhető annak, akiben az üdv akarata munkál.
* * *
Ezzel a kérdéssel házaltam a könyvtárakban közel 30 éve: Van Isten, vagy nincs? Közvetlenül elfogadható választ ugyan nem kaptam, de egy vonatkoztatási rendszert igen. És ezt megintcsak tőle… Ezt: Ha képes vagy a dolgok helyes megkülönböztetésére és azoknak, valamint önnön lényed különféle rezdüléseinek az emberi létrend megfelelő szintjein való elhelyezésére, akkor veled nagy baj már nem történhet. Csak törekedj egyre magasabbra! Persze, ezt a gondolatot nem volt egyszerű összerakni és aztán annál is nehezebb volt megemészteni azt, hogy de, történhet még így is igen nagy baj. Zuhanás. Szétesés. Rezignáció, cinizmus, nihilizmus, gazemberség… Évek teltek el a mondanivalója előzetes, nagyjábóli értéséig, aztán hosszabb-rövidebb kitérőkkel és zsákutcákkal még további évek a teljes megértéséig. És talán nem túl szentimentális azt mondani, évtizedek teltek el addig, amíg felépítettem azt az életrendet, szellem, lélek és test megfelelő egységét, amelynek végső sarokköve ennek a gondolatnak a folyamatosan csiszolt jelenléte.
Persze recept nem volt és azóta sincs. Recept nem írható rá, sem az elérésére, sem a megtartására, ahogy írja, technikát mindenki magának csinál, ezt azóta beláttam. A hamvasi üzenet az élet üzenete, és hiába egységes, ki mégsem fejezhető anélkül, hogy az avatatlan észnek az ne csak körkörös hivatkozások sorának tűnjön, önmagukba nyíló és mélyülő, sokszor zavarba ejtően tautologikus részleteknek. De nem mehetünk el úgy mellettük, hogy ne merülnénk el bennük újra és újra, de mindig kicsit máshogy. Megszakítottam, illetve meghaladtam a puszta és lapos racionalitásra szorítkozó gondolkodásomat. Felhagytam az irracionalitás ingoványára épült álomvilágom építésével. Átvilágítottam minden adódó és létező eszmét a hamvasi tűzzel, az egyetlen létező tűzzel, mígnem csak azt vettem észre, hogy az a tűz már bennem ég. Észrevevettem, hogy a hamvasi világosság már bennem világol. Úgy éreztem magam, mint aki egy hatalmas részegség utáni feneketlen mély és sötét kábaságból ébredt. Tudtam, hogy az éberségem egyre tisztul és egyre összefüggőbb, de féltem kijelenteni, hogy felébredtem. Helyette azt mondtam: Születőben vagyok, másodjára születőben…
Aztán már ennek a kijelentését sem halogathattam: Az a világ, amit én látok magam körül, nem az a világ, amit a mellettem álló lát maga körül, feleségemet leszámítva. Tönkremehet az életed, nyomorékká és számkivetetté válhatsz, de ez mind lényegtelen, mert ha veszed a bátorságot és mersz befeléfordulva elmélyedni a szabadság erényében, legyőzhetetlen vagy. Hamvasnál ez morál, de valójában erény. Rájössz, hogy nélküled nincs semmi, mert te vagy a világ, te adsz életet és értelmet mindennek. Hamvas Béla úgy mondja, elérni a normalitást, az emberi alapállást. Mit látni onnan? Istent? Nem! Onnan körbenézve az idillt látjuk, a megváltottság idilljét, és akkor nem akarunk onnan már sehova továbbmenni. Mégis, visszajövünk, mert tudjuk, hogy látásunk színről-színre való, és amit hozunk, az valakinek mindig örömhír. Tízezer ruhában a millió álalakzatok között…
* * *
Megkülönböztetés és elválasztás, résen lenni az élet minden pillanatában. Nem átadni magunkat a megszokásnak, a ráhagyásnak, a közös értékíteleteknek, ilyenek megalapozásával és alakításával meg sem próbálkozni. A hétköznapi élet legnagyobb dilemmája kellene, hogy legyen a normális és az átlagos különválasztása mindenben. A normális egyedülálló, nem ismer alkut, úgy is mondhatjuk, szélsőséges. Rálátása van az emberekre, a dolgokra, a folyamatokra, különálló, ezek felett álló, mert tudja, hogy egyedüli és megismételhetetlen. Szélsőséges, mert saját értése van és tisztában van azzal, hogy semmi más nem számít. Csak az ő értékítélete reális. Tudja, hogy amit ő nem tesz meg magáért felállva és kiállva, azt senki más sem fogja megtenni. Viszont azt is világosan látja, hogy amit ő megtesz magáért, azt egyúttal az egész világért teszi.
