Szakolczay Lajos: Szakrális körökbe mártott ecset
Jankovics János László életmű-kiállítása a verőcei Művelődési Házban
A hetvenöt éves verőcei festőművész korábban valahol azt nyilatkozta, hogy „én újból szépművészetet akarok”. Nyilván a „nem szépművészettel” – sok van ilyen manapság – szemben. Ars poetica-szerű program. Benne van az alkotó egész gondolkodása, a szimbolizmussal telített „képírás” mint szépírás lényegjegye. Azonnal észlelhető, hogy miképp, mely módon véli szándékát – az egész eddigi életét alakító klasszikumhoz való vonzódását – hathatósan kifejezni. A ma már nem annyira divatos figuralitásban hisz, s oly erővel sugározza ezt, mintha a reneszánsz (természetesen Csontváry Kosztka Tivadarral ötvözve) a verőcei Duna-parton termett volna, s az élet muzsikáját – harmóniában, szeretetben, a szakrális körök nyújtotta bizodalommal – a lant mellett Dante sorai is visszhangoznák.
A tökélyre, a szerkezetre, a színek dinamikájára (összhatás, mint létösszefüggés) nagyon is sokat adó művész életmű-tárlata világos beszéd. Nem a modernizmussal szembe menve esküszik a megtartó szépre (család, harmónia, hit), hiszen képeinek biblikus szimbolizmusa a modernség egyfajta formája, hanem magába oldva a lényegi jegyeket, saját kifinomult jelképrendszerével ötvözi. Elítéli a globalista világ képzőművészetben is nyomon követhető zűrzavarát, s mert másként véli a boldogító igent, sosem rombol, hanem épít.
Ennek a húzós (trendi) vonaltól fölöttébb mérföldekre álló alkotásmódnak – a festőecset által közvetített szépségeszmény mindig lelki tartalmakat is közvetít – ugyan megvan a romantikája, ám ez a tiszta, a jókat jónak mutató lobogás sosem zárt terrénumok sajátja, sokkal inkább világra nyitott eszmeként működik. Innen a Bibliával, a filozófiával és a költészettel való rokonsága.
Elsőbben azt gondolnánk, hogy a Szentírás verseihez illeszkedő címkiegészítés – Kik a boldogok? Mt 5 (2014, olaj, vászon, 180×95 cm); Jelenés. Lábmosás Jn 13 (2006, o. farost, 180×100 cm), Szegény Lázár, Lk 16,19 (2005, o. fr. 70×100) – gondolati töltésként funkcionál, kitágítva az értelmezés körét. Így van, a jelképi tágasság tagadhatatlan. Ám csupán a legpontosabb indítólökést, a versezetben megbúvó aforisztikus tanácsot, történet-megvilágítást szemlélve aligha válik világossá, hogy valójában mivel is – szentképpel vagy a zsolozsma körét kitágító, annak profán vagy a ma lényegjegyeit tükröző profánabb változatával – van-e dolgunk. Viszont az elragadó látvány, a kompozíciós bravúr elemeinek tudatosan egyértelmű sugárzása már útbaigazít.
Magyarán: a Kik a boldogok, illetve a Jelenés. Lábmosás szinte oltárképnek is elmenne, ellenben a Szegény Lázár – a bámész (gazdag) utca előtt testének kínzó fájdalmában elmerülve – már modern korunk kíméletlensége, „ember az embernek farkasa” elleni protestálás. Legnagyobb hatású, több alakos impozáns festménye, az A pusztába kiáltó szó ugyan szintén a Bibliára utal – „Monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját, amint megmondotta Ésaiás próféta” (Keresztelő János bizonyságtétele az Isten Bárányáról) –, de nemcsak a szerkezeti bravúrtól, a verőcei Duna tájképhangulatába beleolvadó, érdeklődő csoportok eggyé- és különválásától, az álldogálókba belelopott kíváncsiság dinamikájától válik izgalmassá, hanem a tanítást hallgató mai modern emberek, a figurákban (tolókocsis fiatal, gitárjával pihenő, nyugdíjas rendőr, stb.) rejtező formációk színességétől is.
Ha a mesebeli, figurákat is sejttető éteri színörvénylést – a couleur locale (Duna) mítosszá való duzzasztását – akarod látni, akkor ott a görög istennőt almájával a víztükör fölé emelő Eris (2014, o. v. 70×100 cm), ha pedig a család zenében leledző otthonosságát vagy a bűnbánat apoteózisát kívánod saját élménnyé tenni, a Házin zenére (2009, o. fr. 100×118 cm), illetve a Menj, és többé ne vétkezz Jn 8 (2003, o. v. 95×95 cm) című festményre figyelmezz.
A jelennel átitatott mítoszi hangulat mögött, elősegítendő a megidézés hevét, a szépség mint életeszmény minél karakteresebb megvalósulását – a szakrális körökbe mártott ecset erkölcsi tartalmakat ugyancsak közvetít – mindig ott a műveltségélmény, a sajátjává tett tudás hatalmas tárháza. Jankovics János László művészete attól gazdag, hogy minden színes folt, meghúzott vonal, faktúra-gazdagság azokat a tárnákat nyitogatja, amelyet Babits (Jónás – 2009, o. v. 45×45 cm), Dante (Beatriche parafrázis – 2005, o. v. 190×110 cm), és folytathatnám a sort, tett gazdaggá.
Hát persze, hogy a Helyünk Európában – Tisztelet Csontvárynak (2005, o. fr. 125×180 cm) a magyar klasszikus megidézésétől (cédrus) az, ami, ám a tárgyi kavalkádban az egymásra épülő jelen és múlt darabjai, mint a folyópartra kitett másképp-másképp idegenek tündökölnek. Hogy harmónia van eme sokszor megfeszítettnek tűnő darabok között (görög szobor, modern karszék), a szerkezet eleganciájából világosan kitetszik.
Jankovics János László léleképítkezése, gondolati kitárulkozása az általa teremtett verőcei reneszánszból eredeztethető. Amint a víz és a lég fényviszonyai szakrális körökké válnak. Szívese tekint más égtájakra, hogy indíttatásukat meglovagolva saját napsütötte mezőire érjen. Ha az Olimpia Manet után (2003, o. v. 85×190 cm) című elementáris erejű vászon csodáját szemléljük, azonnal látni az indítást előhívó forrpontokat. Hát, még ha azt is tudjuk, hogy a francia festő a Louvre-ban látható művén valójában „Tiziano Urbinói Venusának kompozícióját töltötte meg modern tartalommal”, elérkeztünk az egymásba fonódó érték-javak láncolatához is. Az ebben való részvétel szellemi izgalma érződik a verőcei reneszánsz piktorának minden művén.
Egyetlen egyet viszont nem értek, ha érték az érték – márpedig Jankovics János László esetében az –, a művész miért csak vidéki művelődési házak, kiállítóhelyek meghívottja. Ideje volna a főváros közönségét is meghódítani.
Illusztráció: Jankovics János László festményei
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
