Novotny Gergely: Emlék
Már nem is tudom, mire emlékeztet ez a kiképző osztag, a rózsás arcú vezénylő tiszt homlokba lógó szőke hajtincse, a csizma csillogása, az egyenetlen topogás, hogy a lövéshez biztosan álljanak a lábukon, napfény csillogása a puskacsövön, és az engedelmesség láthatatlan, de jelenvaló hálózata, mire is emlékeztet a virág a gomblyukban és a gyík naivan bizakodó kapaszkodása fölfelé a betonfalon?
Mire is emlékeztet az ajtócsikorgás, a férfiasan határozott ökölcsapás, az elhulló test görbülete, az okoskodás a hőstett és bűntény között, és a szél üldözte falevelek engedelmessége, az a gyönyörű és vidám beletörődés a repülésbe és lehullásba, mire emlékeztet a tavaszi föld szaga, és maga a föld, ahol egymáshoz bújnak az ellenségek, barátok, alacsony és magasrendűek, és ellenállás nélkül ölelgetik a gyökereket?
Az emlék lehetne utolsó találkozás a felejthetetlen kabátcserével, az érzelgős kariatida fején a virágmintás mestergerendával, lehetne repesz ütötte lyuk a vakolaton és téglán, az emlék lehetne utolsó hivatkozás az igazságra, az unt könyvekre és egy ellenséges unt könyv eltaposására, lehetne tetemkereső légy, hiszen neki a keresés egyenlő az utódgondozással, de csak az az ismeretlen kéz rajzolta görbe vonal jut eszembe, az a vonalkapargásban rejlő titkos jelentés, ahogy a maga érthetetlen módján a világról elárul egy vigasztaló titkot.
(2002)
Illusztráció: Fényképfelvétel a Jom kipuri háború idejéből (szombat.org)
Cimkék: asztalfiók, próza