Az átlagos ezzel szemben a fantáziátlan mindenen osztozkodás és mindenen belül levés. Az átlagos csupa önállótlanság, minden gondolata magamutogatás. Az átlagos a bárhogy osztályozható minőségtelen tömeg. Minőségétől nem megfosztották, hanem ő maga hanyagolta el és számolta fel, csupán kényelmességből. Szürke, izgága, kupec lelkületű. A korlátoltság langyos vizében lubicokol, de észt oszt és igét hirdet, ha az a célszerű. Az átlagos legfőbb szerepe a normálisnak látszás, de annak megfelelni a maga mélységében nem képes, amíg pont fájdalmas átlagosságát fel nem fogva megérti, hogy az élet szempontjából a látszatok mindig csak romboló hatásúak. Átlagosnak lenni minden porcikánkkal és normálisnak gondolni magunkat: a legnagyobb kelepce.
Minden életút közül a legszánalmasabb azé az emberé, aki az átlagosságot mélyítve tudatos hazugság nélkül állítja és ezzel hazudja a maga normalitását. Jelen modern szocializációnk révén mindnyájan innen indulunk, mire gyerekségünket levetjük. Átlagosak vagyunk különcségünkben, átlagosak vagyunk rajongásunkban, átlagosak vagyunk kitűnőségünkben, átlagosak vagyunk átlagosságunkban. Az igazi példakép pedig a normális, aki látszólag semmiben sem különbözik tőlünk, mégis minden megnyilatkozása mögött azt látni, hogy még ha ugyanazt is mondja, mint az átlagos, oda teljesen másképp ért el. Normálisnak lenni a világ önnön tengelyéből való kizökkentsége miatt szélsőség. A normalitás irányába elindulni valóban mágia.
II. Idill
Hamvas Béla a mágia sarokkövévé a szabadságot emeli. Azt mondja, a legfőbb morál a szabadság. De mint azt jeleztem, itt sokkal inkább a szabadság erényéről, mint moráljáról van szó. Az erények bármelyikéből ki lehet bontani és le lehet vezetni a különböző sztázisokat, azokat a fenomenológiailag egyébként bármire vonatkoztatható és legkülönfélébb állásokat, amelyek valamiféle, még ha csak nagyon gyenge és átmeneti módon is, de egyúttal állapotként, nyugvópontként definiálhatók.
Minden állás és állapot végcélja egy jellemző equilibrium, kiegyensúlyozottság elérése. Két végponti equilibrium megvalósítása lehetséges: a normalitásé és a feloldódásé. Mindkét végpont megvalósítására vannak tervek, jóllehet a feloldódásba végződő tervek kimondhatatlan előnyre tettek szert a megvalósítás elérhetőségét illetően. Jellemző módon minden, ami lényegében modern, vagyis történelmi, vagyis egy kiválasztott előzményhez méri magát, a feloldódás felé hajtja a rendszert, amelyben megjelenik, legyen szó társadalomról vagy lélekről. Ezzel szemben a normalitás mértéke az átvilágítottság mértékén, itt és most a szabadság erényén keresztül érthető meg. Sajnálatos módon a szabadság – azon túl pedig az összes erény – helyes értelmezése manapság gyakorlatilag lehetetlen, ami alól néhány ritka, de személyesen felismert kivétel jelent lehetőséget. A hangsúly a személyességen van, mert minden erény, így a szabadság is, mindig személyes.
