Radnai István: Felhangok
Berobbant az osztályba a francia nő. Ha matematikát tanított, mi akkor is biológiát tanultunk. Az angóra pulóver lágyan omlott el a halmokon, lágyan, de mégis feszesen. Mindenki szívesen áldozta volna fel magát. Szívesen választotta volna a nyuszi helyzetét, ha tehette volna. De nekünk még bajszunk sem volt, nemhogy selymes fehér szőrzetünk. A mellkasunk is csupaszon feszült, dagadt.
Az óráját az egész osztály osztatlan lelkesedéssel várta. Közszerelemnek örvendett. Kedves is volt, hangja a hegedű dé-húrján búgott. Hogy anyáskodott-e, mielőtt enyhe ábrándozás jelent volna meg elmondhatatlanul sokszínű, a kék árnyalataiban játszó szemén, arra már nem emlékszem.
Talán már nem kacérkodott szívünkkel, amikor továbbra is a térdét alig takaró rövid szoknyájában megjelent. Vagyis belibegett az osztályterembe, fegyverhordozójával. Mások a szertárból hozattak képet a vadkacsa színes tolláról és a mellette szegényesen barnálló tojóról. Nekünk kitüntetést jelentett az is, ha a tanári előtt álldogálók közül valamelyikünkre bízta az osztálykönyvet.
A folyóról berontott a lépcsőházi ügyeletes: — Jön!
Ez mindnyájunknak elég volt. Tudtuk, hogy csak ő lehet! Akkor is, ha helyettesített. A hegedű vonója legátóban és egy furcsa kis felütéssel dorombolt. A felütés a végén hangzott fel, egy kis éneklő hangsúllyal.
Óra előtt és óra után a szünetben, minden csoportban azonos volt a téma. Előtte a várakozás, utána a megdicsőülés. A lassan csillapodó szívverés a francia lányhoz nem illő wagneri ritmusú és erejű dobpergésben egyesült.
Hetedikesek voltunk és még nem tudtuk, hogy a francia nő maga a vihar. Csak búg, búg a hangja. Alatta izzik az ég minden parazsa. A kamaszlelkeket felgyújtva, ami arcunk fülig vörös tónusán tükröződött.
Nem tudom pontosan, mit tanított, pedig tanultunk, mint az angyalok. Fitos orra azonban minden tudást, sőt a mindentudást is elhomályosította.
Hetedikesek voltunk, még nem tudtuk, hogy arcának puha párnássága mögött — a kamaszálmok kispárnája helyett, a sok egymásra simuló pehely helyett — a sztratoszféra viharai tomboltak és a szemére szendén boruló hosszú pillák is csak a megtévesztés pikáns eszközei. Olvadoztunk, álmaink lebegő bárányfelhői még a kamaszkort idézték, amikor megtörtént a kijózanító tragédia.
Ez tragédia az új földrajztanár fegyverzetében csapott le. Hogyan is vívhattuk volna meg a harcunkat, akár egyesekkel is dacolva! De nem is kaptunk egyest, a földrajztanár csak mosolygott, jelezve, hogy év közben vette át az osztályt. Jellemzően hármast-négyest kaptunk a makogásunkra, a tisztességes feleletre ötöst.
A földrajztanár nem ábrándozott, bár a szertárból behozatott térképen a Kárpátok vagy a két nagy folyó helyett belvárosi kerületek villódzhattak. Sajgott a szívünk és — mint aki citromba harapott — legörbülő szájjal néztünk utánuk. Láttuk ahogy egymásra mosolyogva, minket talán nem is észlelve, a sorfalunk között elvonultak.
Ez így ment májusig. Vagy talán már áprilisban megtörtént, de csak májusban láttuk meg az ujján a fényesen el-elforduló jegygyűrűt.
A tragédia azonban szeptember teljesedett be. A földrajztanár, az új földrajztanár, nemcsak eljegyezte, de el is vette a fitos francia lányt.
A tanév nélkülük indult.
Arra sem emlékszem, szigorú tanárok vették-e át az órájukat vagy helyettesítéssel oldották-e meg.
A földrajztanár nem vihette párizsi nászútra, nem volt még divatban a hetven dollár, egyszerűen nem volt útlevél.
Így a vidám fickó, szegény földrajztanárunk, csak egy foltot láthatott a térképen, mely Párizst jelképezte és néhány képeslapot a fésülködő tükör keretébe tűzve.
Nem vett ki egyet sem, nem fordította meg, nem olvasta el az írást, nem látta a lendületes vonalakból áradó szenvedélyt.
Szegény tanárunk nem tudhatta: a francia nő maga a vihar.
Illusztráció: Magyaráz a tanár (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