Persze, beszélhetünk képmutatásról, hogy adott történetben és jelenetben, adott szövegösszefüggésben miképp jelenhet meg az erény hordozója, hogy elemezhető, alkalmazható, követhető legyen. De mint tudjuk, a képmutatás nem félreértéséhez egy elég erőteljesen jelenlevő és a közösség mindennapjait meghatározó háttér kell, ami a szekularizáció jelszavával nem egyeztethető össze. Marad helyette a szerepek katalógusának böngészése, szerepválasztás, szerepfelvétel és szerepjátszás. A képmutatás, ha a szükséges körülmények nagyja adott, tanító, építő jellegű cselekedet, ezzel szemben az az álszentség, amely manapság szerepjátszás néven ismert és elismert egy szekularizált, atomizált társadalomban inkább romboló, mintsem megtartó, vagy pláne építő hatású. Vagy marad mégis a képmutatás, a mára már egészében talajtalanná vált komikumával…
Az erény egy követelő erejű felismerés. Ember a szabadságát senki mással szemben nem támaszthatja követelésként, csak magával szemben: meg lett volna a szabadságom rá, mondjuk… De mindig elfuseráljuk. Nem mások veszik el az ember szabadságát, hanem ő maga adja fel. A szabadság tartás. Heroizmus, ahogy Szolzsenyicin adja a legutolsó, általam ismert és elismert mikéntjét. Bármilyen kényszerítő körülmények közé kerül az ember, szabadságát, tartását csak maga adhatja fel. Aztán persze kifogásokat keres, más nyakába varrja szabadsága elvesztését. Pártot alapít rá, igét hirdet, felfedezni és megvalósítani akar. Csak egyet nem akar: belső tartását visszaszerezni. Haszontalan, mégis a legnehezebb munka, amely – egyszerű, gazdaságossági számítások szerint – sosem térül meg.
Az idill szintén személyes, a szabadság, vagy ami ugyanaz, a teremtettség felismerésének esztétikai mozzanata. Megkülönböztetés és elválasztás… Az idill meglátásának képessége feltételezi a személyes technikát és a gyakorlást. A gyakorlás lényege a szemlélődés. Lelassulás, elcsöndesedés, szemlélődés, de mindig tudatos és aktív. Így válik a személy számára egy átélhető, a képiség és a hangulat rendezett összességénél magasabb rendű, önmagán messze túlmutató kompozícióvá. Mondhatni, eredeti képmutatássá… Az idill a megbékélés bármikor esedékessé válható pillanata, benne az esztétikai korlátok megszűnnek. Ezért is keverhető össze a giccsel, ha csak felületesen pillantunk rá, és nem vagyunk tisztában azzal, hogy mit is keresünk benne.
Az idill az eksztázis kertkapujában állva válik láthatóvá. Bent az éden a maga időtlenségével, kívül a lázas világ a maga idő teremtésével, időben égésével. Az édenbe vissza nem mehetünk, ezt ha máshonnan nem is, Hamvastól szintén a maga teljes bizonyosságában tudhatjuk. Az éden azért időtlen, mert a világ napjainak pergése és körforgása még nem indult meg. A világ mozgalmasságában élünk, amely eltemet minket, hogy ne legyen a gondolkozásra alapunk, illetve kényszerít rá, hogy a gondolkozás alapnélkülvaló voltát feltétel nélkül fogadjuk el. Mit tehet, aki ezt, így valamiért nem hajlandó elfogadni? Elfogad egyet a hamvasi szóhasználatban álalakzatokként megjelenő világkonstellációk közül vagy kétségbe vonja, hogy lehet-e életnek nevezni a világ mozgalmasságában való részvételt és az abban való ájult elsüllyedést. Két dolog itt – egy álalakzat elfogadása és az ájultságban való elsüllyedés – végül is ugyanaz, csak az önmagunknak való hazugság mikéntjében különbözik.
Ájultság, mint lefokozott és eksztázis, mint felfokozott létezés, átmenet nincs… A küszöbön berendezkedni lehetetlen. Éden és hétköznapok. Kertkapu, ahonnan az édenbe való bepillantásra van lehetőség, ez az idill érzetének pillanata. Rápillantás a létezés rongáltságnélküli valójára. Tudomást szerezni arról, hogy ez lehetséges és egyúttal tudomást szerezni, hogy mégsem lehetséges. Mi lehet ez az állapot? A küszöb egyúttal a megértés küszöbe is… Az édeni lét el van függönyözve és a függönyök mögött le van zárva egy üvegajtóval, a kertkapu küszöbe, oszlopai és hajló boltíve az idill legvalóságosabb képkerete. Talán lehet dörömbölni egy darabig, de mint ahogy kisgyerek a borostyánba ragadt rovarokat kopogtatja, úgy a teremtéssel egyidős szellemlények, faunok, nimfák, kerubok, az ég fel-alá közlekedő angyalai és a harmónia legmagasabb fokán vibráló további létezők tudomást sem szereznek rólunk.
Az idillről való tudás a normalitás jegyében álló élet felismerésének egy határozott módja, és iránytű, amely a megnyíló létezés teljessége felé mutat.
III. Abszurd
Tehát az idill látásának eksztatikus hatása alatt a megértés küszöbén állunk, immár a normális létezés meglétéről való személyes tudás eredendő bizonyosságával, amely elég a Hamvas közreadta közép megtalálásához és az imaginációs munka helyes megkezdéséhez. Csakhogy ekkor még előfordulhat, hogy a látomás intenzitása alábbhagy és visszatér életünk minden meggondolásának legfőbb mozgatója, a világ ideje.
Amíg az eksztázis a maga villámfény bevilágította tisztaságával egyszeri alkalomként fordul elő az életben, addig a világ forgatagába visszatérve jelenése valóságos volta halványul, és előbb-utóbb megfeledkezünk róla. Könnyen visszasüllyedünk a megszokásokba, az automatizmusokba, végső soron az ájultság létmódjába. Mihelyt azonban akarjuk és megtanuljuk az idillt látni, valami lassanként megváltozik. Az egyszeri, önmagában végül csak feledésre ítélt alkalom megismétlődik, az emlékezés megmarad, a látása és átélése iránti akarat megerősödik. Az alkalmakról kiderül, hogy tudatos megidézésük tanulható. Ekkor azt vesszük észre, hogy amit korábban otthonunknak tudtunk az új tudásunk tükrében már nem több mint abszurdum. Dráma, de már sokkal inkább abszurd tragédia és abszurd komédia, súlyossága már nem nyomasztó lesz, hanem átmossa a végső dolgok tudása gyújtotta eredeti optimizmus.
Használjuk a szót: mágia, de valójában mi is az? A világ jelen rongáltságában ember és Isten között egy lényegi különbség van, mégpedig potencialitásukat illetően. Miért mikrotheosz az ember? Isten mindenható, mint pusztán materiális síkon a biológia őssejtje, míg az ember, jelen általános rongáltságában jó, ha esetleg egy-két dolgot illetően potens. De az embernek tiszta pillanataiban, így ha szerencséje van az idill megpillantására és felismerésére, felsejlik – akár modern, teljességgel impotens volta ellenére is – eredeti mindenhatóságára vonatkozó tudása, és olyankor rendszerint meg is fogadja, hogy elindul abban az irányban. Sürgetés, amit a tudósítás igazáról való meggyőződés igazolása utáni vágy vált ki. Sürgetés, ami ugyan múlhatatlan, mégis nyugtató, a belső izgágaságnak és zaklatottságnak egyre kevésbe hagy teret.
A mágia a megidézés egy módja, amelynek fő célja az azonosságok erősítése az idéző és a megidézett bizonyos aspektusai között. A cél az idillben való létezés, de úgy, hogy az élet végtelen pillanataiban való örökös jelenlétünket egy új alapítás során megújítjuk. Végső soron, talán kicsit sarkosan, az édeni idill látása után, és azután, hogy megközelíthetetlenségéről már tudunk, így mondhatjuk: Új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első Föld elmúlt. Ez a fajta látás a megváltásban való részvétel során tetőzik, ahova mindannyian meghívót kaptunk. Ez Hamvas életében központi mozzanat, hiszen úgy tűnik, hogy amikor ő megkapta a meghívóját, mintha sutba dobta volna egész addigi irányultságát. A Mágia szutra ennek a tapasztalatnak a tőle telhető legösszeszedettebb közreadása.
Akik Hamvasban a perennialista filozófust látják, a tradicionalistát, sokszor nem értik, miképp fordulhatott újra a kereszténység irányába. Akik viszont a keresztény Hamvast ismerték meg előbb, tanácstalanul olvassák tőle mindazt, ami köszönőviszonyban sincs azzal, amit manapság bárhogy, de a kereszténység alatt értünk. Többször kaptam meg innen is, onnan is a vonatkozó kérdéseket. A Mágia szutra ezért is központi szerepű mű, mert folyamata szerint talán itt található meg leginkább kibontva ennek a fordulatnak az értelme. A megváltás műve, az újabb alapítás, azért lehet mélyrehatóbb, mint a teremtés eredeti műve, mert itt magunkra vagyunk utalva.
Vannak források az eredeti normalitást illetően, vannak magyarázatok és gyakorlatok, hogy az miképp volna restaurálható. De az mind csak részleges, vagy a szellem, vagy a lélek, vagy a test rongáltságából indul ki, nem pedig a beváltás helyéből, az életképzelet helyéből, a középből. A magunkra utaltság pedig a következő: Az eksztázis során többé már nem teremtmények vagyunk, hanem isten fiává lényegülünk, egyenként, személyesen; a legnagyobb elhagyatottságban kell a legnagyobb éberséggel alászállni és felemelkedni. Felemelkedésünk után egyek vagyunk már a teremtő atyaistennel. Ahová pedig felemelkedünk, az a legeszményibb idill maga, de már nem a paradicsomi, ahonnan ki lettünk rekesztve, hanem az új alapításé, az új menny odafent és az „új Jeruzsálem” idelent.
Abszurd az az élethelyzet, amikor egyrészt tudunk az idillről és már nem vagyunk kirekesztve belőle, hanem átjárásunk van oda, lakásunk van benne, másrészt mégis tudjuk, hogy habár ha a világ idejéből kilépünk az idill örök pillanatába, akkor is idekint kell élnünk, amíg ki nem töltjük az ittlétre szabott időnket. Persze ez éppenséggel az inverze a filozófiatörténet egzisztencialista abszurdjának, ahol egy minden jel szerint üres és lényegtelen világ útvesztőiben csak az a bizonyosság, hogy nincs kiút belőle, de ahol mégis minden energiánkkal újra és újra az élet értelmének a keresésére indulunk, ami újra és újra csődbe vezet, minden megközelítésben.
IV. Nonszensz
Habár a közfelfogásban a nonsense, nonszensz, lehet akár pusztán a végletesen nevetséges vagy éppen az abszurd szinonimája, mégsem erről van szó. A nonszensz az értelmes, felfogható, érzékelhető tartalom teljes hiánya, bármilyen kommunikáció során. Végső soron a nonszensz az önátverés rendszerszintű mozzanata. A csőd, amely akkor teljesedik ki igazán, amikor az idillről való tudást nem az egyébként önmagában szintén nem normális, de átlagos, megszokott és abszurd élethelyzetek sorozatában tartjuk fent és teljesítjük ki, hogy aztán transzformáló erőként feléledjen a bennünk szunnyadó, világalkotó és világot érő mikrotheosz, hanem amikor efölött úgy siklunk el, hogy tudatosságunkat a lehetetlennel határos módon mégis fenn kívánjuk tartani.
A nonszensz világa a görcsös tagadás talaján megmutatkozó álalakzatok tenyészete, amelyre alapvetően kár volna szót fecsérelni, azonban egy szempontból mégis muszáj rápillantani. Hamvas Béla halálakor még nem látszódott a kommunizmus építésének vége, de a kapitalizmus tarthatatlansága és esetleges vége már épp úgy napirenden volt, mint ma. Üdvtervről akkor épp úgy nem beszélt senki ahogy ma, viszont a haladás mániája ugyanúgy tombolt már, mint manapság. Miért számít ez? „Az üdvtervet minden esetben és kivétel nélkül és mindenkinél az imagináció teremti, éspedig arra a képre alakítja, amely képet magába fogadott és amely kép mágikus bűvöletébe magát átengedte, hogy akaratát e kép megvalósításának szolgálatába állítsa.” (Mágia szutra) Ha mindarról lemondunk, ami a teljes emberi lényt, benne evilági személyünket a normalitás irányába vihetné, akkor nem marad az életben más cél, kimondva-kimondatlanul, mint az elérhető legteljesebb feloldódás felé való öntudatlan sodródás.
A helyes életrendben a szó, a gondolat és a tett egymástól nem válik el, viszont a felforgatott életrendben cél minden egyes valamelyest is körülírható és elhatárolható dolog egymástól való elhatárolása, a normálisan egymáshoz tartozó dolgok kierőszakolt és végletes szétválasztása. A nonszensz felforgatott világrendjében a teremtőerőt száműzte a kreativitás, az élet természetességét a mérnöki lelemény, a társadalom harmóniáját a szekuláris sterilitás, mindenki királyságát a senki demokráciája, és végül a normalitástól való démoni irtózat meghozta az átlagos rémuralmát, amely egy évszázados nihilista amortizáció során végtelenül mélyre süllyedt az emberi létezéstől.
A világ moralitása kimerül a zászlókra írt jelszavakban, de kérdés, hogy akinek a szívében a szétcsúszottság eme szintjén mégis felsejlik az idill, az képes-e az egymásra tornyosuló milliónyi nonszensz világában megérteni, hogy a jelentésnélküliség eme tökéletesre csiszolt helyén is van választása? 25 évem szellemi fejlődése nyilvánul meg abban, ahogy ezt kérdésként vagyok képes megfogalmazni, nem pedig pusztán tagadólag, minden kilátástalanságot tetézve. Ugyanis „Különbség van végvárás és a vég tudata között, ez a különbség az apokaliptika és az eszkatológia között. Az apokalipszis a kedély dolga, az eszkatológia a végső dolgokról való tudás.” (Scientia sacra III.)
Hamvas Béla életművével megírta a Halak korának szellemi foglalatát, a végső dolgokról való tudást, hogy mint egy stafétabotot, azt tovább lehessen adni a Vízöntő korának, útravalóul. Innen már a Vízöntő aionjának szülöttein múlik, hogy mit kezdenek vele. Felhasználják egy építkezéshez, ami szabad szemmel és felületes értelemmel nézve még meg sem kezdődött, vagy elfelejtik, hogy valóban, az, aki tud a végső dolgokról, egyúttal megfigyelőjévé is váljon azok bekövetkeztének? Jézus mondta végül: Veletek maradok minden nap, amíg ez a korszak (αιων) véget nem ér! És ha nem is sokat tudunk a maga teljes bizonyosságában, de azt végtére igen, hogy az a korszak véget ért…
Illusztráció: Roncsolódott Hamvas-kézirat (1945, hamvasbela.hu)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
